Lukács András Európa neves táncszínpadait elhagyva a Győri Balett művészeti vezetője és házi koreográfusa lett. Bár kortárstánc-alkotóként aposztrofálja magát, a klasszikus alapok meghatározóak számára. Hiába tartóztatták külföldi társulatvezetők, a honvágy mindig hazahozta. Jelenleg háromlaki életet él Bécs-Budapest-Győr vonalán. Új együttesének készített darabja pénteken debütál a Győri Nemzeti Színházban.
Nemhogy Európa, de a világ leghíresebb balett-társulatainál is megfordultál az elmúlt 25 évben, amióta kiléptél az akkor még Balettintézet, majd főiskola, ma már egyetem kapuján.
Hálás vagyok, hogy így alakult. Vannak olyan táncosok, akik egész pályájukat egy színháznál, egy társulatnál töltik el. Én négynél voltam. A Magyar Nemzeti Balettben kezdtem, azután egy ösztöndíjjal egy hónapra a William Forsythe vezette Frankfurt Baletthez kerültem. Szakmai berkekben világhírű alkotóról és együtteséről beszélünk, a modern balett akkori európai fellegváráról. Harangozó Gyulának köszönhettem, ő küldött a kortárstánc műfajával, koreográfusával ismerkedni.
Szerencsém volt, sok táncos évekig visszajárt próbatáncokra, hogy bejusson Forsythe-hoz, nekem pedig 23 évesen az egy hónapos időszak végén szerződést ajánlott. Ez – minden nagyképűség nélkül – még ma is nagy dolognak számít. Az ott elsajátított mozgáskultúra az alkotótevékenységem szerves része lett. Megtanultam profin improvizálni, használni a testem, a teret, hogy milyen a határaidon kívül táncolni, egy mozdulatot a végtelenségbe nyújtani. Később Lyonba hívtak, ahol szintén egy modern repertoárral rendelkező együttes várt. Sok világhírű kortárs koreográfus darabjaiban táncolhattam náluk, talán Kiliannal és Mats Ekkel dolgozni volt a legmeghatározóbb.
Azt mondod, neked túl kortárs volt Forsythe világa. Ezt a klasszikus táncos éned mondatja veled?
Furcsa kettősség ez bennem. Jóllehet 13 évig klasszikus balettet táncoltam, mindig is érdekelt a modern. Ehhez a műfajhoz jobb a készségem. A kortárs-modern balett híve vagyok, de a darabjaim kezdetektől a klasszikára alapoztak, ezt az ember ennyi év után nem tudja levetkőzni.
A kortárs tánc koronázatlan királynőjének, Martha Grahamnek adresszálva fiatalon készítettél egy darabot, miután hazatértél Angliából.
A táncművészeti után egy évre szintén ösztöndíjjal Angliába kerültem az Elmhurst Ballet Schoolba – a mai Birmingham Royal Ballet iskolájába – és ott találkoztam először igazán a modern technikákkal. Graham és Cunningham ötvözetéből készült tréninget végeztünk, ami felkeltette az érdeklődésemet, szélesítette a látásmódomat, hogy a klasszikus baletten kívül más is létezik. A főiskolán Lőrinc Kati heti egyszer modern órát tarthatott nekünk, amit imádtam, Angliában viszont a klasszikus mellett minden nap volt modern tréning. Amikor hazajöttem, az első darabjaimat ez inspirálta, ebből építkeztem. Utána a frankfurti évek is hatottak rám, és ötvöztem a tapasztaltakat. Talán nevezhetem saját stílusomnak azt, amit ma képviselek, ami nagy részben a klasszikus balettre épül.
Mi ösztönzött arra, hogy mindig hazagyere a külföldi társulatoktól? Mindenhol sikert sikerre halmoztál.
Mindig honvágyam volt. Sosem akartam igazán elmenni, de olyan lehetőségeim voltak, amelyekre egy táncos nem mond nemet. Anyukám beszélt rá, azt mondta, ilyeneket nem lehet kihagyni. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért nem hagyták, hogy itthon maradjak. Biztos megvan a jó oldala, ha az ember egy helyen tölti el a pályáját. Nekem annyit adott az elmúlt húsz év, a különböző országok különböző kultúrája, hogy mai fejjel, ezzel a múlttal és tapasztalattal nem tudom elképzelni másként a munkásságom. A táncost minden egyes alkotó gazdagabbá teszi, és bele tudja építeni saját kreációjába a különféle művészektől tanultakat.
Lyon után azt mondtam, hogy nem megyek többet sehova, irány az Operaház. Harangozó Gyula vissza is vett, de egy év múlva kinevezték a Bécsi Operaház élére. Delbó Balázzsal és Irina Tsymballal hárman voltunk azok a szerencsések, akiknek a százfős balettkarból felajánlotta, hogy tartsunk vele. Épphogy lakást vettem, a kellős közepén álltam a felújításnak. Úgy voltam vele, Bécs nem távolság Budapesttől, abszolút elfogadható kompromisszum, és maximum pár év, jövök haza, itt vár a lakásom. Azóta is ott áll gyönyörűen felújítva, mint egy kis ékszerdoboz. Őrzi a hobbim jeleit, ugyanis odavagyok az antik tárgyakért. Az egész lakás olyan, mint egy kis múzeum, de azóta sem sikerült benne laknom.
15 évet töltöttél Bécsben, ahol nem csupán táncművészként, de koreográfusként is befutottál.
Harangozó Gyula öt éve után Manuel Legris vette át az igazgatást, aki a párizsi opera egyik első táncosa volt, egy valódi világsztár. Tíz éven át ő vitte a Wiener Staatsopert. Rengeteg koreográfus számos darabot készített ez idő alatt klasszikustól a modernig. Érdekes, hogy itt is ez utóbbiakban lubickoltam, érdekesebbnek találtam kortárs műveket táncolni, mint például egy nagy klasszikus balettet. Nézni viszont kifejezetten szeretem ezeket: egy Hattyúk tava, egy Giselle nem helyettesíthető semmivel, gyönyörű kiállítású darabok. Mégis mindig jobban vonzott, ha kortárs koreográfussal dolgozhattam. Ami pedig a legizgalmasabb volt, amikor Bécsben – és Lyonban különösen – a koreográfus rám készített darabot, mert ez közös kreáció. Harangozó Gyulánál és Manule Legris-nél is koreografáltam. Nagyon szerencsés vagyok, hogy soha nem erőltettek rám semmit. Ha egy alkotó ilyen szabad kezet kap, nem kívánhat többet.
Velekei László, a Győri Balett új igazgatója régóta veled tervezi az együttes irányítását. 2014-ben dolgoztál az együttessel a Boleró kapcsán, és akkor kezdtétek tervezni, hogy közösen pályáztok. Művészeti vezetőként milyenek az elmúlt pár hónapban szerzett tapasztalataid?
Pont idáig terveztem színpadon lenni, tökéletes időzítés volt most jönnöm Győrbe. Kiváló lehetőség táncosból művészeti vezetői és házi koreográfusi minőségbe átmenni. Az igazgatóváltást megelőző évben intenzíven terveztünk Lacival, de nem éltem bele magam. Úgy voltam vele, ha sikerül, nagyon boldog leszek, ha nem, akkor biztos így kell lennie. Lacival tízévesen együtt kerültünk a főiskolára, négy évig évfolyamtársak voltunk, és mindig tudtunk egymásról.
A Bolero próbafolyamata alatt remekül megtaláltam a hangot a győri együttessel, többek között ezért is gondolt rám. Hasonló a szemléletünk, legtöbbször ugyanazt gondoljuk mindenről, ettől lehet gyümölcsöző periódus kettőnk együttműködése. Bécs a második otthonom marad, és szerencsére Győr épp félúton van a két otthonom, Pest és az osztrák főváros között. A kétlakiság nem volt elég, most „háromlaki” lettem.
Szeptember 19-én Győrben, október 10-én pedig a Nemzeti Táncszínházban lesz az első győri évadod első premierje, amelyet egy albán koreográfussal, Eno Peçivel együtt jegyzel. Az előadás az élet körforgásáról szól.
Ez is a címe: Körforgás. Az első darab az Összetartozás, Eno munkája, akivel 15 évig voltunk kollégák a Staatsoperben. Ő a magányról és az idő múlásáról mesél. A másik az Elválás, az új darabom, amely az élet második szakaszáról, az elengedésről szól. Arra koncentrálunk, hogy az elmúlt 40 év tradícióját megőrizzük és tiszteletben tartsuk a Győri Balettben, ugyanakkor megpróbálunk egy picit változtatni a repertoáron, az arculaton.
Bár a repertoár gerincét én fogom adni, szeretnénk nemzetközi vérkeringést hozni az együttesbe. A saját példámból kiindulva az a legfontosabb, hogy a művészek minél több koreográfussal dolgozhassanak ezen a rövid táncos pályán. Mozgalmas időszak a mostani, úgy gondolom, helyén van az életem.
Nyitókép: Lukács András, fotó: Boris Nebyla
