Új szerző a szépirodalomban!

Önmagunkkal, félelmeinkkel, szorongásainkkal, az elkerülhetetlen halállal szembesít Hutvágner Éva első, Örök front című regénye, amely két lány barátságáról szól. Júlia és Ágnes rádöbbennek arra, hogy már nem is a saját, hanem egymás életét élik. Nincs én és te. Emlékeik, álmaik szétválaszthatatlanok. Ugyanúgy összeolvadnak a kapcsolatban, ahogy a világvége pillanatában, az ütközéskor a Föld és az Apophis nevű kisbolygó. De a próza és a líra, a kép és a szöveg közötti határok is elmosódnak a könyvben. Sok a gyönyörű lírai betét, amelyek akár önálló versekként is megállnák a helyüket. A kép és a szöveg szerepe pedig mintha felcserélődne. Az írás ragadja meg a kimerevített pillanatokat, míg a képregény kockái a történéseket. ?Szerettem volna a cselekvés nélküli pillanatot szavakba foglalni? ? mondja Éva, aki olyan különleges, egyedi, a tartalmat is tükröző nyelvet teremtett, amely első könyves szerzőkre ritkán jellemző.

Hutvágner Éva az óvodában írta az első versét, és én is az irodalomnak köszönhetően ismertem meg őt. Még diákként találkoztunk a költő-író táborban, majd mindketten az ELTE bölcsészkarán kezdtük el a magyar szakot. Diplomásként pedig azzal szembesültünk, hogy amit gyerekként, egyetemistaként elképzeltünk, nem is olyan egyszerű megvalósítani. Hogyan jut el egy pályakezdő fiatal az első könyve megjelenéséig? Mi történik egy kiadóban, amikor beérkezik egy ismeretlen szerző kézirata? A sors vagy a véletlenek irányítják az életünket? Többek között erről is beszélgettünk Évával.

Már a könyv elején egy olyan világot mutatsz be az olvasóknak, ahol nincs remény: hiszen mindenkire fádalom és halál vár. Bárhogy élnek, bármit tesznek, ezen nem változtathatnak. Miért ilyen hátteret választottál a szereplőid történetéhez?

Olyan világot szerettem volna teremteni, melyben a főszereplők közötti kapcsolat élesedik ki. A regényben arra döbbennek rá a karakterek, hogy csupán néhány hetük maradt az életből, ennyi idő alatt kell megtenniük, megérteniük, elfogadniuk mindazt, amit másoknak hosszú évtizedek alatt. Itt már nem lehet maszatolni, kénytelenek szembenézni a sorsukkal. A közelgő világvége tükrében hangsúlyossá válnak az emberek közötti kapcsolatok: a barátság, a szeretet, ezekre fókuszálok a regényemben. Úgy sűrítem három hétbe az emberi életet, mint a film történetét a trailer. Emellett azért is választottam a világvége előtti pillanatot, mert az időről akartam írni. Az akadozó, meg-megálló időről.

Szerettem volna a cselekvés nélküli pillanatot szavakba foglalni.

Valamint azt is be akartam mutatni, mennyi lehetőség áll nyitva előttünk, és ezek között mennyire véletlenszerűen döntünk. A véletlenek irányítanak minket, amikor elindulunk egy-egy ösvényen és kóválygunk a világban. Kellett valami, ami elvágja a regényben a szereplőim céltalan bolyongását. Ez lett a világvége.

Érdekes, hogy a véletlenek szerepéről beszélsz, miközben a történetben a szereplőknek eleve megváltoztathatatlan a sorsuk. Mind tudják, hogy meg fognak halni, mégis gyakran megfogalmazzák, milyen sok döntés előtt állnak. ?Az ember háta mögött másodpercenként zárulnak össze a lehetséges útvonalak? ? írod. Te mit gondolsz, dönthetünk szabadon a sorsunkról?

Létezik szabad akarat, de szerintem nagyon korlátolt. Az emberek hiába futkároznak különböző irányba egy hajón, azt nem tudják befolyásolni, hogy a hajó merre halad. A regényemben a szereplők a világvége előtt már tényleg csak össze-vissza kóvályognak az utcákon, de bármit is tesznek, elérkezik az utolsó pillanat.

Ez nagyon negatívan hangzik: megváltoztathatatlan a sorsunk, és a végén mindenképp a halál vár ránk.

Te negatívnak érzed? Szerintem ez nem negatív szemlélet, hanem maga az élet. Hiszen életünk végén mindenképpen a halál vár ránk, apokalipszis nélkül is.

Igen, de a regényben sok negatív érzés és fájdalom társul hozzá. A szereplők migrénben szenvednek, gyakran lesznek rosszul és félnek.

A migrén olyan, mint egy dupla fenekű bőrönd. Sok fájdalommal, szenvedéssel jár, viszont ez a regényben az emberek közös és különleges tapasztalata lesz. Én migrénes vagyok, és tudom, hogy amikor nagyon erős migrén tör rád, az milyen közel áll a halálfélelemhez.

Csak egyetlen rövid távú cél lebeg a szemed előtt: túlélni ezt a fájdalmat.

Ilyenkor átértékelődik a teljes életed. Nem foglalkozol a munkáddal, az apró félelmeiddel, a problémáiddal. Nem gondolkozol máson, csak azon: hogyan, mikor lesz vége? Egy eddig kipróbálatlan, furcsa helyzetben találjuk és ismerjük meg magunkat.

A könyvedben a migrén után a halál vár a szereplőkre. Mi a feloldás?

A regény a kisbolygó becsapódásával zárul, ekkor az idő már kattog, vissza-vissza ugrik, random kanyarokat produkál ? olyan, mint az álom, kiszámíthatatlan képekből áll össze. Számtalan kép sorakozik fel és hullik a szereplőkre. Számtalan pillanatra esik szét az életük. Kimerevednek és beleragadnak az utolsó pillanatba. De csak az utolsó, a megsemmisülés előtti pillanatig követjük őket.

Kicsit olyan, mintha halhatatlanná tennéd a szereplőidet azzal, hogy az utolsó pillanatban megállítod a történetet.

A karaktereknek van arra igényük, hogy átmentsék magukat valamilyen módon a halhatatlanságba. Ezért kezdenek el rajzolni, írni. Meg akarják fogalmazni saját magukat.

Adja magát a kérdés: te is elképzelted az írás során, mit tennél, ha csak pár napod maradna hátra a világvégéig?

Ezt gyakran megkérdezik tőlem, és általában elütöm egy viccel. Számtalan variációm van, de nem tudom, melyiket valósítanám meg. Mert velem ugyanaz a helyzet, mint a könyvben a szereplőkkel: szeretnék valami olyasmit tenni, ami igazán én vagyok. Csakhogy mindannyian egész életünkben erre törekszünk, és attól még, hogy közeledik a halál, nem biztos, hogy sikerül hirtelen megfejteni önmagunkat.

A főszereplők is szembesülnek ezzel a kérdéssel. Két lányt és egy különös barátságot ismerünk meg a regényben.

Az ő életükben éppen az történik, ami a föld és a kisbolygó esetében: találkoznak és összerobbannak. Ez a kapcsolat mindkettejük megsemmisülésével jár. Összeolvadásukból azonban valami új születik. Ha a világvégét e barátság motívumaként értelmezzük, akkor arra is gondolhatunk: a kisbolygó és a Föld találkozása után is van élet.

Van ennek a kapcsolatnak olyan eleme, amelyet a saját életedből vettél?

Igen, egy közeli barátnőmmel való kapcsolat kitágításaként született meg a történet. De nagy hatással voltak rám egy ismeretlen festő képei is. Diákok lakásában szálltunk meg egy nyáron Innsbruckban, ahol egy névtelen festő akvarelljei függtek a falon. Kicsit sárgás papíron zöld és kék, kockaszerű formák voltak, mintha állandóan a lemenő napban néznél rá a betonkockákra. Ez óriási benyomást tett rám.

Nagyon sok a műben a lírai betét, sőt: egy-egy részlettel el is játszottam olvasás közben, és átírtam szabadversre. Te mégis a regény műfaját választottad arra, hogy elmondd mindezt. Miért?

Mi a költészet kapcsán találkoztunk először, ebből is adódhat, hogy a lírai elemekben ismerünk egymásra. Bár az igaz, hogy nagyon érdekelnek a határműfajok, mégsem tudatosan alkottam a líra és a próza határán, sokkal inkább azt mondanám: ez az a nyelv, melyen most éppen gondolkozom.

De akkor már ne csak líráról és prózáról beszéljünk, hanem a kép és a szöveg kapcsolatáról is! Ritka, hogy egy regényben illusztrációk vannak, még ritkább, hogy képregény formájában. Nálad mégis ez a helyzet.

Van egy olvasóm, aki gyerekkorom óta követi a pályámat, ahogy én is az övét, Máriás Attila. Korábban is dolgoztunk már együtt, és amikor átadtam neki a regény első verzióját, épp egy képregénysorozatot készített. Sokat beszélgettünk arról, hogy a képregényben miként lehet megmutatni egyetlen képpel, kimerevített pillanattal egy nagyon fontos motívumot, cselekvést, és hogyan ágyazhatjuk ezt a történetbe. Ez a gondolat adta az ötletet ? az ő képregénye és az én szövegem kiegészíti egymást a könyvben.

Bábtörténészként a színház és a bábűvészet ugyanúgy az életed része, mint az irodalom, az írás. Hatott valamilyen módon ez a művészeti ág a regényedre?

Úgy érzem, hogy a kortárs színház hat a kortárs irodalomra. Nyilván próbálom magamévá tenni azt a dramatikus látásmódot is, amely a színház sajátja, de hatott a regény történetére az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben végzett munkám is, különösen a hagyatéki gondozás metódusa. Megfigyelhettem, ahogy egy-egy nagy alkotónk életművét rendszerezzük és dobozokba tesszük.

Polcokon láthatatlanul pihennek azok a tárgyak, melyek egykor fontos szerepet játszottak valakinek az életében.

Egy idő után az emlékeinket is elkezdjük így rendszerezni, tárolni és ellátni különböző jelekkel, melyek alapján előhívhatók. A két főszereplő lány is felidézi a gyermekkorát és a múltját, és amikor az utolsó nap előtti éjszakán találkozni próbálnak, mindketten előhúzzák ugyanazt az emlékekkel teli dobozt. Így próbálják megtalálni a másikat. Arra számítanak, hogy a város egy adott pontján találkozni fognak, de az egyik öt perccel korábban ér oda, és így a véletlen folytán elkerülik egymást.

Mióta írsz?

Még alig tudtam írni, de már volt versesfüzetem. Az első versemre is pontosan emlékszem: Répával megkeverem, fokhagymát beleteszem, Hű de rímel ez a versem ? írtam néhány évesen, amikor anyukám főzött. Bár már általános iskolás koromban is tudtam, hogy ezt szeretem legjobban csinálni, mégis sok más foglalkozással kacérkodtam. De bármilyen pályán is törtem a fejem, közben mindig írtam.

Az Örök front az első regényed. Nehéz ma az első kötetet megjelentetni? Neked milyen akadályokkal kellett szembenézned?

Amikor elkészültem a regénnyel, beadtam a József Attila Kör JAKkendő pályázatára. Bár bíztató visszajelzéseket kaptam, nem az én szövegemet választották. Ezt követően odaadtam véleményezésre az egyik egyetemi barátnőmnek a regényt, és ő meglátta benne a lehetőséget. Torma Mária akkor már szerkesztő volt a Kalligram Kiadónál, amely olyan sziget a könyvkiadásban, ahol a fiatalok is lehetőséget kapnak, és nekem is bizalmat szavaztak. Ezt követően Torma Máriával másfél éven át szerkesztettük a kötetet a kiadásig.

Azóta pedig, hogy megjelent a könyved, a Kalligram Kiadó munkatársa is lettél. Mesélj arról, mi történik akkor, ha beérkezik egy új kézirat egy idegen szerzőtől?

A beérkezett kéziratokat a főszerkesztő segítségével elosztjuk a kiadón belül, majd az olvasás után a kiadóban egyeztetünk arról, hogy melyik szövegről mit gondolunk: kiadhatónak, átdolgozandónak tartjuk, vagy vissza kell utasítanunk valami miatt. Ez az első lépés.

Mit tanácsolsz a tapasztalataid alapján a pályakezdőknek?

Először érdemes elkezdeni publikálni különböző folyóiratokban, mert így ismerhetik meg az új szerzőt és műveit az olvasók és a szerkesztők. Ez nem is nehéz, hiszen lehet tudni, mely folyóiratokban fogadják a fiatal pályakezdők írásait. Én többek között a Műútban, a Bárkában, a Prae és a Kalligam folyóiratban, valamint az Élet és Irodalomban és a FÉLonline oldalán publikáltam részleteket a készülő regényemből. Az irodalom demokratikus, bárki besétálhat a terébe.

Wéber Anikó