Urbán Tamás: Mindig kivártam azt a pillanatot, amikor elővehettem a gépemet

Szatmárnémetiben született, majd Debrecenből Pestre került, ám ekkor még hangmérnöknek készült. Mikor kattant be, hogy mégis inkább fotográfus szeretne lenni?

Tulajdonképpen már középiskolás koromban, de a szüleim mérnökemberek voltak, úgyhogy mindenáron ebbe az irányba próbáltak terelni. Abban az időben nagy szó volt, hogy az eredményeim alapján felvettek a Műegyetemre – ami az első pillanattól kezdve nem érdekelt, de ezt a szüleimmel nem tudtam megbeszélni. Véletlenül ismerkedtem össze Kotroczó Istvánnal a Magyar Ifjúság magazintól, akkortól kezdve pedig folyamatosan fotóztam az egyetem mellett. Egy szem gyerek voltam, nem akartam megbántani őket, így inkább évet ismételtem, aztán kibuktam. Utána hosszú ideig Kotroczó úgynevezett táskahordozója voltam.

Tulajdonképpen a véletlennek köszönhettem, hogy beestem a Népszabadság földszinti klubjába, és Suha Sándor, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője kiszúrt engem. Neki pont azzal volt már tele a hócipője, hogy amint megüresedett egy állás, rögtön valaki benyomta oda a gyerekét. Megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, ekkor a Pannónia Ipari Szőrmeipari Vállalatnál voltam segédkönyvelő, 1100 forintos fizetéssel, Suha pedig úgy döntött, hogy kiszúr a többiekkel és felvesz.

A fotós tapasztalat is nyilván számított…

Látták, hogy alázattal cipelem a mester táskáját, de végül alighanem azért vettek fel, mert biztosak lehettek benne, hogy nem fogok szülési szabadságra menni. Gárdos Kati, a fotós, akinek a helyére kerültem, ugyanis akkor jelentette be, hogy elmegy szülni. Február 1-jével fel is vettek, ezért a Pannónia Ipari szőrmegyárban be kellett jelentsem, hogy köszönöm szépen a protekciós állást, de másnaptól nem fogok ott dolgozni.

Tehát autodidakta módon vágott bele a szakmába egy mester mellett, majd elvégezte a MÚOSZ-iskolát. Hogyan alakult ki a látásmódja?

Az iskolában a második évtől kezdett tanítani Keleti Éva és Féner Tamás, tőlük rengeteget tanultam, viszont én éltem is azzal, hogyha adtak egy feladatot, akkor azt egy hétig csináltam, míg mások két óra alatt letudták.

Miért döntött a dokumentarista irány mellett?

Eleinte csak csajokat fotóztam: a Magyar Ifjúság hatalmas méretű újság volt, aminek a címlapján jókora képek voltak. Mindenki a csajok miatt vette a magazint, úgyhogy én is azt tanultam, beállított képeket csináltam, ahol minél jobban ki volt facsarva a póz, annál jobb volt. Utána elvégeztem az újságíró-iskolát, amiből szintén botrány kerekedett. Abban az időben nagy szó volt bekerülni a MÚOSZ-iskolába. Miután felvettek, közölték, hogy vegyem óriási megtiszteltetésnek, én pedig szelíden megjegyeztem, hogy köszönöm, de egy évet szeretnék halasztani.

Miért?

Pont akkor kaptam egy ajánlatot, hogy átkerülhetek a Pest Megyei Hírlaptól az Ifjúsági Magazinhoz, ami egy fantasztikus lap volt, én pedig ott akartam dolgozni.

Az abortuszt is a világon az elsők között fényképezte, de a drogosokat is. A vakfoltok érdekelték? Mit keresett?

Ez nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem lassan elkezdtem rádöbbenni, hogy az országban bizony nagyon súlyos problémák vannak. Ebben volt némi szerepe az Ifjúsági Magazinban dolgozó újságíróknak, mert a témákat ugyan az újság szerkesztői dobták be, de aztán én hosszabb távon dolgoztam fel őket, nem csupán felületesen.

Lépésről lépésre fedezte fel ezeket a szubkultúrákat?

A MÚOSZ-vizsgamunkám az aszódi javítóintézetben készült, onnan az ottani fiatalok vittek tovább a saját izgalmas világaikba.

Ennek a sorozatnak legendás volt a megnyitója: élőben cenzúrázták a képeket. Jellemző volt a korra, hogy ilyen megtörténhetett?

Amikor a megnyitón Keleti Éva azt mondta, hogy olyan jó ez a kiállítás, hogy a képeket Budapesten is meg kell mutatni, László elvtárs, a minisztérium képviselő osztályvezetője szót kért, és kijelentette:

A képeket a megnyitó után levitték a pincébe, és úgy kerültek elő 2014-15 körül, hogy egyszer véletlenül valakik rendet csináltak, és egy törött lábú zongora alatt megtalálták őket. Szerencsére elég jó állapotban voltak, csak rengeteg vakolat volt rajtuk.

Olyan közösségekbe is bemerészkedett, ahova korábban egyetlen fotós sem tette be a lábát. Voltak veszélyes helyzetek?

Például amikor a javítóintézetben tetováltattak, akkor is megpróbáltam mindenkinek segíteni, akinek tudtam. Nyeste Laci, aki szintén bekerült a könyvbe, például el akarta tüntetni a tetoválásait, én pedig elmentem az illetékes orvoshoz a beteggondozóba, aki az Ifjúsági Magazinban az az orvos volt egyébként, aki megválaszolta az olvasói leveleket a szexről.

Veres Pali bácsinak hívták, az illetékes bőrgyógyászt ajánlotta, aki rögtön azzal kezdte: jó, tudom, tudom, csíp. Aztán beavattam, hogy miről van szó, a tetoválásokat pedig akkoriban nagyon durván távolították el egy csiszolóeszközzel, csak úgy röpködtek a bőrdarabok, és érezni lehetett az égett szagot. De hát ugye mindig új csaj jött, és akkor az előző nevét valahogy el kellett tüntetni! Laci aztán minden héten írt nekem levelet, amit kicsempésztek és feladtak, beavatott, hogy most éppen ki szökött meg, és kivel mi történt.

Mi volt a titka, hogy ilyen jól megtalálta mindenkivel a hangot – akár egy olyan elképesztően kiszolgáltatott, éles helyzetben is, mint egy abortusz?

Én soha nem éltem vissza semmivel. Tőlem soha senki nem kapott olyan információt, ami nem rá tartozott.

Volt olyan pillanat, amikor letette a fényképezőgépet?

Nem. Henri Cartier-Bressonnak volt egy híres mondata, hogy a döntő pillanatot kell elkapni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna húzós helyzetek: az egyik első mentős élményem húsvétkor volt, kaptunk egy hívást a BRFK-ra, én pedig büszkén felvettem a fehér köpenyemet, amit a mentősök adtak, hogy ne legyek feltűnő. Megérkeztünk a Deák térre, és úgy jött ki a lépés, hogy én is bekerültem az első liftbe. Fölmentünk a negyedik emeletre, kiszálltunk, és ott volt az őrjöngő nagy kopasz rendőr, akihez kihívtak minket: vagy öten kellett lefogják, nekem pedig azt mondták, hogy csináljak vele valamit. Nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem, mert ugye az orvos lent maradt, engem udvariasan előreengedve. Soha többet nem hordtam fehér köpenyt.

Hogyan indult a mentősökkel való együttműködés? Igaz, hogy a bázison évekig létezett egy telefonszámmellék, ami rögtön önhöz kapcsolt, és ezáltal olykor hamarabb odaért a helyszínekre?

Először csak egy-két anyagot csináltam a mentősök bázisán, aztán egyre többször hívtak. A végén olyan közismert lettem, hogy még néhány évvel ezelőtt is az utcán rám köszöntek a mentőkocsiból. Hamar rájöttem viszont, hogy ha riasztást adnak a 201-es rohamcsapatnak és Urbán Tamásnak az éjszaka közepén, az több szempontból problémás lehet, így inkább kitaláltam egy semleges kódot: a 401-es volt a főorvos, én lettem az 501-es. Elfogadták, mindenki tudott róla, a főigazgató is: onnantól csak úgy ismertek, hogy az 501-es.

Kábítószeresek, balesetek, véres leszámolások, börtönök: hogyan tudta különválasztani ezt a lelkileg igazán megterhelő munkát a magánéletétől?

A nap huszonnégy órájában ebben éltem, szóval nem igazán választottam külön, hogy eddig tart a munka, és innentől pedig kezdődik a család.

2000 körül eljött a mélypont. Hogyan jutott el odáig, és utána hogy mászott ki belőle?

Hát nehezen. A mai napig járok pszichiáterhez. Jóbarátaim az orvosok is, így soha nem a betegségről beszélünk. ‘94-ben indult a Blikk, ekkor pedig jó nevű fotósnak számítottam, így meghívtak az újsághoz.

Voltak megrázó esetek, a könyvemben is leírom például azt, amikor a házunkban mellettünk lakó, már nyugdíjas főkönyvelőre találtam rá. Alkoholista volt, de mi ezt nem tudtuk. A lakásában több ezer üres üveg volt, amiket nem vitt vissza: egy méter magasan álltak, még a fürdőkád is tele volt velük. Hat vagy hét hónapig nem is jöttek rá, hogy meghalt. Egészen drámai volt, de én akkor már nem éreztem semmit.

Pályafutása során csak Magyarország érdekelte? 

Jártam külföldön is, de Romániában magyarlakta területeken és a Sternnél is dolgoztam három évig, de valóban: itthon teljes képet kaptam. A vasfüggöny is a határokon belül tartott, nagyon ritkán juthattam ki nyugatra. Egy-két pályázat volt, de azokat is előbíráltatni, engedélyeztetni kellett. A WHO-nak (Egészségügyi Világszervezet) készített drogos anyagomat például konkrétan ki kellett csempészni az országból, merthogy a közvélekedés és a pártállam kommunikációja szerint Magyarországon nem volt kábítószer.

Pályafutása alatt volt kedvenc témája?

Talán a börtönök.

A tanár szeme persze elkerekedett. Hét vagy nyolc börtönbe jártam vissza évekig rendszeresen.

A szegedi börtönben ismerkedett össze a legendás, tetovált Pillangóval. Hogyan alakult a kapcsolatuk barátsággá?

Szegeden ismerkedtünk meg, az egyik szabadulása előtt. Összesen tizenhét évet ült börtönben, piti dolgokért. Először a féltestvére nyomta fel azzal, hogy egy fiatalkorút megrontott. Amíg bent volt, az Úri utcai lakásukat a bátyja eladta, és eltette a pénzt. Amikor szabadult, én vártam a kapunál. Sosem felejtem el azt az utat: megkérdeztem tőle, Feri, hova menjünk, azt mondta, a Pesti út 128.-ba. Miért pont oda? Hát ott lakik a bátyja. Én úgy tudtam, hogy a bátyáddal te rosszban vagy. Mire azt felelte, rosszban is vagyok, meg is fogom ölni. Majdnem belehajtottam az árokba.

De nem történt meg?

El lehetett terelni a figyelmét, például nőkkel. Három-négy évig én gondoskodtam róla – olyannyira, hogy végül én is temettem el. Szuperintelligens gyerek volt művészi hajlammal, rajzolt, festett, írt. A kíváncsiság hajtotta.

Azért az sem volt megszokott, hogy valaki éveken keresztül visszajárjon egy riportja alanyához…

Nem ez volt. Az átlag fotográfus odament, kattintott egyet, és már ment is tovább. Én minden egyes esetben, az első pillanattól az utolsóig ott voltam, mert egyszerűen érdekelt.

Átadta a stafétát a fiának, a szintén dokumentarista fotós Ádámnak. Az elmúlt negyed évszázadban sosem érezte úgy, hogy valamit még el szeretne mesélni a mostani társadalomról?

Volt bennem szándék, az elmúlt években két alkalommal is elhatároztam, hogy valamit megfotózok. Például megkerestem Cserdi néhai polgármesterét, Bogdán Lászlót, de visszaírt, hogy köszöni szépen, nem kéri. Azelőtt nem sokan utasítottak vissza, az utóbbi időben viszont már többnyire visszautasítás az, amivel találkoztam. Az a kapcsolati háló, amelyet 2000 előtt felépítettem, mára kihalt, megszűnt, nyugdíjba ment, már nem működik. Enélkül viszont nem lehet mélyen belemenni egy-egy témába, tehát ma, nyolcvanévesen hiába találnám ki, hogy szívesen fotóznék újra kábítószereseket.

Másként áll a fotográfiához a mai ember ön szerint?