Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betűkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként, ha erősen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstől.
Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember szerepéről a társadalomban, vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.
Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr – személyesen nincs szerencsém ismerni – „szólásmondás” címen, minden héten bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő, jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, az illető maga találja ki, csak szerénységből vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt „eredeti” kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: „Ha csálé balra, jobbra bakafám” vagy „Asszonysírás repcepogácsa”. Most tessék elképzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelősségre.
Sőt valószínű, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: „Aki… on... terme... kuko is... szí”. Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy „...on terme... kuko is... szí?” Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.
Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor.
Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul, mint az „Ej uhnyem” dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak.
Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.
Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.
Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.
Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi van csak, az sem az Egyetem utcában.
Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.
Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam mögött – egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: „Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlős, szegény, régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a hang is, csak nem tudom, kié – elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt.
Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.
S hiába – a hangnak nem látom a forrását.
Ez bizony nem a külvilágból származik – állapítom meg csodálkozva.
De hát akkor...
Odabent keletkezett a fejemben.
Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak.
Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.
Valami más baj van.
