Nem is csupán egy történetet választott. Mindent, ami a családjáról, a meghurcoltatásukról szól. És hát arról szól Kis életműve. Túl nagy a merítés, túlnő egy film keretein. A rendező, mint annyiszor manapság, egyben forgatókönyvíró is. Nem biztos, hogy ez mindig jó. Nincs kontrollja, rálátása így a rendezőnek a forgatókönyvíróra és fordítva. Elragadja az alkotót a hév, és nincs, aki megállítsa. Vagy egy ollót adjon a kezébe. Hosszúak ezek a filmek a mostani szemlén, végtelenül, elviselhetetlenül és feleslegesen hosszúak.
De miért ezt a történetet választotta a szövegkönyvíró-rendező? Tolnai Szabolcs is a régió szülötte, apja Kis hajdani barátja, indíték van elég. Van mindennek megfelelően a filmben ezer szál is, keverednek nemzetiségek és nemzetek, borzalom és iszonyat, de láttuk már sokszor ezt a témát. Miközben a néző minden erejével koncentrál, hogy nyomon kövesse az apja nyomába szegődő fiú és a család történetét, hogy a folyamatos idősíkváltásban ne veszítse el a szereplőket, a komor, súlyos, fekete-fehér képsorokban ne veszítse el végleg a fényt, azon gondolkodik, vajon miért nem a régióban a közelmúltban lezajlott gyilkos indulatokkal teli háborúhoz nyúl ma egy filmrendező, miért megy vissza 60-70 évet. Még ha el is várja, hogy a letaglózóan embertelen korba, a hajdani zsidóüldözésbe belehalljunk, -lássunk maibb eseményeket, háborúkat akár, gondoljunk más vallású, egymást máskor, máshol, más isten vagy elfajzott eszme nevében gyilkolókra, ezt nem éri el. A film olyan, mint egy csordultig töltött vödör: nem fér bele több asszociáció, mint amennyit Tolnai Szabolcs maga beletölt. Túl is csordul. Túl a követhetőség, a megemészthetőség határain. Nem marad ereje-ideje a nézőnek tovább gondolkodni. Minden energiájára szüksége van, hogy kiismerje magát a korok, szereplők, helyszínek, képek dzsungelében, hogy összebogozza az újra meg újra eltépett szálakat, hogy levegőhöz jusson e fojtogató történelmi labirintusban. Elvész a fiú a múlt útvesztőjében, és mi is elveszünk vele.
