„A 20. század komponistájának már nem marad más lehetősége, mint a különböző korok és kultúrák közhelyeit valamilyen módon beépíteni a saját nyelvezetébe” – fogalmazott Hollerung Gábor karmester, amikor a Megérthető zene elnevezésű sorozatában az ön egyik művét elemezte. Ezzel egyetért?
Nem egészen. Létezik a mindenkori avantgárd irányzat, amely mindig előrefelé keresi a kiutat – vagy talán helyesebb, ha úgy fogalmazok: az egy másik zsákutca. Nekünk – akik valamilyen módon ragaszkodunk a tonalitáshoz – a rendelkezésünkre áll a több száz éves zenekultúra, amiről nehéz elfeledkezni. Az ember így elkerülhetetlenül beleütközik a már ismert klisékbe, eszközökbe, amelyeket az elődök használtak, a különbség legfeljebb annyi, hogy ők jobban használták. Azonban én ezt nem kényszernek, hanem sokkal inkább lehetőségnek érzem. Gazdagíthatja egy szerző kifejezési skáláját, ha beszélőviszonyban van múltbéli alkotásokkal, hivatkozhat rájuk.
Mitől érzi azt, hogy amin éppen dolgozik, az utánozhatatlanul eredeti?
Nem az eredetiségre törekszem. Amikor az ember ír – és éppen tehetségesnek érzi magát –, az egyfajta csőlátást eredményez. Abban a pillanatban elhiszem, hogy valami olyasmi születik, amit ebben a formában még nem írtak le. Amikor ez a „más állapot” véget ér, és kialakul némi távolság a szerző és a saját műve között, akkor észreveszi a hibáit, az esetlegességeit, és elmúlik ez az illúzió.
Ilyenkor javítgat?
A javítás a sírig tart. Nagyon kevés olyan művem van, amelyen ne lehetne javítani. Van olyan darabom, amelyet több évtizede írtam, még díjat is nyertem vele, de mindig volt benne egy tétel, amiről éreztem, hogy „büdös”. Harminc év elteltével átírtam, de ezzel be is fejeztem. Nem élt bennem a vágy, hogy: – De jól sikerült, most újra be kellene mutatni! Mert egyrészt hátha nem így van, másrészt az már önmagában komoly elégedettséggel töltött el, hogy képes voltam egy ilyen régi darabhoz hozzányúlni és átírni.
Mikor tehetséges az ember?
A tehetségtelenség érzése sokkal gyakoribb, mint az ellenkezője. Van, amikor az ember érzi, hogy képes megcsinálni valamit. Ilyenkor nagyon fontos másnap is ránézni arra, amivel előző nap úgy meg voltunk elégedve. Ahogyan idősebb lettem, már előre gyanakszom. A tehetség nem permanens állapot, és sajnos el is múlhat.
Egyszer azt mondta, hogy tán a hibákért sem kár, mert azok egyénítenek minket, azokban magunkra ismerünk.
Vannak az egyéniségünkből fakadó típushibáink. Valamit elsietünk vagy éppenséggel hajlamosak vagyunk túlhúzni, esetleg kicsit mechanikusan formálni. Ha nagyon sok vokális művet írok, akkor igyekszem tudatosan átállítani a figyelmemet a hangszeres darabokra, hogy ne kapjak skorbutot az egyoldalú „táplálkozástól”. Nem a hibáinktól lesz egyéni a stílusunk, de a hibáinkra rá lehet ismerni.
Segít, ha tudja, kinek írja a művet?
Mindenképpen, leginkább a vokális, színpadi műveknél. Ilyenkor gyakran hallom az illető hangját a komponáláskor, bár többször megesett, hogy végül a bemutatón mégsem az énekelte, akinek írtam. Mégis segítség, mert egy élő alakot látunk, akin keresztül halljuk a zenét.
Fióknak is ír?
Persze, nem hagyatkozhatok csupán a felkérésekre. Az 1980-as évek végétől az írás számomra napi praxissá vált. Nem élmény fióknak írni, de nem tart vissza. Hajnali ember vagyok, tehát általában kora reggel odaülök a zongorához vagy az íróasztalhoz. Az utóbbi tíz-tizenöt évben – miután valamilyen szinten elsajátítottam a kottaíró programot – néha a számítógéphez. De először mindig papírra írom le a hangjegyeket.
A kottaíró programban vissza is lehet hallgatni a műveket, bár meg sem közelíti az élő hatást.
Régen, amikor még divat volt, hogy az ember az operájával házal, akkor szerencsés esetben kapott egy időpontot az Operaházban. Ilyenkor bementem, odaültem a zongorához, eljátszottam a darabot, és magam alakítottam az összes szerepet. A számítógépes programok elterjedésével ez úgy alakult át, hogy laptopról szól a zenekari változat, és ilyen fél playback-karaoke módszerrel ráénekelek. Ebben nagyon jó vagyok!
Azt mondta korábban, hogy mint példásan gondolkodó növendék, eleinte evidens volt az ön számára, hogy a nagy elődök nyomvonalán halad tovább, azonban egy év hollandiai tanulás sokat változtatott a látásmódján. Mire ébredt rá ott?
Zenei élményt, változást az hozott, hogy kikerültem az itthoni közegből, amit elfogadtam olyannak, amilyen akkor volt. Számomra természetes volt, hogy a mestereimtől hallott hangvételt igyekszem felvenni, az első operám ennek jegyében született. Hollandiában egészen más világ fogadott, és az rendkívüli hatással volt rám. Lekerültem arról a sínről, amelyen vélhetően haladtam volna tovább. Közvetlenül hazaérkezésem után ért a másik ilyen meghatározó élmény, amikor egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Markó Iván vezette Győri Balett-tel. Az az elementáris hatás, amit ez a társulat akkoriban a közönségre gyakorolt, egyedülálló volt. Fiatal zeneszerzőnek ráadásul ritkán adatott meg, hogy nagyzenekarra írhat. Nádihegedűre, erre-arra persze komponálhatott, de a nagyzenekar megfizethetetlen iskola volt. Máig elementáris élményem, hogy ülök a próbateremben, szól a zene – ráadásul az én zeném –, a táncosok hihetetlen intenzitással mozognak, megcsap az izzadság, és ez a közelség még az előadásoknál is letaglózóbb volt.
Később tudatosan fordult inkább az opera és a klasszikus műfajok felé?
Nem, bár azt éreztem, hogy az alkalmazott zene – hiszen az előadáshoz készülő zene mégiscsak az – kevésbé foglalkoztat. Véletlenül kerültem kapcsolatba az operával. A televízió zenés színházi osztálya kért fel négy fiatal zeneszerzőt, hogy írjon egyfelvonásos operát, a legjobbnak ítélt művet pedig bemutatják. Miután a másik három kolléga nem írta meg, így aztán nemes versenyben sikerült diadalmaskodnom. Ott kerültem kapcsolatba Fehér Györggyel, aki rendezte a Karinthy-novellából készült Barabbás című operát, amely – mint mondtam – még erősen magán viselte a mesterek kézjegyeit. De magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy operát írjak. Némi túlzással úgy is mondhatnám, hogy előbb írtam operát, mint láttam. Az első témákat sem én találtam ki.
Felkérések voltak?
Nem, édesanyám javasolta az első két szöveget, a harmadikat Fehér Gyuri. A Karnyónét egy Új színházi előadásban láttam Lázár Katival, és akkor jutott eszembe, hogy jó alapanyag lehet. Debrecenben mutatták be – bár nem került az érdeklődés homlokterébe – a két Lorca-történetből született egyfelvonásosaimat, a Don Perlimplínt és a Don Cristóbalt. Azt hittem, hogy az a saját ötletem, és utólag jöttem rá, hogy Györgyfalvay Katalin említette egyszer, mert táncolta is a Don Cristóbalt, évekkel később így jöhetett elő. Az utolsó bemutatott operám, A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása (amely jelenleg is szerepel a Magyar Állami Operaház műsorán – a szerk.), témáját is én tartottam operára érdemesnek. Nem mintha igazán számítana, honnan érkezik az ötlet. De tény, hogy beleszerettem a műfajba.
Miért nyúl szívesen klasszikus irodalmi alapanyaghoz?
Mert ezek jók. Bár ez csupán feltételezés. A színdarabok eleve kiadnak egy formát, ami megkönnyíti a zeneszerző helyzetét is, de a dramaturg segítsége elengedhetetlen. Írtam egy operát Dürrenmatt A baleset című kisregényéből, a szövegkönyvet Várady Szabolcs jegyzi, Mátrai Diána forgatókönyve alapján dolgozott. A történetben baleset ér egy utazó ügynököt, ezért bekéredzkedik egy vidéki házba, ahol csupa idős embert és egy felszolgálónőt talál. Szállást kér tőlük, és kiderül, hogy a nyugdíjas társaság tagjai egykor az igazságszolgáltatásban dolgoztak. Esténként azzal szórakoztatják magukat, hogy régi pereket újratárgyalnak, de az igazi az, ha érkezik egy vendég, és az ő életét veszik górcső alá, a végén pedig megítélik. A pasas szabadkozik, hogy ő jelentéktelen életet él. Közben esznek, lerészegednek, és a lényeg, hogy a „tárgyalás” végén halálra ítélik az utazót – játékból. Nem mesélem el az egészet, úgy tűnik, az Operaház a következő évadban bemutatja.
Október végén az Egri Kamaraopera Fesztiválon debütált a Goneril című monooperája, amely egy Čapek-novellából készült, a librettót ugyancsak Várady Szabolcs jegyzi.
Ez már a második Čapek-novella, amelyet megzenésítek az Apokrifok sorozatából, ez Lear története a lánya, Goneril szemszögéből. Korábban már írtam egy kamaraoperát a Budapesti Mahler-ünnep felkérésére a Fesztiválzenekarnak. Az öt kenyérről történetében egy jeruzsálemi pék mesél a szomszédjának. Nagyon szellemesek ezek a novellák, mert a jól ismert történetek fonákjára világítanak rá.
Amikor zenekari művet komponál, akkor is fontos, hogy legyen valamilyen történeti magja?
Nem. Ha eszembe jut valami, akkor annak a „gombolyítása” a feladat. Az ötleteim többnyire olyan triviálisak, hogy szinte szégyellem. A gombolyítás lényege az, hogy ebből hogyan tudok valami olyasmit csinálni, ami eliminálja ezt a „tahóságot”. Az a csodálatos, ha az ember fejében megszólal a darab és csak le kell írni. Előfordult már velem, hogy végig hallottam egy tételt, de a zeneszerzés legtöbbször inkább dagonyázás, ami egy kivételes pillanatban ihletetté válik.
Szeptember végén mutatta be az első zongoraversenyét a Budafoki Dohnányi Zenekar Réti Balázs zongoraművésszel. Mi inspirálta ennek a megírására?
Kisorosziban van egy parasztház, amelyet a zeneszerző barátaimmal, Selmeczi Györggyel, Csemiczky Miklóssal és Orbán Györggyel közösen vásároltunk. Magunk közt csak Öreg Zeneszerzők Otthonának nevezünk, és néha eljátszunk a gondolattal, hogy négyen közös ápolónővel és katéterrel sétálgatunk a kertben… Csemiczky barátom évekig mondogatta Orbán Györgynek, hogy zongoraversenyt kellene írnia. Addig-addig mondta, míg elkezdett piszkálni a dolog, hogy mi lenne, ha én írnék egy zongoraversenyt?! Orbán közben írt néhány szimfóniát, de a zongoraversenyt, azt én írtam meg.
Megmutatják egymásnak a készülő műveiket?
Amíg fiatalabbak voltunk, szinte mindent megmutattunk egymásnak. Be is szóltunk rendesen. Nem permanens lelkesedés övezte ezeket a beszélgetéseket, hogy: – Hú, de tehetségesek vagyunk, hanem komoly kritikák hangzottak el. Ahogyan öregszünk, ez – hogy eufemisztikusan fogalmazzak – azért finomodott.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
