Vajon Szendrey Júlia azért fordította Andersent, mert csak ez volt megengedett?

Fordítani lehetett, de verset írni nem

Gyulai Pál Írónőink című (1858-as) cikksorozatában egyértelműen kijelölte, hogy mit szabad és mit nem szabad írniuk a nőknek. Írhattak például útirajzokat, útileveleket, meséket, és fordíthattak is, ellenben a vers- és novellaírás számukra tiltólistás volt. Gyulai szerint ugyanis a vers és a novella – az utóbbiakkal ellentétben – olyan típusú műfaj, amely teret ad az önkifejezésre, vagyis az önálló gondolatok és érzések kinyilvánítására. A kritikus szerint ez azért veszélyes, mert a nők természetükből fakadóan képtelenek kordában tartani az érzéseiket, hisztérikussá és kezelhetetlenné válnak, ami alapjaiban rengeti meg a nemzet érdekeit szolgáló honleányi szerepmintát.

Akkoriban ugyanis úgy tartották, hogy egy nő egyetlen és legfőbb érdeme, ha jó feleség és jó anya. Így járul hozzá a nemzet fejlődéséhez. Azok, akik mégis alkotni vágytak, „megtehették” a már említett műfajokon keresztül, de azt is csak bizonyos témákban: ilyen volt az anyaság, a gyermeknevelés, a nőiség és a család. Természetesen voltak, akik ezzel szembementek – nemcsak nők, de férfiak is –, akik ezzel együtt azt is vállalták, hogy véglegesen magukra haragítják az ország legbefolyásosabb és legélesebb tollú kritikusát, Gyulai Pált. Szendrey Júlia, akinek férje halála után egyébként is árgus szemekkel figyelték minden lépését, ezt nem engedhette meg magának, így Andersen-meséket kezdett el fordítani. Van azonban egy dolog, amire még Gyulai sem gondolt: hogy a fordítás éppúgy lehet az önkifejezés eszköze, mint a líra.

Szendrey egy Andersen-mesével vágott vissza az őt rágalmazó pestieknek

Az 1850-es évek elején még sokan nem hitték, hogy Petőfi Sándor valóban meghalt. Nem csoda, hogy Szendrey második házasságát – tekintve, hogy a kötelezőnek vélt gyászévet sem várta meg – „hírlapi csúfolódások és pletykák” övezték. A korszakban Pest-Budát a média központjaként emlegették, és mivel Szendrey ekkortájt többször is megfordult a városban, ezekről a pletykákról könnyedén tudomást szerezhetett. A róla kialakult negatív közvéleménnyel szemben tehetetlen volt, egyetlen eszköze maradt, az alkotás. Közvetlenül azonban nem tárhatta fel az érzéseit. A líra, amely, mint később kiderült, a költőnő leghangsúlyosabb önkifejezési formája volt, akkor még nem volt opció a nyilvánosság előtt.

Helyette – nagyon okosan – egy Andersen-mesén keresztül tolmácsolta az érzéseit és a gondolatait a kialakult helyzetről. A vízcsepp című meseét1851-ben, a Pesti Naplóban, Petőfi Júlia néven – pedig ekkor már Júlia házasságban élt második férjével – publikálta. De ami ennél is érdekesebb, hogy a mese pontosan ugyanazt az üzenetet hordozza, amelyet valószínűleg akkoriban Júlia is érezhetett: miért nem törődnek a városiak a maguk dolgával?

Az erre utaló szövegrész így szól:

„S a vén varázsló, kinek semmi neve sem volt, csak nézett, nézett a nagyítóüvegen át. Csakugyan olyasmit látott, mint egy város, melyben az emberek meztelenül lótnak-futnak idestova. Oh, ez iszonytató volt! De még borzasztóbb volt azt látni, hogy ütötték, verték, taszigálták, tépték, marták, falták egymást. Ami lenn volt, csak azért is fölemelték, ami pedig fönn volt, azért is lerántották.

– Ni, ni, az ő lába hosszabb az enyimnél! Ejh, ide vele!

– Ím, itt az egyiknek egy kis daganata van a füle mögött, egy kis ártatlan daganata, de hagyján, ez fáj neki, hadd fájjon hát még jobban! És addig vagdalták és marcangolták, míg végre fölfalták kis daganata miatt.

– Amott meg egyik olyan csöndesen meghúzta magát, mint egy kis szüzecske, és nem kívánt egyebet, mint békét és nyugalmat. Azért is hát elő vele! és idestova rángatták, hurcolták, s végre fölfalták!”

Az Andersen-fordításoknak köszönhetően Júlia később önálló műveket is publikálhatott

A vízcsepp után néhány évvel megjelent az első Andersen-mesekötet magyar nyelvű kiadása, immár Szendrey Júlia néven publikálva, amelynek egyértelműen pozitív sajtóvisszhangja volt. A kötet 1857 karácsonya előtt jelent meg, amely – a korabeli sajtó szerint – tökéletes időzítés volt ajándékozás szempontjából, főként gyermekeknek, bár ebbe olyan történetek is belekerültek, amelyek tartalmukat tekintve nem gyermekeknek valók voltak – például A rózsatündérke, A kis gyufaárus leányka és A gólyák című mese.

Gyulai ingerküszöbét azonban ez egyáltalán nem ütötte meg, sőt mi több, a Fiaimnak szóló ajánlás – nekik címezte Júlia a könyvet – előzékenységre buzdította a híres polemikust.

„Óhajtjuk, hogy Karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkísért egy kis eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje, (A kis köpeny története. Vas. Újság) melyben Andersent oly szerencsésen utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.”

A visszaemlékezések és a legújabb tanulmányok egyaránt kiemelik, hogy Szendrey Júlia rendkívül okos nő volt. Ez itt is jól látszik, hiszen a fordításain keresztül tudatosan formálta meg az írói önképét, és elérte, hogy a későbbi, önálló művei könnyebben elfogadottá váljanak. Pontosan felismerte, hogy a gyermekközpontú írásokkal kikerülheti a kritikusok támadásait, ennek eredménye lett később a Három rózsabimbó című verse is.

Nyitókép: Hans Christian Andersen. Fotó: Collection Roger-Viollet via AFP