A gyermekkorban megtapasztalt olvasói élmények, a közös olvasás, történetmesélés személyiségfejlődésünk egyik legmeghatározóbb alappillére. Szülőként mindenki arra törekszik, hogy a gyermekei hasonló élményekkel gazdagodjanak, hogy elinduljanak az olvasóvá válás útján. Hogy mi kell ehhez? Juhász Anna édesapja révén a könyvek bűvkörében nőtt fel, és ugyanezt próbálja megteremteni kislányának is. Serestély Zalán komplex képet láttat gyermek és irodalom kapcsolatáról, a legfontosabbnak mégis a gyermekkel töltött minőségi időt tartja. Mint ahogy Harmath Artemisz is, miközben azt is hozzáteszi: elsősorban nekünk, szülőknek kell példát mutatnunk.
Juhász Anna
Életem egyik első élménye, hogy édesapám mesél nekem – mi a nővéremmel fekszünk a kiságyban, ő pedig a csíkos szövetfotelban ül és minket néz, közben megelevenedik a virágot lépő lány, a csillagszemű juhász és a Rózsa és Ibolya. Mondanom sem kell, nekünk ő volt a csillagszemű juhász, aki anyuval együtt behálózta a gyermekkorunkat mesékkel, mondákkal, legendákkal, történetekkel. A figyelem, a mese és a közös élmény talán az, ami igazán jellemezte a gyermekkoromat, és ma már, felnőve, anyaként úgy érzem, egyre inkább ezeknek a dolgoknak van tétje. Igen, mert emlékekből építjük világunkat, élményeink forrássá válnak és a tiszta forrás elhozza a jövő ígéretét – így érdemes, így is lehet, erre törekedjünk. Ma már Mimi szemében látom ezt a figyelmes, kíváncsi csillogást, amit egykor én is éreztem.
Már kamaszkoromban értettem meg, hogy költő édesapám egykori példaképe, a lánglelkű, tisztelt, szegény szóteremtő, a népdalokon és népmeséken felnövő Petőfi Sándor által ismert meséket teremtette újra, és ezáltal a folytonosságot mutatta meg. Az hirdette, a mesékkel elmondhatunk mindent, és újra kell tudnunk szülni elődeink történetét. Szintén később értettem meg, hogy az 50-es évek elején azért fordult a mesék világához édesapám, mert úgy érezte, akkoriban „kiszorult az emberinek hitt világból”, erre pedig oldás volt a mesék világa, ott kaphatott mondanivalója formát. Petőfihez visszatérve - egy töredékében azt kérdezte kortársaitól, hogy vajon „Mit őrzünk ilyen áhítattal és odaadással múltunkból, vagy jelenünkből, mint-e csodaszarvas-fiú". És valóban, fontos kérdés ez ma is. Mit őrzünk magunkban, 2024-ben, miképp van velünk a föld, a mese, a történelem? Van-e igényünk még a mesékre, és átadjuk-e a magunk módján gyermekeinknek mindezt?
Mimi, a lányom beleszületett az irodalom világába, és furcsa mód felnövésének része nemcsak a mese, dal, dúdoló volt, hanem a „felnőtt” vers, regény, novella is, hisz ő pont azt hallgatta esténként, amiből én készültem az estjeimre. A József Attila-, Térey János-, Nemes Nagy Ágnes-, Nagy László-, Zalán Tibor-, Juhász Ferenc-szöveg az ő életében mindennapos volt és az a mai napig. Nem szokványos történet, tudom. De egy szempontból ez a sokaság hasznosnak bizonyult: Mimi megtanult kérdezni és figyelni, nyitottan a hallottakra. Kíváncsi a világra, arra, amit megismer, bár néha neki is terelni kell a figyelmét a könyv felé. Ez természetes. Zajos és hangos a környezet, amiben a mai gyermekek élnek – élményhajszolásban, programhalmozásban, és olyan, mintha egyre magasabb lenne a tét. Ha haladni szeretnénk a világgal, nem érdemes kizárni területeket, de a megosztásban valós élményt kell átélnie egy gyermeknek: ugyanúgy a könyvvel, olvasással, mint a digitális eszközökkel. Az élményhez ugyanis ragaszkodunk, és a jó és értékes dolog is tud addiktív lenni.
Hogy is kezdtem? Hogy fekszünk gyermekként a nővéremmel, Eszterrel, és édesapánk mesél nekünk. Akkor lehet, hogy a világ körforgásában csak vissza kell térnünk a jól bevált, megtapasztalt utakra. Nem is a gyermekeknek, hanem nekünk kell picit változni. Odaülni a másik mellé. A saját kezünkből letenni a „kütyüt”. Nem a képernyőt figyelve vacsorázni, hanem az élő beszélgetést, időt átélni. Egyszerűen csak odaülni a másik mellé, a gyermekünk mellé, megfogni a kezét és mesélni. Megyek is, ma is kipróbálom.
Serestély Zalán
A 2010-es évek derekán találkoztam egy sráccal a sepsiszentgyörgyi vonatállomáson. Leszólított, mennyi az idő. Mutatom neki a telefon kijelzőjét, zavartan pislog. Kiderült, hogy nem tud olvasni, nem ismeri a számokat. Tizennégy lehetett, falopásból és segélyekből élt az édesanyjával, valamelyik eldugott felcsíki faluig utazott az apjához, aki évekkel korábban elhagyta őket. Én Csíkszeredába tartottam, kiszámoltam neki, hogy hányadik megállónál kell leszállnia, aztán próbáltam aludni kicsit. De folyton felébresztett, köszörülte a torkát, köhécselt, véletlenül a lábamra taposott. Szorongott. Attól tartott, elvéti az állomást, ahol le kell szállnia. Én voltam az egyetlen kapaszkodója egy olyan világban, amelynek nem ismerte a kódrendszerét. Nyilván ez egy szélsőséges példa, de a legfrissebb PISA-felmérésekből az derül ki, hogy a tizenöt éves romániai magyar diákok több mint negyede, 26 százaléka funkcionális analfabéta, kvázi hasonló módon szorong, mint az én egykori utastársam. Olyan kultúrában élünk, amelynek az alapjainál egy minimum háromezer éves írásbeliség áll. Közelről úgy tűnhet, hogy ma nagyon más irányba tartunk, egyre több vizuális, auditív vagy akár haptikus, olfaktív stimulus ostromol, de ez csak a felszín: a történelem, a jog, a big data, az MI – mindez, és mindenik a maga sajátos értelmében, alapvetően nyelv. Aki nem tájékozódik benne, az eltéved, kizsákmányolják. A szépirodalmi írás-olvasás végül is ennek a világban tájékozódásnak, világban eligazodásnak az egyik sajátos esete. Az önmagunkban tájékozódásé, az önértésé, az önlényegteremtésé, a reflexióé. És persze a társas viszonyokban való eligazodásé, az ember társadalmi lényként való megértéséé. Ha valakinek olyan világban kell élnie, amelynek nem ismeri a kódrendszerét, szorongani fog, boldogtalan és kizsákmányolható lesz.
Talán túlságosan elavult, humanista elképzelés, de úgy látom, hogy az irodalom csak akkor fogja érdekelni a gyermekeket, ha könyvek közt szocializálódnak, ha a könyv lapozása a mindennapok része, ha van saját, szabadon hozzáférhető könyvtáruk, ha látják a szülőket olvasni, ha a könyvek úgy kérdeznek tőlük, hogy az nekik kihívást jelent. Ha mindez teljesül, akkor a könyv orientatív erejű lehet az életükben, biztonságot és intimitást, sokrétű kapcsolódási lehetőségeket nyújthat nekik, az önmagukkal töltött idő, a befelé figyelés alapvető forrásává válhat. A gyermekeknek óriási igényük van a közösen töltött minőségi időre. Ha ez az idő intenzív, őket kihívások elé állító könyvek közös olvasásával telik, akkor erre természetes igényük lesz a későbbiek során is. De ebben a kalandban hosszú évekig aktívan mellettük kell állni, vezetni őket és folyamatosan figyelni az érzelmi és szellemi igényeikre, miközben egyre kevesebb család engedheti meg magának a közösen töltött minőségi idő luxusát. Amikor az alig kétéves fiamnak elmondtuk, hogy kistestvére születik, az volt az első reakciója, hogy keresgélni kezdett a könyvei között, és olyanokat ásott elő, amelyek testvérekről szóltak. Akkor tudtam, hogy ő már elindult az olvasóvá válás útján. Számára a könyv volt az első kapaszkodó egy szédítően új helyzetben.
A gyermekirodalom egyik sarkított meghatározása az lehetne, hogy olyan irodalom, amelyet felnőttek vásárolnak gyermekeknek. Ezért aztán az, hogy milyen tételek szerepelnek egy olvasni még nem tudó, saját anyagi forrásokkal még nem rendelkező gyermek polcán, általában inkább a szülő értékválasztását tükrözi, mintsem a gyermekek ízlését. Mi arra törekedtünk, hogy a tőlünk telhető módon összhangba hozzuk az értékválasztásainkat a gyermekek igényeivel. Próbáltunk olyan könyveket választani, amelyeket kompatibilisnek éreztünk a világképünkkel, miközben a gyermekek is jól rezonálnak rájuk, kihívást és örömet lelnek bennük. Ez életkor függvényében és gyermekenként teljesen mást jelent, Julia Donaldson remek lapozóitól a Scolar Kids könyveken keresztül a Maszat-hegyig, a Lengemesékig vagy Pettson és Findusz kalandjaiig nagyon széles és egyre szélesedik a skála. Nem zártuk ki a print könyvekkel való barátkozás kalandjából a digitális eszközöket sem. Kimondottan izgalmasak az olyan igényes multimediális gyermekirodalmi projektek, amelyek QR-kódok, YouTube-videók, CD-k segítségével kitágítják a könyv határait. Julia Donaldson lapozóiból például nagyszerű videók készültek, a Kaláka CD-i és az ezekhez tartozó kötetek (Muzsikáló madárház, Nálatok laknak-e állatok, Biciklizős dalok) is nagyon szépen kiegészítik egymást, és a Cserhalmi hangján megszólaló kis herceg egy valódi csoda. Az elektronikus eszközöktől való elzárkózás szerintem öngól, még ha értem is azoknak a szülőknek az aggodalmait, akik meghozzák ezt a döntést. Amit szerencsésebbnek érzek, az a határok és a mérték felállítása, annak a tudatosítása, hogy nem azért vannak az elektronikus eszközök, hogy helyettesítsék a szülőt vagy a pedagógust. Egyetlen dolgot látok, amit az olvasóvá nevelés projektjéből nem lehet kihagyni: a gyermekkel töltött minőségi időt.
Harmath Artemisz
Gyerekkorom legboldogabb élménye, ahogyan a szüleim fejből meséltek nekem, illetve ahogy a bébiszitter felolvasta ezerszer is Puskin Szaltán cárról szóló meséjét a gyönyörűen illusztrált füzetből. Az izgalom, az összetartozás, a közös világértelmezés és a biztonság érzését keltette. Ha jól meggondolom, a „nincs lehetetlen” érzését is. Mindezt ma is érzem és igyekszem átadni a gyerekeimnek. Az esti felolvasás nekik is az egyik kedvenc időtöltésük velem. Hahotáztunk Lázár Ervin, Varró Dániel, Harcos Bálint, Czigány Zoltán meséin, Szabó Borbála regényén. Én sokszor még pityergek is, Erich Kästner, Molnár Ferenc klasszikusain vagy az említett Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáján. Viszont, amióta tabletje van a fiaimnak, maguktól nem választják az önálló olvasást. Az iskola kedvéért, a kütyühasználat feltételeként vagy tartós kütyühiányban olvasnak. Viszont előfordul, hogy felfedeznek valamit édesapjuk (Térey János) könyvtárából. A minap Poós Zoltán Állami áruház című könyvén derültek közösen. Repesett a szívem.
Az irodalom megszerettetése folyamat, akkor is, ha már totyogós korukban szakértelemmel lapozgatták a könyveiket, gyűrés és csócsálás nélkül. Apró lépésekkel, finom kóstoltatásokkal kell elkezdeni a művészeti nevelést, amelynek alapja a gazdag és játékos anyanyelvünk, a magyar népköltészet. Akár egy színházi feldolgozás, akár egy megzenésített vers is célba találhat, hiszek a társművészetek közvetítőerejében. A nyomtatott könyvre pedig egy-egy a gyermek számára fontos, irodalomkedvelő személyiség kapathatja rá a kicsiket. Sőt, egyre gyakrabban a kortársak. Segít a könyvpiacon megjelenő igényes kiállítás, a művészi illusztráció is, hiszen egy szép vagy izgalmas kivitelű könyvtárgyat kézbe venni is jó, a gyerekeknek fontosak a vizuális ingerek. De általában véve a leghatékonyabb, ha van valaki, aki rávezeti a fiatalabb nemzedéket a figyelemnek erre a varázserejű hatalmára.
A pedagógusokon kívül a szülőnek is kulcsfontosságú szerepe van az olvasóvá nevelés folyamatában. Főként felolvasásokkal, szünidei mesélésekkel tud hozzájárulni ehhez. Meghozza a gyümölcsét ez a fajta szellemi gondoskodás. Segít, ha többféle irodalmat, könyvtípust kínálunk fel vagy hagyunk szét „véletlenül” a lakásban. És a családi élet szempontjából meghatározónak tartom a képernyőhasználat korlátozását a saját, felnőtt életünkben is. A figyelmünk minőségével, típusaival, a saját elkötelezettségünkkel és lelkesedésünkkel mintát adunk.
