Szilágyi István a lét végső kérdéseit feszegette
2024. március 13-án hunyt el Szilágyi István, a nemzet művésze, Kossuth- és József Attila-díjas író, aki generációk számára vált meghatározó alkotóvá. Életműve a magyar irodalom egyik különleges, egyedi hangú kincsestára marad.
„Hanem azt mondd meg, Gorbay uram, miért van az, hogy öregkorára mind kevesebb tücsökhangot hall az ember, s mind több harangszót. A tücsök hangját végül már akkor sem, ha füledbe cirpel, a harangét meg immár akkor is, ha rég nem kondul.” (Szilágyi István)
Szilágyi István 1938. október 10-én született Kolozsváron, ám gyermekkorát a szilágysági Zilahon töltötte. Édesapja, aki a második világháborúban a Don-kanyarban esett el, korán árvaságra ítélte őt és családját. Az élet azonban nem hagyta megtörni: fiatalon különböző szakmákban próbált szerencsét, mielőtt végleg az irodalom felé fordult volna.
Tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem jogi karán végezte, de a hivatásos jogászi pálya helyett az írás mellett kötelezte el magát. Már egyetemi évei alatt publikált, és az Utunk irodalmi folyóirat munkatársaként kezdett el dolgozni, ahol később vezető szerepet is betöltött. 1960-ban elnyerte a folyóirat novellapályázatának első díját, ami egyértelműen jelezte, hogy a magyar irodalom egy különleges tehetséggel lett gazdagabb.
Szilágyi művei nem csupán történetek voltak, hanem sorsok, emberi életutak lenyomatai. Első novelláskötete, a Sorskovács (1964) már előrevetítette azt a nyelvi igényességet és mély emberismeretet, amely későbbi műveiben kiteljesedett. Az Üllő, dobszó, harang (1969) és a Jámbor vadak (1971) után 1975-ben jelent meg legismertebb regénye, a Kő hull apadó kútba, amely azóta is a magyar irodalom egyik meghatározó alkotása. A könyv számos nyelven napvilágot látott, és nemzetközi sikert is aratott.
„A sorsod a tiéd, mint a szemed színe, s azonkívül hogy úgysem szabadulhatsz tőle, nincs mit méricskélni, összevetni a többiekével még akkor sem, ha különben száz másik sorssal fonódik össze.” (Szilágyi István)
A diktatúra éveiben az irodalmi cenzúra is próbálta akadályozni írói karrierjét. Az Agancsbozót című regényét például évekig nem engedték megjelenni, így csak 1990-ben került olvasói kezekbe. Az évtizedek során azonban Szilágyi nem csupán alkotóként, hanem szerkesztőként is formálta az erdélyi magyar irodalmat. Az Utunk helyettes vezetője volt, majd az 1989-es változások után a lap utódját, a Helikont szerkesztette.
Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1990-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 2001-ben Kossuth-díjat kapott. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választották, életművét így az irodalmi hagyatékok sorába emelték.
Szilágyi István hosszú betegség után, 86 éves korában hunyt el Kolozsváron. S bár már egy éve nincs közöttünk, művei és szellemisége örökre velünk maradnak. A nyelv mestere volt, aki műveivel a lét végső kérdéseit feszegette, és az emberi sorsokat a lehető legnagyobb empátiával ábrázolta. Emléke és irodalmi hagyatéka tovább él mindazokban, akik a magyar szavak szépségében és igazságában keresnek kapaszkodót.
