Van Gogh az árva, van Gogh a szerelmes

Meredeken lejtő, síkos padlózaton csúsznak le és kapaszkodnak föl a szereplők, mintha minden lépésért meg kellene küzdeniük. Dunai Ferenc kamaradarabjának hősei csakugyan megharcolnak egymásért és egymás ellen. A főszereplő van Gogh kiváltképp. Nemcsak szerelméért öccsével, hanem önmagával, önnön démonaival is.

 

Dunai, aki már nagy sikerekkel és letiltott darabokkal a háta mögött disszidált Nyugatra (1964), Van Gogh szerelme című, négyszemélyes darabját tragikomikus műfajnak jelölte, ám a Simon Balázs rendezte színmű alapjában egyértelműen tragikus, hacsak nem számítjuk egy-egy hátborzongatóan mulatságos, vagy inkább groteszk jelenetét a komikum szférájába. Ettől azonban korántsem lesz komédia. Miért is lenne? A darab igen jól szerkesztett, igen jól fölépített, magán hordozza a gyakorlott színdarabíró mesterségbeli tudásának jegyeit, és bravúrosan bánik a dialógusokkal. Ismeri a hatáseszközöket, ismeri a közönséget, a színészeket, ismeri a drámai és lélektani fordulatokat. És igen jól ismeri a hőséül választott Vincent van Gogh tragikus életét, művészetét.  Helyén van a lélektani motiváció jelenetről jelenetre, fordulatról fordulatra. Némelykor legfönnebb az a benyomásunk, hogy a dramaturgiai fogások fölibe kerekednek a pszichológiának, és egy pillanatra "heves" melodrámába "csuklanak". Nem baj. Nem bántó. Csak mintha hátra hőkölne a lelki poklok szakadékának szélén, hogy erős kontrasztokkal tartsa továbbra ébren a néző figyelmét. Kétségtelenül, sok drámaírónk megirigyelhetné színdarabírói rátermettségét, szaktudását, ebbeli tehetségét.

 

Van Gogh magányát, életének-művészetének drámáját azon a tragikus ponton ragadja meg, amikor is az a legeklatánsabban érzékeltethető: tervezett és kútba esett házasságának előző napján. Amikor a legszélsőségesebb érzelmek cikáznak az amúgy is lelkibeteg művész-főhősben. S amikor a polgári józanságot megtestesítő, ám amúgy Vincentet egyedül támogató, művészetét egyedül értő-elismerő, szeretett öccse, Theo, először orvul (de sikertelenül) lefizeti menyasszonyát, a volt prostituáltat, hogy elhagyja van Gogh-ot, majd megzsarolja a satuba szorított, kiszolgáltatott festőóriást - aki eladdig és egész életében csak egyetlen képet tudott eladni -, ha elveszi Christient, nem folyósítja tovább apanázsát, befellegzik a festésnek.

 

Simon Balázs elvontabb térbe helyezi a par excellence lélektani realizmusért kiáltó darabot - és igaza lett. Jottányit sem vesztett drámájából a színmű. S talán univerzálisabb lett. A Thália Régi Stúdiójában meredeken lejtő színpadon a szerelmesek felhőtlen hancúrozásától az esztelen indulatokig - egyetlen, felfordítható mosóteknő, egy-két kopott szék, s egy (távozásra ingerlő) koffer társaságában - zajlik a szélsőséges helyzetek közt vergődő szereplők viaskodása. Mindnyájuk becsületére legyen mondva, valahányan izzásig hevülnek a pengeéles dialógusok párviadalában. Karakterük gyúanyagát kellő időben "kioldva", őszintén, pontosan, hitelesen jelenítik meg Vincent szenvedélyes, önmarcangoló, Theo fojtottabb, visszafogottabb, józanabb, de vélt igazáért mindenre elszánt figuráját, Christien közönségességében esett és emberi lényét, a képkereskedő barát, Tersteeg darabosságát, álmainak beváltatlanságát.

Kovács Krisztián (Vincent) vérében hordozza a magányra kárhoztatott, szó szoros értelmében meg nem értett zseni gyötrelmes dilemmáit, szeretetszomját, vad szerelmi sóvárgását, de a lángelme föl-fölvillanó gőgjét is. Amikor fölrémlik művészetének fölismert értéke, fölbuzdul hivatástudata és nem hajlandó megélhetéséért giccsképeket festeni. Amint odabújik asszonyához, a vállalt, kétgyerekes prostituálthoz, a világ legelárvultabb művésze és legelárvultabb férfiúja keres menedéket. Sárosdi Lilla, jóllehet, eddig is tapasztaltuk tehetségét a Krétakör megannyi előadásában, most a Dunai-darab főszerepében revelációként hat. Minden ízében érezni a magától értetődő

mozdulatokat, melyekkel lelkének árnyalatait, bensejének viharzását az analfabéta, vulgáris asszony verbálisan képtelen lenne kifejezni. Egyed Attila (Tersteeg) barátját ugrató humora - a szerző jóvoltából - a durvasággal határos, megelőlegezi nagyjelenetét, amikor is Theónak elgyötörten bevallja, titkon irigyli Vincent szabadon szárnyaló tehetségét, konvencióknak fittyet hányó, őszinte életformáját - ő, az elvetélt festő, a jómódba pohosodott polgár. Theo, akinek nevét az utókor azért őrizte meg, mert valójában neki köszönhető, hogy bátyja a festészetnek élhetett, Horváth Sebestyén Sándor alakításában a feszes párizsi képkereskedő, a finom úr bőrében a szerető, aggódó testvér, de a prostituálttal kiábrándítóan közönségesen bánó férfi arcélét is fölvillantja.

Simon Balázs színészvezetése elsőrangú összjátékot eredményezett.

 

A nézőn tragikus-borús balsejtelem fut végig, amikor Vincent a visszatérő, bocsánatáért esdő, meztelenre vetkőztetett Christient - miután az Tersteeg erőszakának engedett - a várható szerelmi együttlét helyett, van Gogh piktúrájának két meghatározó színével, naranccsal majd feketével mázolja végig. Úgy hentereg az asszony lefelé a lejtős pódiumon, mintha élete süllyesztőjébe készülne, s mintha Vincent benne is csak a festészet örök szerelmét keresné.