Egymás után jönnek a bemutatóid. A karantén miatt sűrűsödött össze a programod?
A Hogy szeret a másik című előadást tavasszal a győri Vaskakas Művészeti Központban, majd a Belvárosi Színházban mutattuk volna be. Ehhez képest alig kezdtük el a próbákat, jött a kényszerszünet, majd a júliusi debreceni szabadtéri előadás előtt mindössze két hetünk volt Göttinger Pál rendezővel összerakni a darabot.
Ez egy komédia, ahol – miként Göttinger Pál mondta – a megfelelő ritmus a fontos.
Amikor azt mondod: komédia, azt gondolhatja a néző, hogy egyszerűbb színpadra állítani, mint egy nagyszabású drámát. Az előadás jelentős része két helyszínen, különböző idősíkokban, párhuzamosan játszódik. Így nem csak a partneredtől kapod a végszót, ez pedig különös kihívás elé állítja a színészeket. Rövid, pergő mondatok, iszonyúan kell figyelni, de mindez rendkívül izgalmas, szórakoztató.
Ma már nézői elvárás, hogy „pörögjön” egy előadás?
Nem hiszem, hogy ez általános jelenség, bár nálunk, az Orlai Produkciónál valóban gyakoriak a rövid jelenetekkel dolgozó filmes adaptációk, az egyfelvonásos történetek. Fontos, hogy a színház, mint előadói műfaj vegye fel a mai kor lüktetését, alkalmazkodjon a felgyorsult világunk kihívásaihoz.
Úgy fogalmaztál: nálunk. Megtaláltad a helyed Orlai Tibor csapatában?
Igen, nagyon örülök, hogy így alakult. Mikor tizenkilenc év után eljöttem Szegedről, igyekeztem ahhoz hasonló, fix helyet találni. Több színházigazgatót felhívtam, beszéltem Tiborral is. Az első évben nála és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban két-két bemutatóm volt. Aztán sorra jöttek az újabb orlais produkciók. Bár ez nem hagyományos értelemben vett társulat, összeszokott csapatként, alkotóközösségként dolgozunk. A szabadúszó lét némi bizonytalansággal jár ugyan, ám hamar ráéreztem, hogy szabadságot és sokszínű lehetőségeket ad.
Azt mondod: felhívtál néhány igazgatót. Nem okozott gondot felemelni a telefont, miután tizenkilenc évig vezető színész voltál Szegeden, ismerhet a szakma?
Nem azzal volt probléma, hogy ne ismernének. Viszont tudatnom kellett, hogy ismét Pesten vagyok. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt furcsa, amikor egy szinkronstúdióban újra meg kellett mutatnom, mit tudok, miközben Szegeden rendszeresen jártam szinkronizálni és húsz éve a Rádió 88 állomás hangja vagyok. Sok szakmabeli barátom él, dolgozik Budapesten, számos izgalmas találkozást hozott az elmúlt két év. Szabó Mátéval például már a debreceni Ady gimnáziumban is osztálytársak voltunk, azután együtt jártunk a főiskolára, mégis csak a fővárosba kerülésem után adódott lehetőségünk közös munkára a Belvárosi Színházban. A szakma úgy könyvelt el, hogy Szegeden vagyok, jókat dolgozom, ott él a családom, miért mennék máshová?!
És miért?
Tizenkilenc év alatt időnként felmerül az emberben a váltás lehetősége. Akkor, negyvenegy évesen úgy éreztem, vagy lépek, vagy néhány év múlva már nem lesz bennem elég erő és nyitottság ehhez.
Mennyire volt hullámzó ez a tizenkilenc év?
Időnként akadtak nehézségek, de mindig jöttek új emberek, új kihívások, amelyek megóvtak attól, hogy elfásuljak. Egyedül a filmezés hiányzott.
Budapestre kerülve rögtön bekerültél egy komoly népszerűségre szert tett sorozatba: a Bátrak földjébe.
Az elmúlt egy évben annyi castingon voltam, amennyin az elmúlt tizenkilenc évben összesen. A Bátrak földjét nagyon szerettem, remek színésztalálkozásokra adott lehetőséget a forgatás, izgalmas munka volt.
A kereskedelmi tévés sorozatokkal kapcsolatban a szakma egy része még mindig fenntartásokkal viseltetik?
Sorozata válogatja. A Bátrak földje profin szervezett munka volt, felkészült emberekkel.
Most kezdtétek próbálni a Péterfy-Novák Éva regényéből készülő előadást, az Apád előtt ne vetkőzzt. Ebben Te játszod majd az árvaházba került fiút?
Nem csupán gyermeket játszom, hanem a már nagypapa korú férfit is. Péterfy Bori lesz az unokám, és lényegében a könyvben felsejlő történetekből mesélünk néhányat egy előadás ívébe szőve. Két párhuzamos monológ: a kislányé, aki szokatlanul meghitt kapcsolatot ápol a nagyapjával és a nagyapáé, aki áldozatból elkövetővé válik. Tasnádi István rendező ötlete, hogy egy korombeli, középkorú színész játssza a nagyapa szerepét. Nagyon megrázó történet, többször olvastam, mégis
bent rekedt a levegő, amikor az olvasópróbán hangosan kimondtuk ezeket a mondatokat.
Vége volt, és ott ültünk csendben.
Két párhuzamos monodráma?
Két személyes történet, amely itt-ott egymásba kapcsolódik, párbeszéddé válik, de inkább valóban monológszerű vallomásokról van szó. Csikasz, vagyis a nagyapa története is a kisgyerekkorból indul. Nyilván némi időbe telik majd, míg a nézőknek összeáll, hogy ebből a gyerekből lesz a felnőtt, akiről a darabbéli Eszter beszél. Komoly színészi lehetőség megragadni azt a pontot, ahol valami elcsúszik, és az áldozatból elkövető lesz.
Mennyire válogathatod meg, mit játszol?
Orlainál csupa olyan feladatot kapok, amelyben örömmel veszek részt. Az említett előadások mellett próbálom a Dumaszínház és az Orlai Produkció közös bemutatóját, az Irodai patkányokat.
Hogyan viselted a leállást?
Elég rosszul, állandó készenlétben voltam, az agyam nem tudott kikapcsolni. Fogalmam sem volt, mikor kezdhetünk újra dolgozni. Feszült várakozással, telefonokkal teltek a napok.
Az Irodai patkányok amolyan Dumaszínházas stílusú bohózat?
Ez a zsibbasztó irodai létről szóló jelenetek sora, amelyet Vinnai András, Litkai Gergely, Fehér Boldizsár és Fehér Gáspár írt, a rendező pedig Kocsis Gergő. Zenés darab, a humor kétségtelenül fontos része, sokaknak tartunk tükröt. Valóban ennyire „szánalmasak” vagyunk a munkahelyünkön? Erre keressük a választ.
A rendezés nem foglalkoztat?
Egyáltalán nem. Lehet, hogy valamikor jön egy kattanás, sokaknál láttam hasonlót. A filmezés érdekel. Akad néhány reményteli projekt, de ezekkel kapcsolatban még sok a bizonytalanság.
Könnyen megtalálod a hangot az emberekkel?
Soha nem volt ezzel nehézségem. Egyetlen dolog hoz ki a sodromból: az igazságtalanság. Csapatjátékos vagyok, a közös munka híve.
Nyitókép: Jelenet a Hogy szeret a másik? című előadásból. Fotó: Takács Attila
