A 17-ek, akik történelmet írtak

Kik a 17-ek? És hogyan érted, hogy történelmet írtak?

Végh Krisztina: Ők a második színházi tánc szakirányos osztály. Az elsőnek még nem volt olyan sokféle tantárgy az órarendjében, mint a mostaninak. Kalmár Attila tanszékvezetővel igyekeztünk minél szerteágazóbb képzést biztosítani számukra, hogy bármely színházi műfajban és bárhol a világon megállják a helyüket. Égi adománynak éreztem, hogy ezt a 17 gyereket megkaptam. Tartottam attól, hogy boldogulok-e majd velük, mert korábban csak klasszikusbalett-táncosokat tanítottam. De belevágtam, és nagyon megszerettem őket. Úgy láttam, hogy mindannyian tehetségesek valamiben. Harmóniában léteztünk, jóllehet, mint mindenhol előfordul, voltak konfliktusaink. Azért éreztem úgy, hogy történelmet írtak, mert óriási ováció fogadta a koncertvizsgájukat. Olyan, erőt sugárzó összmunkát tettek le az asztalra, és olyan aurát teremtettek a színházban, hogy az igazgatók, a rektorok, a kollégák és egyáltalán mindenki, aki látta őket, azt mondta, hogy ritka kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Ennek persze a mesterek és a koreográfusok szeretete, munkája is a része volt. Az volt a benyomásom, hogy velük alakult meg igazán az MTE-n a színházi táncos szak, ami ennek köszönhetően máris népszerű lett: rengetegen jelentkeztek a következő évfolyamba.

Színházi táncosokról először az jut az ember eszébe, hogy ők azok, akik a tánckart alkotják: közreműködnek a különféle prózai vagy zenés darabokban.

Kicsit többről van szó. A szak hallgatóit olyan szinten „turbóztuk” fel, hogy nemcsak szteppelni, szvingelni, balettozni vagy akrobatikus mutatványokat előadni képesek, hanem prózai vagy musicalszerepeket is nagyszerűen eljátszanak. Nagyon jó helyekre kerültek be. A szakma is meglátta bennük azt a csodát, értéket, amit én. Hihetetlen egyéniségek! Ennek a szaknak komoly jövője van. Kiderült, hogy a 17-ek akár külföldi musicalszínházakban is el tudnak helyezkedni. Mondtam nekik, hogy együtt kéne maradniuk, mert még együttest is alapíthatnának. Fantasztikusan dolgoztak együtt, segítették egymást. Három fiam van, úgyhogy könnyen egy hullámhosszra kerültem velük, pedig nem volt mindig egyszerű kordában tartani őket. A mai fiatalok sokkal lazábban kezelik a szabályokat; ők például kezdetben nem értették, hogy nem lehet elmenni az óráról, mert dolguk van, ez ugyanis egyetem. Kihívás volt ezeket kommunikálni, mégis nagyon jó munka folyt, és a diplomavédésükön arról is meggyőződtünk, hogy mennyire értelmesek: a diplomamunkáikkal is fantasztikus színvonalon bizonyítottak. Aznap este pedig egy csodás kerti partin nálam zártuk az évet.

Málna, azt hallottam rólad a szakmában, hogy nagyon ügyes, de szerény és maximalista is vagy. Még a nagy sikerű vizsgakoncertetek után sem voltál teljesen elégedett magaddal.

Csató Málna: Azonnal a hibáimat kerestem. Mindig teljes gőzzel dolgoztam, akár az első, akár a második vagy az utolsó sorban álltam. Igyekeztem észrevehetővé válni. Van azért bennem egészséges törtetés, mert 160 centivel nem olyan könnyű kitűnni. Szeretem megméretni magam, sok próbatáncra, kurzusra jártam. Kitartó vagyok. Borzasztóan örültünk, hogy hatalmas sikert arattunk a koncertvizsgán, mert a színházisoknak nincs könnyű dolguk más, komoly hagyományokra visszatekintő szakok hallgatóival szemben. Eleinte nem értékelték ezt a friss szakirányt, ezért is volt jó érzés, hogy megmutathattuk, mit tudunk, és hogy öregbítettük az MTE hírnevét.

A sikeretek csapatmunka eredménye, ami azt feltételezi, hogy jól működő osztályközösséget alakítottatok ki.

Az előkészítőn 24-en kezdtünk, és az első évben heten elmentek. 17-en folytattuk, és kezdetben megjelent a klikkesedés, a széthúzás, de jól tudtunk együtt dolgozni, tisztelettel, odafigyeléssel viszonyultunk egymáshoz, és a terembe sose vittünk be vitát vagy a magánéletünket.

Mi volt az erősségetek, ami miatt ennyire sikeres osztályként emlegetnek titeket?

Sok egyéniség végzett közöttünk, sokféle műfajt kellett elsajátítanunk. A színházi tánc az MTE-n az egyetlen olyan szak, ahol mindenben jártasságot kell szerezni: balettben, modern táncban, partneringben, akrobatikában, szteppben, szvingben, néptáncban, énekben, színjátszásban, hiphopban, standard és latin társastáncokban egyaránt. Mindenben, amire egy színházban szükség lehet. Az egyetem végére mindenki megtalálta a maga útját; ki ebben, ki abban a műfajban. Azokat is sikerült együttes erővel felhúznunk, akiknek nem volt elég önbizalmuk. Csodálatos mestereink voltak. Hittek bennünk, és ez borzasztóan sokat jelentett.

Hova sikerült elszerződnötök?

A legjobb színházi táncos végzős növendék, Puczkó-Smith Levente a Győri Baletthez, én a Szegedi Kortárs Baletthez szerződtem. Többen az Operettszínházba, és van, aki a Kecskemét City Baletthez ment. Kópiás Konrád Lukács a Madách Színházban, az egyik osztálybeli barátnőm pedig Barcelonában kezdi a pályát. Lesznek közülünk szabadúszók, és néhányan Egerbe is kaptak meghívást. Nem is gondoltuk, hogy mindenki kap szerződésajánlatot. Ez azért nem átlagos.

Miért a kortárs tánc felé indulsz? Több mindenben kiemelkedtél az osztályban.

Eleinte a klasszikus balett vonzott, majd Kézér Gabriellánál egy évig moderneztem. Utána felvételiztem az MTE-re, és az ottani tanáraim, elsősorban Safranka-Peti Zsófia szerettette meg velem a modern táncot. Ebben a stílusban találtam meg a számomra legmegfelelőbb önkifejezési módot. Harmadik évben kezdtem jobban nézegetni az itthoni kortárs társulatok előadásait, és nagy álmom lett a Szegedi Kortárs Balett. Majdnem az összes modern mesterünk ott kezdett, vagy több tíz évet töltöttek abban az együttesben, így például Kalmár Attila. Elmondhatatlan érzés volt, amikor Juronics Tamás felvett! Nincs művész a családunkban, és most nagyon büszkék rám otthon. Mindig is hittek bennem, és támogattak az álmaim elérésében. Kiskorom óta benne van a zsigereimben a tánc szeretete; valójában meg sem tudnám pontosan fogalmazni, miért. Az sem érdekel, hogy a táncosok sosem lesznek milliomosok. Nem a pénzért táncolok, hanem magamért, és azért, mert nincs jobb érzés a színpadon állva a nézők örömét hallani és látni előadás után. Bármennyire nehéz, ebből szeretnék megélni. Ha pedig majd egyszer lejövök a pályáról, jógaoktató iskolát szeretnék végezni. De az, remélem, még nagyon sokára lesz.