Vekerdy Tamás: Nem művészeket kell nevelni, hanem művészettel kell nevelni
Kilencven éve született Vekerdy Tamás gyermekpszichológus, író, a Jól szeretni, az Érzelmi biztonság, a Belső szabadság és még sok más fontos és kiemelkedő könyv szerzője. Munkássága során nem győzte hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a gyerekek a művészetek közelségében nevelkedjenek. Megmutatjuk, miért!
Az életünk során, ha szerencsések vagyunk, szembejön velünk legalább egy olyan ember – kiváltságos esetben talán több is –, akiről rögtön meg tudjuk állapítani, hogy ő jó. Aki ugyanakkor bölcs és nagy tudású, és van benne kellő elhivatottság, hogy tudásával embertársait segítse. Az ilyesfajta emberben egy pillanatig sem kételkedünk – valahogy ösztönösen érezzük, hogy ez nem lehet egyéb, mint az emberi jóság (és talán nem túlzás azt mondani, szeretet) őszinte és tiszta megnyilvánulása. Honnan lehet ezt az embertípust felismerni? Egyszerű! Bölcsességeit, tanításait magunkkal hordjuk a hétköznapokban: újra meg újra felidézzük, elmormoljuk, továbbörökítjük, mankóként használjuk, amikor belebicsaklunk az életbe. Ez a fajta ember közösséget teremt, vagy talán inkább mi, közösségek termünk köré, hogy meghallgassuk őt, hogy útmutatást kérjünk tőle – és bizony, nem mindegy, hiszen pontosan ez különbözteti meg őt azoktól az önjelölt szószólóktól, akiket ugyan sosem kértünk meg, de mégis töretlen lelkesedéssel igyekeznek jobbá tenni az életünket.
Emlékszem, elsőéves mesteris voltam az ELTE-n, amikor épp hazafelé tartottam az egyetemről, és a kocsiban, amiben ültem, a sofőr egy előadást hallgatott a gyereknevelésről. Megvallom, a téma olyannyira távol állt tőlem, hogy nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Aztán elhangzott ez a mondat: „A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő.” – Na, ez nagy igazság! – kaptam fel a fejem. Hogy miért éppen ez ragadott meg abban a pillanatban, azóta sem értem. Talán azért, mert egy olyan általános – mégis kevéssé tudatosított – igazságot jelölt, amely számomra egészen addig feltáratlan maradt. Megtudtam, hogy az előadó neve Vekerdy Tamás pszichológus, író. Egy szemüveges, kedves arcú bácsi, aki valami elképesztő hozzáértéssel tudja olvasni a gyermeki lelket – és mint kiderült, a gyermeki lelkületet is, hiszen meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akiből előtört a felháborodott kisdiák, amint ráeszmélt, hogy az anyja „fölöslegesen egrecíroztatta”.
Vekerdy előadásait addigra már csak felvételekről ismerhettem. Ez azért is sajnálatos, mert ő maga mindig azt vallotta, hogy ezeknek az összejöveteleknek a legérdemibb része, amikor párbeszéd alakul ki a résztvevőkkel. Ezekből a párbeszédekből (kérdez-feleletekből) született meg Vekerdy Jól szeretni című könyve is, amely nemrégiben került a kezembe. Benne olyan részekkel, amelyek – micsoda véletlen – jelenleg a legjobban érdekelnek: oktatás, gyereknevelés, művészet. Vagyis, hogy mi a tétje annak, hogy művészetekkel, művészetek közelében neveljük fel és oktassuk a gyerekeinket. A Művészettel nevelni – szabadságra nevelni és a Hová vezet a művészet? című fejezetek olyan elképesztően fontos igazságokat rejtenek, amelyek mellett egész egyszerűen nem mehetünk el. Meggyőződésem, ha ilyen elvek mentén nevelnénk a jövő nemzedékeit, akkor nemcsak műveltebb, hanem önállóbban gondolkodó, felelősebben cselekvő és egyben szabadabb társadalmat építhetnénk.
A fejezet elején Vekerdy példaként idézi meg azokat a régmúlt iskolákat, oktatási rendszereket – klasszikus görög iskola; mandarinok; ciszterek, jezsuiták, kálvinisták –, ahol az oktatás középpontjában még a művészetek álltak. Ezek az iskolák – hangsúlyozza – még ösztönösen tudták, hogy az érzelmi fejlődésnek alapvető feltétele a művészet közelsége, azaz a tánc, a zene, a poétika, a színjátszás stb. Elképesztő például, hogy azok a gyerekek, akik művészetek között nevelődnek, sokkal jobbak matematikából és idegen nyelvekből is, a zene által nő a tüdőkapacitásuk, könnyebben és gyorsabban beilleszkednek új közösségekbe. Ugyanakkor a művészetek – mondja Vekerdy – segítenek az agresszió feldolgozásában és a szublimáció útjára vezetnek. Magyarán, a belső feszültségeimet valamiféle alkotássá formálhatom, hogy az ne csak engem, hanem másokat is megszabadítson tőle. Vekerdy szerint ez a fajta érzelmi nevelés – művészettel nevelés – az, ami a mai iskolákból teljesen hiányzik, ami főként az eredményorientált művészeti és zeneiskolák bojkottálásának tudható be.
Hogy miért kell a gyerekeknek szigorú szabályok és meghatározások mentén elvégezniük egy irodalmi mű elemzését, örök rejtély marad. Ugyanerről beszél Vekerdy is, amikor ezt mondja: „Mit is remélünk ezektől a feladatoktól és meghatározásoktól? Ezek konkrét tapasztalatok és élmények helyett fogalmak, és ebben az életkorban még szükségszerűen üres fogalmak. Felejtésre ítélt szavak. Nem visznek közel a jelenséghez, hanem éppen hogy eltávolítanak, elidegenítenek tőle.” Szerinte ezek a meghatározások csírájában fojtják el a gyerekek átélőképességét, fantáziáját, és ez a fajta nyelvezet negatív hatással van a beszélőkészségükre is. Vekerdy ugyanakkor megoldást is kínál: „Mielőtt végképp elfojtanák, kiölnék gyerekeink kíváncsiságát, spontán érdeklődését, nekünk kell megelőző védelmet biztosítanunk azzal, hogy ráébresztjük őket a látható, megtapasztalható, átélhető világ szépségeire.” Hogyan? Mesét kell olvasni, színházba kell járni, zenélni kell saját kedvtelésre, és ami a legfontosabb, beszélnünk kell róluk, meg kell osztanunk egymással az élményeinket.
De ki a művész és mi a művészet? Vekerdy szerint „A művész át tudja adni magát egy, hétköznapi tudatánál lényegesen mélyebb, teljesebb valóságnak, ami megragadja az ő lényét, és »festeti«, »íratja«, »táncoltatja«.” Azonban nem minden művészet, amire mi azt mondjuk, hogy az. A művészet, a szerző elmondása szerint, valamiféle valóságot fejez ki, és ez a valóság az én valóságom is egyben. A művészetet ugyanakkor nem értelmezni, hanem érezni kell – ezt fejti ki a következőkben.
Hogyan tudnánk átadni gyerekeinknek a művészet lényegiségét, ha mi magunk sem tudunk mit kezdeni vele? Egy olyan világban élünk, ahol az ember mindent érteni akar, éppen ezért, ha mondjuk elmegy a színházba vagy elolvas egy művet, érteni akarja, mit és miért is kellene élveznie: „mit kell megértenem ahhoz, hogy hasson rám a mű?” – teszi fel magának a kérdést. Vekerdy azt mondja: „A létezés paradoxonokban, egymásnak ellentmondó igazságokban nyilvánul meg.” Tehát ahhoz, hogy meglássuk a „teljesebb valót”, nemcsak érteni, de érezni is kell. Ezt nagyon szépen fogalmazza meg Vekerdy: „A művészet a szabadság és a szeretet (az egyetemes rokonszenv) felé vezet. Mondhatnám azt is: jobbá tesz. Teljesebbé. Igazabbá. Teljesebb önmagammá – miközben a világ felé tágítja énem határait.”
A világnak szüksége van a teljességre. Szüksége van a szeretetre, az értésre és a megértésre egyaránt, és legalább egy olyan „jó emberre”, aki ebben példát mutat.
