Dr. Bereczkei Tamás: Van bennünk egy belső standard arra vonatkozóan, hogy mi szép, és ezek evolúciósan kialakult ideálok
Hogyan dönti el az agyunk, ki tetszik és ki nem? Változik-e az életünk során az, hogy kikhez vonzódunk? Miért bízunk jobban a szép emberekben? Miért méregetik egymást a nők? Miért választják a férfiak a fiatalabb nőket? Miért hasonlítanak egymásra a házastársak? Az evolúciós pszichológia nemzetközileg elismert képviselőjével, dr. Bereczkei Tamással, a Pécsi Tudományegyetem professzorával, a Pécsi Evolúciós Pszichológia Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk ezekről a kérdésekről. A professzor az MTA doktora, végzettsége szerint kutatóbiológus, a filozófiai tudományok kandidátusa és a pszichológiai tudományok doktora. Azt is elénk tárta, milyen rejtett mozgatórugók határozzák meg a párválasztási stratégiáinkat, a szépségnek milyen szerepe van az elköteleződésben, milyen túlélési minták rögzültek a génjeinkben, amelyek — a felgyorsult kulturális evolúció ellenére — máig hatnak. Az interjú teljes terjedelmében a Magyar Kultúra magazin Szép lapszámában olvasható.
Szeretünk szép helyeken lenni, szép környezetet teremteni, a díszítőművészetek is több tízezer éve jelen vannak az emberiség történelmében. Van evolúciós magyarázat arra, hogy az emberben miért alakult ki a szépre való fogékonyság? Mi vihette rá az embert arra, hogy ilyen módon nyomot hagyjon, ábrázoljon és díszítsen maga körül?
Egyáltalán nem triviális dolog, hogy érzékenyek vagyunk a szépre. Már az őskori leleteknél is megfigyelhető, hogy az ember a barlangrajzokon nemcsak ábrázolta a bölényeket és a szarvasokat, hanem nagyon sokszor díszítőelemekkel ruházta fel őket, akárcsak az eszközeit. Az előadásaimon szoktam mutatni egy csodálatos módon megformált dárdahajítót, amelyen egy szülő cibetmacska látható. Miért ábrázolta ezt az ember? Valószínűleg szimbolikus jelentést közöl, az újjászületésre utalhat, esetleg használták mágikus szertartásokban is.
A gestaltpszichológia pedig azt mondja, hogy az egészlegesség a szép — a koherens, ép, teljes alakzatokat szebbnek látjuk, mint a szabálytalanokat. Tehát az agyunk különösen jól és gyorsan veszi észre a szimmetriát és az ép alakzatokat, ezeket érezzük harmonikusnak.
Hogy ez pontosan hogyan lett evolúciós előny, nehéz megmondani, de valószínű, hogy a „jól olvasható”, rendezett mintázatok érzékelése segített a tájékozódásban, a társak és az egészséges emberek felismerésében. Több kutatás vizsgálta a vonzerőt, és hogy milyen embereket látunk szépnek. Az evolúciós pszichológia azt mondja erről, hogy a szépség kategóriái akár a testalak, akár az arc esetében nem önkényesek, de van egy nagyfokú változékonyság abban, hogy mit tartunk szépnek, például a különböző kultúrákban eltérő tulajdonságok válnak fontossá, és ismert az a jó magyar mondás is, hogy „kinek a pap, kinek a papné”.
Mégis azt találjuk, hogy van egy nagy univerzalitás ebben: azokat a tulajdonságokat tartjuk vonzónak, amelyek eredetileg az egészséget és a termékenységet jelezték, és így valamikor segítették az ember túlélését vagy szaporodását, hasznosak voltak a fennmaradásban, az alkalmazkodásban.
A saját édesanyját mindenki szépnek látja?
Gyerekkorban valószínűleg igen. Később az embernek már van egy elfogadott normája, hogy mi szép és mi nem az, de nem tudom, mennyire vagyunk képesek objektíven megítélni a saját édesanyánk szépségét.
A szülő-gyerek viszonylatban nekünk is voltak vizsgálataink, és beigazolódott, hogy egy szexuális imprinting jelenség húzódik meg a mélyben: a gyerekek az ellentétes nemű szüleikről — a fiúgyerek az édesanyjáról, a lányok az édesapjukról — vesznek le valamifajta modellt, amely befolyásolja a párválasztásukat. A vizsgálat során fényképeket figyeltek meg az emberek, és jó eséllyel pusztán a portrék alapján azonosítani tudták, hogy az adott nő fiának melyik nő a házastársa — azaz valóban kimutatható az arcban meglévő hasonlóság például az anya és a fia által választott társ arca között.
Ez nem csupán az arc jellegzetességeire, hanem egyes személyiségvonások tekintetében is igaznak bizonyult, az emberek jobban hasonlítanak partnerük ellentétes nemű szülőjére, mint a népesség véletlenszerűen kiválasztott tagjára.
Olykor megfigyelhető, hogy egy hosszú távú kapcsolatban a pár tagjai idővel elkezdenek hasonlítani egymásra. Ez ebből ered, hogy eleve az édesanyánkhoz vagy édesapánkhoz hasonló arcú társat választunk magunknak?
Már a kapcsolat elején működik a homogámia: hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló külsejű és hátterű embert választani. Ez a hasonlóság később erősödik azzal, hogy a pár tagjai alakítják egymás szokásait, stílusát, néha még a mimikáját is, hosszú távon személyiségben és megjelenésben is közelebb kerülnek egymáshoz.
Ez a fajta hasonlóság például a hobbiban, a személyiségtípusban, a vallásos meggyőződésben stabilizálja a házasságot. De van egy evolúciós magyarázat is, hogy ha hasonló partnert választok, akkor a gyerekeimben több olyan gén jelenik meg, amely hozzám hasonlóvá teszi őket. A gyerekem genetikailag ötven százalékban hasonlít rám. Ez mindig így van. A másik fele meg az édesanyjától van. De hogyha mi hasonlítunk a feleségemmel különböző tulajdonságokban, amelyeknek vannak genetikai alapjai — hiszen minden tulajdonságnak vannak genetikai alapjai —, akkor az ötven százalék fölött még ezek a gének is beszámítanak.
Ez egy meglepő magyarázat, de tény, hogy nagyon erős a homogámia iránti vágy az emberekben. Emellett a hasonlóságban még szerepet játszik a már említett szexuális imprinting, hogy a szülőmről veszem le a mintát, és azt alkalmazom egy potenciális partnerre.
Fotók: Belicza László Gábor/ Magyar Kultúra magazin
