Akik megtartanak minket – Dr. Ijjas Flóra

Mi a kritikai pszichológia, a traumatudatosság és az ökohumanizmus?

A kritikai pszichológiát a felszabadítás pszichológiájának is szokták hívni, mert a társadalmi folyamatok egyéni lélektani hatásait, az elnyomás pszichológiai következményeit is számításba veszi. Azt vallja, hogy ha valaki például „kiég a munkahelyén” és autogén tréningre küldi a főnöke – mondván, hogy vele van a baj –, akkor az a kizsákmányolás eszköze is lehet. Segítőként fel kell tennünk a kérdést: hány órát kell dolgoznia, hogyan beszél vele a felettese, mennyire monoton feladatokat végez?

A traumatudatosság lényege, hogy egy helyzetre való reagálásunk során megvizsgáljuk, hogy adekvát, reális vagy túlzó érzelmi reakciót adtunk. Ha utóbbi, akkor elképzelhető, hogy a korábbi traumatikus tapasztalatok és azok tartós hatásai olyan megküzdési mechanizmust váltanak ki, amik már nem segítenek minket – ilyenek például a függőségek, amik bár valami ürességet, fájdalmat próbálnak enyhíteni, károsak.

Az ökohumanizmus különböző filozófiai irányzatok szintézise, ami szerint annak érdekében, hogy az emberekre és a természetre egyaránt tekintettel legyünk, és a „ne árts” elv mentén éljünk, kérdéseket kell feltennünk magunknak. Amit gondolok vagy tenni kívánok, megállja a helyét tudományos szempontból? Mindenki számára szolgálja az egyenlőséget és a fenntarthatóságot? Hogyan ártok a lehető legkevesebbet önmagamnak és a világnak?

Miként alakult ki ezekből, valamint többek közt a jóga szellemiségéből az általad képviselt segítői szemléletmód?

Az egyetemen ökopszichológiával kezdtem foglalkozni, pszichodráma-asszisztens lettem, majd elvégeztem egy hipnoterápiás képzést, továbbá két és fél év pszichológiát. A saját fájdalmam átélve és a környezetem szenvedését látva szerettem volna megérteni, mi történik, és szerettem volna enyhülést hozni magamnak és a környezetemnek is. Húsz év tapasztalatát és gyakorlatát követően azt éreztem, talán gyűjtöttem annyi erőforrást és tapasztalatot, amivel másokat – az ügyfeleimet, olvasóimat – is támogathatom.

Fontosnak éreztem például, hogy felhívjam a figyelmet a pozitív diszkriminációra. Az egyik terapeutám és egyben szupervizorom így fogalmazott: legyünk igazságosak, ne mérjünk egyenlő mércével. Azért kell pozitívan diszkriminálni például roma gyerekeket és nőket, mert sok szempontból hátrányos helyzetből indulnak.

Mi jellemez egy jó, hatékony és biztonságot adó segítőt?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Minél régebb óta kísérek ügyfeleket, és minél nagyobb mértékben ismerem önmagam, annál jobban félek végezni a munkám. Óriási mértékben hatunk egymásra.

Hiába reflektálok magamra, ha azt egy régi, elavult vagy például az emberek közti etnikai, nemi vagy osztálybeli különbségeket figyelmen kívül hagyó keretben teszem.

Mi a PTSD és CPTSD, és mi jelenti a kiutat ezekből az állapotokból?

A PTSD egy súlyos esemény – például baleset – hatására kialakult traumaválasz, míg a CPTSD egy hosszabb, ismétlődő kitettség – például érzelmi elhanyagoltság vagy bántalmazó kapcsolat – hatására kialakult traumaválasz. Utóbbi esetében hosszú idő alatt, akár évek során hozzászokik az idegrendszer ahhoz, hogy nincs béke, nyugalom, biztonság. A kiutat az önismereti munka és a közösség jelenti. Az ügyfeleim és én egyaránt azt tapasztaltuk, hogy nem elég hetente-kéthetente egy-egy órát eltölteni egy segítővel akkor, ha utána a régi közegünkbe megyünk vissza, legyen az akár az otthonunk, akár a munkahelyünk.

Fontos, hogy olyan érzelmileg biztonságos, kölcsönös szereteten alapuló kapcsolatokat alakítson ki és tartson fenn az ember, amik azt tükrözik vissza, hogy ő „oké” és szerethető – hiszen az ilyen kapcsolatokban lehet igazán gyógyulni.

Ha annyira súlyos a helyzet, hogy a kapcsolódás még nem tűnik biztonságosnak az egyén számára, akkor kezdőlépésként sokat tudnak segíteni az érzelmi biztonságot adó, önszeretetet serkentő könyvek, YouTube-videók, podcastek, ezt követően – vagy ezzel párhuzamosan – pedig egy terapeuta, segítő szakember.

Tudásod és tapasztalatod szerint hogyan találhat utat a magányos, kaotikus lelkiállapotban lévő ember a felszabadult belső csendhez, belső rendhez?

Pete Walker Complex ​PTSD: From Surviving to Thriving című könyve jól tematizálja ezt az utat. Én a tapasztalatomból fakadóan azt javaslom, hogy arrafelé induljon el az ember, amerre biztonságot érez – bár, felmerül a kérdés, hogy honnan ismeri fel a valódi biztonságot az, aki még sosem tapasztalta.

Ha valaki a bántást szokta meg, eleinte talán idegennek érzi a tiszta támogatást és komfortzónán belülinek a durva bánásmódot. A traumás kötésben lévő emberek gyakran vonzódnak a már átélt, fájó szituációkhoz a gyógyulás reményében. Azt érdemes figyelni a szakember kiválasztása során, hogy kinek a társaságában nem jelentkeznek kellemetlen testérzetek, kinek a közelében nem szorul össze a torkod, a gyomrod. Ki mellett érzed azt, hogy lelassul a légzésed, ellazul a gyomrod, ellazul a torkod? Ha megvan a megfelelő terapeuta, kognitív terápiával lehet például dolgozni a gondolatok átstrukturálásán, megcáfolásán és az alternatív lehetőségek feltérképezésén, a testérzetek figyelésével pedig finomítani lehet a belső iránytűn.

Meglátásod szerint hogyan hatnak az egyéni önismereti folyamatok társadalmi szinten?

Jelentősen – ezért is kezdtem el könyvet írni. Gyerekkorom óta foglalkoztatott az írás, de felnőttként egy ponton összefonódott az egyéni segítői és az egyetemi oktatói munkám, és azt éreztem, hiányzik a kettő közül egy olyan érzelmi szál, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb hely legyen a világ, és mi is jobban legyünk benne.

Ahogy József Attila írta az Eszmélet című versében: „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Célszerű kapcsolatot keresni a belső, lelkivilágunk és a külvilág történései között, hogy ok-okozati összefüggéseket találjunk, és érdemes önismereti munkával dolgozni a belső árnyékunkkal. Minél nagyobb az önismeretünk, annál kevésbé vagyunk például manipulálhatók, és a mi működésünk – mivel átlátja és így feleslegessé teszi a játszmákat – másokat is önreflexióra, korrekt működésre ösztönöz. A belső árnyék ijesztő és félelmetes, ezért seperjük sokáig szőnyeg alá.

Van egy olyan belső sejtésem, hogy ha testérzetek és érzelmek szintjén egyaránt felvállaljuk a pillanatnyi igazságot önmagunk megjátszása helyett, a világunk is igazabbá válik. A könyveim írására is az motivál, hogy fogjam az olvasóim kezét a saját belső igazságuk feltárása és felvállalása során. Mindig is írtam verseket és történeteket, de emlékszem a pillanatra, amikor fellángolt bennem az érzés, hogy nagyon szeretnék regényt írni: épp az első fiammal voltam várandós és Murakami Haruki 1Q84 – Ezerkülöncszáznyolcvannégy című – a második regényem főhősét inspiráló – könyvét olvastam. Ekkor éreztem meg az egyértelmű vágyat és célt, hogy olyan történeteket alkossak, amik reményt adnak az irodalom eszközei által. Így született a 2025-ben megjelent Bálnák közt, veled és az idén megjelent Pesti zaj című kötet.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu