Célunk, hogy a biztonság váljon az idegrendszer alapállapotává, ne pedig a túlélés

Az első, Áramlás című közös alkotásotok után miért és hogyan hoztátok létre az újabb, Hazatérés című önismereti naplót?

Lender Andi: Mindenképp szerettünk volna folytatást az Áramlásnak. A Hazatérést olyan – az alkotás során gyógyuló, oldódó – magánéleti megéléseink inspirálták, amikor elhagytuk vagy akár fel is áldoztuk önmagunkat másokért. A napló első felében Poppy történetét meséljük el. Bár ő egy fiktív szereplő, az érzései és a megélései nagyon is valósak, hiszen a saját tapasztalatainkból, fájdalmainkból és felismeréseinkből épülnek fel.

A történet során lassan elkezdi lefejteni magáról mindazt, ami már nem ő, és megszületik a magja egy tisztább, igazabb, önazonosabb identitásnak. Ezt a születési folyamatot szerettük volna reálisan bemutatni, mert az önmagunkhoz való visszatalálás nem egy egyenes, folyamatosan felfelé vezető út, vannak nehezebb szakaszai, megtorpanások és visszacsúszások is.

Goodwill Barbara: Így van! A Hazatérés személyes ihletettségű, a gyógyulási és fejlődési utunk tapasztalataival átszőtt kötet, így több szempontból is különleges élmény volt a megalkotása. Az egyéni belső folyamataink, valamint az alkotói folyamatunk összeért: mi írtuk a könyvet, a könyv pedig formált minket és egyben erősítette a barátságunkat is. Ebből fakadóan menet közben a koncepció is formálódott, alakult. A képi világ főként Andi nevéhez fűződik, a szöveg főként hozzám, de azért belekóstoltunk mindketten a másik oldalba is, Andi is írt, és kicsit én is rajzoltam. 

A fiktív napló főszereplője egy Poppy nevű nő. Meséljetek a történetéről!

G. B.: Poppy története egy olyan nőé, aki egész életében másokért élt. Azt hitte, hogy a szeretetet ki kell érdemelnie: gondoskodással, önfeláldozással, azzal, hogy mindenkin segít. Úgy érezte, akkor lesz jó párkapcsolata és családja, ha elég szeretetet ad, ha meggyógyítja a társát, és közben saját magát háttérbe szorítja. A történet ott kezdődik, amikor ez az egész összeomlik. Poppy rádöbben, hogy miközben minden energiáját arra fordította, hogy valaki másnak otthont teremtsen, ő maga teljesen elveszítette az otthonát önmagában. Nemcsak a kapcsolata törik darabokra, hanem az az identitása is, amelyet addig épített.

Elindul egy hosszú belső utazás, amelynek során lassan felismeri, hogy saját élete középpontjába egy másik embert állított. Abban reménykedett, hogy ha elég szeretetet ad, egyszer majd a másik lesz az otthona. Közben azonban teljesen elveszítette a kapcsolatot önmagával. A könyv tulajdonképpen annak a története, hogyan talál vissza ehhez a kapcsolathoz. Ahogy elkezdi megismerni saját érzéseit, szükségleteit, határait és valódi személyiségét, fokozatosan leveti azokat a szerepeket, amelyek addig a túlélését szolgálták. Ennek az útnak van egy nagyon magányos szakasza is. A régi énje már széthullott, az új pedig még nem született meg. Nincsenek kapaszkodók, csak az átmenet.

A Hazatérés számomra erről az átmenetről szól. Arról, hogy végül ráébred: nem egy másik emberhez kell hazatalálnia, hanem önmagához.

Mi segít neki abban, hogy kitartson az újjászületésig?

G. B.: A belső irányfény, melyet az érzelmekkel való kapcsolódás által tapasztal – ezt szimbolizálja a kötet borítóján lévő lámpás is. Az ember ebben a fázisban sötétben botorkál, nem tudja, jó-e az út, amire lépett. Azáltal lesz ereje kitartani ebben a fázisban, hogy kapcsolódik önmagához és megérzi, hogy helyes az irány. Befelé figyelés közben látja meg az egyre tisztábban kivehető fényt, ami mutatja azt az utat, amin továbbhaladva szépen elkezdenek felépülni az új identitás körvonalai.

Andi, hogyan tudtál a szöveghez passzoló képeket alkotni?

L. A.: Alkotói napokat tartottunk Barbival, az egyiket az elképesztően jó hangulatú Gödöllői Városi Könyvtár teraszán. Még szerencse, hogy kint ültünk, mert így is tőlünk zengett a könyvtár, rengeteget röhögtünk és sokat sírtunk az ötletelés közben. Itt állt össze, hogy milyen irányba szeretnénk vinni a könyvet, mit szeretnénk üzenni vele. Ahogy minden beszélgetésünk, úgy ez is nagyon inspiráló volt, már tíz perc alatt is rengeteg ötletünk született.

Külön-külön és együtt is dolgoztunk a naplón, de végig kreatív szabadságban, egymáshoz kapcsolódva alkottunk. A történet és a rajzok párhuzamosan formálódtak, folyamatosan hatottak egymásra, ezért az illusztrációk minden vonala magában hordoz valamit abból, amin mi is keresztülmentünk a Hazatérés születése közben. Emellett pedig az alkotás során felbukkanó belső ellenállásokon is átsegítettük egymást, ami szintén gyönyörűen formálta a vizuális világot.

G. B.: Így született három opcionális borító is a napló korábbi címeihez. Az első cím az Elengedlek volt, a második az Átalakulás (bár ezt Andi utálta, szóval gyorsan dobtuk), és végül a Hazatérés lett az igazi. Ezt már mindketten sajátunkénak éreztük.

Az elengedés által valósult meg a hazatérés?

G. B.: Így van, sokáig azon volt a fókuszunk alkotás közben, hogy mi az, amit leteszünk, majd egyszer csak rádöbbentünk, hogy az elengedés során keletkezett bennünk egy tér. Ekkor felmerült a kérdés, hogy: mit engedünk be ebbe a térbe? A válasz: a valódi, tiszta önmagunkat. Megérkezhetünk.

Mint amikor levedli a kígyó a régi bőrét?

G. B.: Igen, és ebben az átalakulásban nincs kapaszkodó az eltűnőben lévő régi és a majdani új között.

L. A.: Ezért is van sok kígyószimbólum a könyvben. Mindketten szeretünk szimbólumokkal dolgozni, ebből fakadóan a könyv minden elemének, vonalának jelentése van. Ennek fényében raktuk össze Poppy zenelistáját is, kettőnk különböző ízlését összefésülve. Az összes érzelmi fázishoz társul zeneszám – a dühhöz, a szomorúsághoz, a leválás közben megélt hiányhoz, magányhoz, mindenhez. Ezeket az érzelmeket a könyvben megjelenő színek, illusztrációk, vonalvezetés, elrendezés is visszatükrözi.

Hogyan tudtatok olyan kérdéssort megalkotni az önismereti naplóhoz, ami minél több embert képes középpontba, jelenbe hozni?

G. B.: Az eddigi tapasztalatokból kiindulva. Az általam kísért önismereti folyamatokban rendszeresen alkalmazok testérzet-megfigyelésen alapuló gyakorlatokat, és persze a Hazatérésben is megtalálható, QR-kóddal hozzáférhető jelenlétgyakorlatot. A kérdések és a gyakorlat is egyszerűek és biztonságosan működnek, segítő szakember jelenléte nélkül is hatékonyan támogatnak az érzelmeinkkel és a testünkkel való kapcsolódásban, mélységükből fakadóan pedig hozzájárulnak a fontos változások elindításához.

Miért jelenítettétek meg Poppy sztorijában C-PTSD-t, avagy a komplex poszttraumás stressz-szindrómát?

L. A.: Azért tartottuk fontosnak, hogy megjelenjen Poppy történetében, mert a C-PTSD sok embert érinthet, mégis nagyon kevés szó esik róla magyarul.

Szerettünk volna ehhez egy történetet, egy felismerési lehetőséget adni kapcsolódási pontként, de természetesen nem diagnózisként. Mindkettőnket személyesen érint a C-PTSD, és a Hazatérés megjelenésével kezdtünk el először nyilvánosan is beszélni róla.

A C-PTSD felismerésében számomra az egyik fontos lépés az volt, amikor a segítőm megmutatott egy arousal skálát, amelynek segítségével három héten keresztül rendszeresen megfigyeltem a saját idegrendszeri állapotaimat. Figyeltem arra, milyen gondolatok jelennek meg bennem, milyen érzelmek kapcsolódnak hozzájuk, és hogyan reagál minderre a testem. Ez az önmegfigyelés önmagában nem jelentett diagnózist, de segített észrevennem egy addig láthatatlan mintázatot, azaz azt, hogy a túlpörgött, intenzív, stresszes állapotok, a viszonylagos egyensúly és a teljes kiüresedés sokszor nagyon gyorsan váltják egymást bennem. Innen kezdtem el mélyebben utánanézni a komplex traumának, majd később szakemberhez is fordultam.

A C-PTSD az ICD-11-ben (Betegségek Nemzetközi Osztályozásának tizenegyedik revíziója) már önálló diagnosztikai kategória, a DSM-5-ben (diagnosztikai klasszifikációs rendszer) azonban nem szerepel külön. Magyarországon jelenleg még a BNO-10 (Betegségek Nemzetközi Osztályozása – angolul ICD – tizedik, jelenleg is használt revíziója) szerinti kódolást használják, amelyben szintén nincs önálló C-PTSD-kategória.

Nekem ebben szerencsém volt, mert a segítőm, Barbi, a Healing and CPTSD közössége, valamint más érintettek tapasztalatai is sokat adtak. Amikor pedig hivatalos kivizsgálást szerettem volna, egy C-PTSD-ben érintett ismerősöm ajánlásán keresztül találtam olyan magyar pszichiátert, aki jártas a komplex trauma területén.

Poppy történetével leginkább azt szerettük volna megmutatni, hogy ezek a működések nem jellemhibák, és nem azt jelentik, hogy valaki elromlott. Sokszor annak a lenyomatai, ahogyan az ember hosszú időn keresztül túlélni és alkalmazkodni próbált. A Hazatalálás pedig akkor kezdődhet el, amikor mindezt végre ítélkezés nélkül képes megérteni önmagában.

G. B.: Amit szinte minden C-PTSD-vel élő ember megtapasztal, az a biztonságérzet hiánya. Ezt azonban ritkán tudjuk ilyen pontosan megfogalmazni. Sokszor csak egy önismereti folyamatban válik láthatóvá, amikor valaki rámutat: az idegrendszerünk akkor is készenléti állapotban működik, amikor valójában nincs veszély.

Ennek oka, hogy ha a sérülés korai életszakaszban történt – például egy érzelmileg kiszámíthatatlan vagy instabil szülő mellett –, előfordulhat, hogy soha nem alakult ki bennünk a biztonság belső tapasztalata. Nem elveszítettük, hanem soha nem volt igazán a miénk. Ilyenkor az ember érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja megfogalmazni, mi hiányzik. Nehéz vágyni valamire, amiről nincs emlékünk. Az idegrendszer veszélyt érzékel, ezért folyamatos készenlétben marad. Ez a belső feszültség gyakran szorongásként jelenik meg.

Ezért tartom olyan fontosnak, hogy megtanuljuk felismerni a saját idegrendszeri állapotunkat. A Hazatérésben szereplő jelenlétgyakorlat és az önismereti naplózás is ezt szolgálják: hogy újra kapcsolódni tudjunk a testünkhöz, az érzéseinkhez és ahhoz a belső biztonsághoz, amelyet talán kívülről soha nem kaptunk meg, de felnőttként képesek vagyunk felépíteni magunkban.

Ha jelen vagyunk a testünkben, önmagunk biztonságos otthonává válhatunk. Ti hogyan fogalmazzátok meg a jelenlétet? Mi a jelenlét?

G. B.: Számomra azt jelenti, hogy az itt és mostban érzékelem önmagam: a testem, a gondolataimat, az érzelmeimet és a lelkemet. Érzem a gyökereimet, a világban elfoglalt helyemet. Közben érzékelem a környezetemben lévő embereket, és mivel kapcsolódom önmagammal, a körülöttem lévőkkel is tudok.

L. A.: Nekem ugyanezt jelenti. Annyival egészíteném ki, hogy az emberek mellett érzékelem az engem körülvevő környezetet – növényeket, állatokat, épületeket, szelet, minden apró csodát –, a sietség helyett gyönyörködöm a pillanatban és megélem azt.

G. B.: Igen, így teljes a jelenlét az itt és mostban.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu