Lukács Anna: Az elkövető a legtöbb esetben ugyancsak áldozat

Hogyan jutottál el ennyire fiatalon a könyvírásig?

Mindig is nagyon szerettem írni, ez kisgyerekkorom óta fontos része az életemnek. A novella- és versíró pályázatok mellett pusztán a magam kedvére is írok, a szövegek egy része egyfajta szinopszis. Így fogalmaztam meg Az elítélt fiú ötletét is, a korábbi szövegeimnél kidolgozottabb módon. Miután elkészült, odaadtam a szüleimnek, elmondtam, hogy nagyon fontos számomra ez a mű, és megkértem őket, hogy olvassák el. Anyukám – a könyvem későbbi főszerkesztője – azt mondta, lát fantáziát benne, és kért, hogy dolgozzak még rajta. Dolgoztam is, körülbelül két éven át, mígnem könyvvé állt össze a sztori.

A könyv valódi, a világ több országában súlyos problémát jelentő drámai témát fejt ki érzékletes módon. Hogyan jött az ötlet, hogy erről írj?

Az én generációmat erősen foglalkoztatja az iskolai lövöldözés és összességében véve az iskolai bántalmazás témája. Érzékeny lelkű, empatikus személyként nekem is fontos a generációm mentális egészsége. Eddig is az volt, de az idő múlásával egyre komplexebbé vált a rálátásom, és ezzel párhuzamosan egyre fontosabb lett a téma. Minél több ezzel kapcsolatos hírt olvastam, és minél több erről szóló filmet láttam, annál több információval és konkrét esettel, lövöldözéses történettel szembesültem.

Bár Magyarországon ez szerencsére még nem mindennapos dolog, egyre több országban az. Ebből fakadóan úgy gondoltam, hogy erről a témáról többet és több szempontból kéne beszélni. A hírek mindig csak tényeket közölnek, az áldozatok számát és a merénylő tettét, de nem mutatják be a folyamatot, ami a szörnyűséghez vezetett.

Holott minél nagyobb figyelem kerülne a gyilkolásig vezető útra, annál inkább kezelhetővé, megelőzhetővé válna ez a globálisan terjedő szörnyű helyzet.

Az motivált, hogy a könyvemben megmutassam: az elkövető a legtöbb esetben ugyancsak áldozat. Ráadásul elég durva, régóta tartó szörnyű helyzet áldozata, ha az ilyen brutális válaszreakciót vált ki belőle. A regényemben csak az utolsó pár oldal foglalkozik magával a lövöldözéssel. Az azt megelőző fejezetek mind azt mutatják be, hogyan és milyen szenvedés mentén jutott el idáig.

Érzékeny emberként hogyan tudtad építő inspirációforrásként használni ezt a durván lesújtó témát?

Szeretek derűs emberként jelen lenni a közösségben, igyekszem jó hatást kelteni annak érdekében, hogy elfogadjanak. Ez a megfelelési kényszer az oka annak, hogy nem szoktam kimutatni a nehéz, fájó érzelmeimet. Viszont, ahogy egyre idősebbé válok, egyre kevésbé kedvelem a világunkat, és szükségem volt egy helyre, ahol úgy adhatom ki a bennem lévő fájdalmat és feszültséget, hogy azzal nem hangolom le a környezetem. Ez a „hely” lett az írás.

Nem véletlenül mondják, hogy az írás terápiás hatású. Ha szomorú lettem, kiírtam magamból a szomorúságot. Azért lett a könyvem főszereplője negatív érzelmekkel teli, mert erősen dramatizálva ugyan, de általa fogalmaztam ki magamból minden negatív érzelmem, a bennem lévő zűrzavart. Olyan volt ez a folyamat, mint a naplóírás. Nekem két éven át ez a könyv volt a naplóm, amiben kitalált karakterek kapták meg minden nehéz érzésem. Ez a mélyen személyes jelleg volt az első számú oka annak, hogy írói álnévvel akartam megjelentetni a könyvet. Nem szerettem volna, hogy bárki is rám ismerjen a sorok mögött, vagy azt higgye, minden egyes negatív elem tőlem ered. A főszereplőm bántalmazza magát, de én sosem csináltam ezt, és szuicid gondolataim sincsenek. Viszont sajnos egyre többen küzdenek ilyenekkel a környezetemben.

Miért mondod el mindezt nyíltan és őszintén nem sokkal a megjelenést követően, és ennek ellenére miért döntöttél úgy, hogy mégis marad az álnév?

Bár még megvan bennem a tökéletességre való törekvés, és ebből adódóan nehezen beszélek a problémáimról, törekszem arra, hogy nyissak a világ felé, és megmutassam az igazi énem minden bennem rejlő szomorúsággal, negativitással együtt. Ez a megnyílási szándék már a könyv megjelenése előtt megérett bennem, azért döntöttem mégis az álnév mellett, mert azt gondolom, hogy egy külföldi író nevével megjelenő könyvet talán többen emelnek le a könyvesboltok polcairól.

Az írás terápiás jellege segíti az önfelvállalásod folyamatát?

Igen. Az elítélt fiú írásának befejeztével és a szöveg újraolvasásával olyan érdekes és számomra nagyon meglepő párhuzamokat is észrevettem a főszereplő karaktere és a saját belső énem között, amik írás közben nem tűntek fel, nem tudatosan fogalmaztam meg őket.

Épp ezért, hiába olvastam már százszor a könyvet, időnként még ma is ki-kinyitom, és az ilyen meglepő tükrök által elgondolkozom.

Hogyan reagált a könyvre a közvetlen környezeted?

A szűk családomon kívül senki, még a legjobb barátaim sem tudtak arról, hogy könyvet írok, ahogy arról se, hogy a magánkiadás során nyomdába adtuk a szöveget. Majd egyszer csak megjelent róla egy cikk, amit kiraktam Instagram-sztoriba. Ez volt a nagy bejelentés. Azt már tudták az emberek, hogy pályázatokra adok be verseket és novellákat, ahogy azt is, hogy a gimis iskolaújság főszerkesztőjeként rendszeresen írok interjúkat, a könyv híre mégis nagy meglepetést váltott ki.

Még azok is támogatásukat fejezték ki, akikkel távoli a kapcsolatom – ennek nagyon örültem, mert tartottam attól, hogy ez a mérföldkő irigykedést vagy akár utálatot vált ki. A barátaim és ismerőseim meglepettsége tovább fokozódott, amikor elolvasták a könyvet. Alig akarták elhinni, hogy én írtam, mert annyira más a könyv, mint az én – általuk ismert – személyiségem. „Hogy tudtad te, a kis pozitív, napfényes személyiség megírni ezt a történetet, ami minden, csak nem pozitív?” Minden egyes embertől ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kaptam.

Célod, hogy a könyv olvasása által önmaguk sötét, még feltáratlan mélységeivel, fájdalmaival kapcsolódjon az olvasó úgy, ahogy írás közben te magad is tetted?

A célom az, hogy felrázzam az embereket. Vegyük észre, hogy minden embertársunknak van problémája! Minden ismerősünk lelkét nyugtalanítja valami, és ez a valami akkor is van, ha az ismerősünk nem beszél róla. Figyeljünk egymásra! A könyvem főszereplője nem hangos személyiség. Nem problémázik, nem panaszkodik, pedig nagyon szenved – és mivel nem beszél a nehézségeiről, senki nem veszi észre, hogy rosszul van.

Szerintem teljesen rendben van, hogy az emberek figyelme elsősorban önmagukra helyeződik, de emellett legyen nyitva a szemünk egymásra! Nem kell csukott szemmel végigmenni a napjainkon. Arra nem gondoltam eddig, hogy a könyvem az emberek saját fájdalmaira tarthat tükröt, de tetszik, amit mondasz, és örülök, ha képes erre. Jó lenne, ha minél többen magukba néznének, és megfigyelnék, mennyire érzik jól magukat ebben, az emberiség jelenlegi állapotát visszatükröző világban. Hiszen a megfigyeléseik fényében képesek lennének változtatni.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu