BOCSKEI_BALAZS_CSV_2.jpg

Akik megtartanak minket – Böcskei Balázs

Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik valamilyen módon megtartanak minket: jelenlétükkel, tudásukkal, figyelmükkel vagy éppen azzal, hogy akkor is kapaszkodót nyújtanak, amikor mi magunk már nehezen találjuk azt. Sorozatunkban a segítés kultúrájáról beszélgetünk azokkal, akik hivatásuk révén mások támaszává válnak. Ezúttal Böcskei Balázs addiktológiai konzultánst kérdeztük, aki munkája során a szer- és viselkedési függőségben érintetteket, valamint az érintettek hozzátartozóit segíti a függőségek szorításából való szabadulásban.

Tapasztalatod szerint milyen ok áll leggyakrabban a függőségek hátterében?

Három tényezőt emelnék ki, amit érdemes megvizsgálni a függőségek hátterét kutatva: milyen családi érzelmi dinamikából érkeztünk a fiatalságba és a felnőttkorba. Azaz milyen indulási stratégiákat sajátítottunk el önmagunknak, illetve érzelmeink megélésére. Folyamatos kihívás-e az, sok belső konfliktussal járó belső folyamat, vagy tudatosságban vagyunk azzal kapcsolatban, ami bennünk és körülöttünk zajlik?

További tényező lehet annak kérdése is, hogy a felmenők érintettek voltak-e függőségben, azaz a genetikai háttér.

Fontosnak érzem kiemelni, hogy a függővé válás útja nem lineáris – akkor sem, ha az ember életének egy szakaszában későbbi függőséget előrevetítő jelek mutatkoznak.

És egy további tényező lehet a szer hozzáférhetőségének kérdése. Természetesen egy viselkedés vagy szerhasználat nem feltétlenül válik kritikussá vagy megküzdési stratégiává mindenkinek, aki érzelmileg sebzett családi helyzetből indul, vagy alkoholfüggő felmenővel bír. Utóbbinál maradva, vannak ugyan genetikai tényezők – nem jelentéktelen mértékűek –, de azok nem jelentenek kikövezett utat a függőség felé. És az előbb említett két másik háttér sem azt jelenti, hogy akikre azok jellemzőek, azok útja a függőségbe vinne. Ezek együttállása vagy kombinációja, illetve bizonyos hajlamosító tényezők felerősödése viszont már nemcsak emeli, hanem erősíti is a függőség kockázatát.

Mi az oka annak, ha valaki nem tud szembenézni azzal, hogy függő, és nem meri beismerni magának, hogy problémája van?

Ennek több oka lehet. Sokan vannak, akik például bizonyos érzelmi stratégiák akár gyerekkorral kezdődő, és onnan eredeztethető hiánya miatt nem, vagy még nem tudják beismerni maguknak, hogy problémájuk van. Mások meg gyakran azért nem mernek megnyílni, mert nem feltétlenül adottak az ahhoz szükséges családi, baráti, munkahelyi, társadalmi feltételek – tartanak a megszégyenítéstől, a csalódottságtól, a szomorúságtól, a dühtől, a haragtól vagy az együttérzés hiányától.

Kellő empátiával kell kezelni ezt a témát, amit adott esetben egy hozzátartozó néha csak korlátozott mértékben tud megadni. Ez nehéz lehet mindenkinek, de érthető is. Egyrészt azért, mert a hozzátartozó is fájdalmakat és csalódottságot élhetett meg a függőségben érintett mellett. Másrészt azért is, mert mindezek eredményeként a függőség beismeréséig vezető úton a hozzátartozó is kimerülhet és elfáradhat érzelmileg.

Milyen típusú fő függőségekkel találkozol leggyakrabban?

Magyarországon leggyakrabban az alkoholfüggőség miatt kérnek segítséget. Sok a súlyos szerhasználati zavarban szenvedő, és mellettük ott vannak az enyhe zavarral küzdők, illetve azok, akik családjában konfliktusokat okoz az alkohol, vagy annak erősödő problémás jellege. Ennek egyrészt az az oka, hogy az alkohol hozzáférhető, számos társadalmi térben jelen van. Másrészt irányulnak rá elhárító mechanizmusok és normalizálások is, minthogy az alkohol oldja a stresszt, segít megoldani a problémákat és átlendülni a kihívásokon.

Aztán kell beszélnünk a kábítószer-függőségről. Itt hozzáteszem, hogy minden drognak számít, ami tudatmódosító hatással bír, így természetesen az alkohol is drog. Szintén számottevő a gyógyszerfüggőség, amiről talán kevesebb szó esik, mint kellene. Annak is lett egyfajta társadalmi elfogadottsága, ha valaki „bekap valamit” feszültség esetén. Ezekhez jönnek azok az addiktív viselkedésformák, amelyek esetében a függést valamilyen viselkedés váltja ki: ilyen lehet például szerencsejáték-függőség, a pornó- vagy szexfüggőség, társfüggőség, a táplálkozási magatartás különböző zavarai, a munka vagy a vásárlás.

Egyre szélesebb a köre az internet- és közösségimédia-használatra vonatkozó zavarokban érintetteknek, és a klienskörömet érintő tapasztalatom szerint egyre több embert foglalkoztat ez a probléma.

Meglátásod szerint miért fordulnak az emberek ezekhez a függőségekhez, és mik azok a gyökérokok, amikkel érdemes lenne foglalkozni a puszta tünetkezelés helyett?

Nagyon izgalmas a kérdés, már csak azért is, mert elsőre akár sok, még árnyékban lévő ok lehet egy függőség, például az alkoholfogyasztás kialakulása mögött.

Szerintem az a gyógyulás és a változás kulcsa, hogy kíváncsiak legyünk a függőség kialakulásához vezető okra. Például, hogy miért van szükségünk az italra.

Én azt gondolom, hogy a szerhasználattal és viselkedési zavarral bíró emberek tudják, hogy van valami probléma, van valami gond, viszont nem feltétlenül tudják elsőre megnevezni azt a valamit, vagy rögtön ismeretbe kerülni a gyökérokokkal. Ez természetes. Ilyen esetben azt érdemes megvizsgálni, hogy milyen érzelmi és mentális állapotban van az egyén akkor, amikor a függősége tárgyához fordul. Mire keresi épp a választ, vagy mi elől menekül, amikor az adott viselkedéshez vagy szerhez fordul? Milyen érzésből van túl sok a használat környékén, vagy épp milyenekre lenne szüksége?

Azt szoktam mondani, hogy bár vannak hajlamosító tényezők, ám a függőségnek bizonyos értelemben kész van a helye az emberben, ahova aztán a szer vagy a viselkedés már úgymond csak beül. Merthogy a függőség tárgya olyan éntöbbletet, énkiegészítést, pótlólagos tulajdonságokat és személyiségjegyeket ad, amelyeket korábban, függőség nélkül kellett volna kialakítani.

Például, ha egy gyerek rendszeresen a közvetlen környezetén belül megszégyenítést, bántást, sérüléseket él meg, vagy azt, hogy nem úgy szeretik, ahogyan ő azt szeretné, akkor azt érzi, hogy az ő tevékenysége és az, aki ő, nem elég, és ezzel nem tud vele örömet szerezni annak, akitől az elfogadást várná. Ezt követően megjelenhet benne a félelem azzal kapcsolatban, hogy ha nem okoz örömet, talán nem is fogják szeretni. Ha pedig nem szeretik, nincs is biztonságban a világban. Ez a megélés letapad, és viszi magával a felnőttkorba.

Előfordulhat, hogy ez a gyerek felnőttként, munkahelyi státuszba kerülve nem érzi az elvégzett munkája értékét – nem érzi, hogy „elég” –, és túlvállalja magát annak reményében, hogy feltöltődik a gyerekkorában hiányokat szenvedett érzelmi tartály. És ehhez a belső mintázathoz nem tudatos az adott egyén kapcsolódása. Nem minden munkafüggő ezért vállalja túl magát, de a munkafüggők egy része magára ismerhet ebben vagy ehhez hasonló gondolatkísérletben. Persze, ez csak egy eleme lehet a függőség hátterének, az emberi konkrét valóság mindig komplexebb egyetlen jellemzőnél. Gyakori, hogy a munkamánia további függőséghez is kapcsolódik, például akkor, ha az ember konstatálja a benne jelen lévő munkája és teljesítménye miatti szorongást, és azt szerrel igyekszik elnyomni vagy csillapítani. Ilyenkor gyakran a felnőtt igyekszik tompítani a gyerek – a benne élő, magára hagyott gyermeki én – érzéseit.

Mi segíti a szembesülés, beismerés folyamatát?

Például a mélypont, ami az a pont, ahol vagy minden elveszett, vagy minden elveszni látszik – például a házastárs vagy a munkahely elvesztése, egészségi állapot jelentős romlása, anyagi veszteség, esetleg a szégyen elhatalmasodása.

Hozzáteszem, a mélypontot okkal tartják veszélyes helynek: ez egy választóvonal, amiből a teljes elveszettségbe is  vezethet az út, és lehet egy, a felemelkedést segítő józanító pont. De mélypont nélkül is lehetséges a változás, sőt! 

Tapasztalatom, hogy sok ember már útközben is tudja, hogy gond van – mert a hárítás is egyfajta viszony, még ha nem is konstruktív –, emiatt pedig a mélyponthoz képest korábban is segítséget kérnek. És arra is biztatok mindenkit, aki ezt az interjút olvassa, hogy ne érje be azzal a mondattal, hogy „én biztos nem vagyok érintett, mert a közelében sem jártam a mélypontnak”. Ha így tenne, akkor utána tegye fel magának a kérdést, hogy: talán épp azért vágom rá egyből erre a témára ezt az elhárító mondatot, mert megszólított? Nemcsak azért háríthat egy témát az ember, mert konkrétan függő, hanem azért is, mert valami oknál fogva nincs azzal a témával békében.

Akárhogy is, célszerű önvizsgálatot tartani. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan vannak azok, akik későn kérnek segítséget. Nem érdemes megvárni a mélypontot! Ne csak akkor keressünk fel például egy addiktológiai konzultánst, amikor már nyakig vagyunk a függőségben és következményeiben, hanem akkor is – megélve ezzel az öngondoskodást és az önszeretetet –, ha nem találjuk az összefüggést a lelki problémáink és a szerhasználatunk között.

Mit üzensz azoknak, akik szeretnének megszabadulni a függőségtől?

Érthető, ha egy függő nem tudja elképzelni, hogy milyen alkohol, fű, játék vagy tabletta nélkül élni, és emiatt fél. Ér félni a józanságtól. A félelem érvényes, hiszen az már annak is jele lehet, hogy az ember kapcsolódott egy érzéséhez, ami azt jelzi neki, hogy egy kihívás vagy valami új előtt áll. Ennek a félelemnek két lába van: az egyik a múltbeli tapasztalat, a másik az elképzelt jövő. Magyarán, a félelem elme által termelt.

Sokan tartanak attól, hogy szerhasználat nélkül kevésbé élvezik majd az életet, unalmassá válnak önmaguk vagy a társaik számára – ezzel is foglalkozunk a személyre szabott konzultáción. Ettől lehet tartani, de ezek a félelmek nem a jövőből jönnek, nem a józanság valóságából. A józanság gazdag, újdonságokkal teli és erőforrásokban gazdag. Semmi olyan nem történik abban, amire ne lehetne felkészülni. Én nem találkoztam olyan változásban lévővel, aki a józan élete építése közben azt mondta volna, hogy nem éri meg.

A függőség egy zárt végű történet, a józanság viszont nyitott végű. Szabad. Tele van lehetőségekkel.

Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu

Szerinted a segítség inkább kötelesség, felelősség vagy ajándék?

Felelősség.
Mi az a tévhit a segítő munkáról, amit szeretnél eloszlatni?
Az, hogy a segítők mindentudók – nem így van. A kliens sokkal jobban ismeri a saját problémáit.
Szerinted miért fontos, hogy ne csak egyéni jó szándékból segítsünk, hanem kultúrát építsünk köré?

Azért, mert egyénként egy társadalomba vagyunk beágyazva, amiben együtt élve hatunk egymásra.

Ha a segítésnek lenne egy üzenete a következő generációk számára, mi lenne az?
Nem azért kérek segítséget, mert bajban vagyok, hanem azért, mert szeretni akarom magamat.

Ez is érdekelheti

Akik megtartanak minket – dr. Ijjas Flóra

Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik valamilyen módon megtartanak minket: jelenlétükkel, tudásukkal, figyelmükkel vagy éppen azzal, hogy akkor is kapaszkodót nyújtanak, amikor mi magunk már nehezen találjuk azt. Sorozatunkban a segítés kultúrájáról beszélgetünk azokkal, akik hivatásuk révén mások támaszává válnak. Ezúttal dr. Ijjas Flóra önismereti tanácsadót, írót kérdeztük.

A StEFREM legújabb lemezén van mélység, de remény is

Új korszakba lépett a StEFREM – az együttes Égrekiáltó című albuma generációváltás és organikus közösségi alkotás lenyomata. A nyolctagú együttesben éneklő Bubnó Lőrinccel beszélgettünk.

Kóródi Tamás: Az a célom, hogy a zenészek ne a különbségeket, hanem egy közösséget lássanak egymásban

Zenészek közti kapcsolatteremtés és közösségépítés: létrejött a Szintén Zenész mozgalom. Kóródi Tamás gitárossal, a mozgalom alapítójával beszélgettünk.