A StEFREM legújabb lemezén van mélység, de remény is
Paradigmaváltás a StEFREM életében: szeptemberben jelent meg az énekegyüttes legújabb, Égrekiáltó című albuma, melyen az eredeti dallamok mellett javarészt saját szövegek mutatják be hűen az együttesben történt generációváltást és az organikus közösségi alkotás erejét. A dalok a mai ember kétségeiből és nehézségeiből merítenek, de a reménynek is hangot adnak. A nyolctagú együttesben éneklő Bubnó Lőrinccel beszélgettünk.
Mi teszi különlegessé az új, Égrekiáltó című lemezt?
Ezzel az albummal új szakaszba lépünk. Alapvetően sokat változott a StEFREM a megalakulása óta, tehát az elmúlt 24 évben, a mostani azonban egy teljes paradigmaváltás. Korábban klasszikus énekegyüttesként működtünk – akkoriban még az volt a nevünk, hogy Szent Efrém Férfikar, ám a Férfikar hozzátételt már két éve elhagytuk, mert rájöttünk, hogy nem vagyunk az a fajta klasszikus értelemben vett férfikar, amiben húsz marcona férfi énekel Csajkovszkijt és Rachmaninovot. Ez anno előfordult, sőt még most is elő szokott, de ma már sokkal inkább a saját szerzeményeinkre helyezzük a hangsúlyt.
A nevünket is megváltoztattuk: így lettünk StEFREM. A lemez dalaival kapcsolatban azt mondhatom, hogy eddig is előfordult, hogy írtunk vagy feldolgoztunk zenéket a StEFREM számára, de most újdonságképpen teljesen saját dallamokra alkottunk teljesen saját szövegeket. Ráadásul azzal az elhatározással kezdtünk bele az új lemez megalkotásába, hogy mind a nyolcan részt veszünk az alkotófolyamatokban – és így is lett. Így azok a tagok is beszálltak a dalok létrehozásába, akik korábban soha nem írtak saját zenét.
A paradigmaváltáshoz hozzájárul, hogy egy évek óta tartó hosszú, organikus folyamat eredményeképpen nagyrészt átvettem a StEFREM vezetését az édesapámtól, az együttesben ma is éneklő Bubnó Tamástól.
Tehát, bár az én vezetésem alatt készült, ez egy együtt létrehozott, kollaboratív lemez. Ezen a ponton fontosnak érzem megemlíteni azokat az embereket, akik mellettünk dolgoztak az albumon: Visnyei Zoltán grafikus tervezte a dalokhoz remekül kapcsolódó lemezborítónkat, a világsztárokat fotózó Martin Wanda készítette a fotóinkat, az új öltözékünk pedig Somogyvári Edit stylist munkája.
Hogyan indult be a közösségi kreatív alkotás folyamata?
Nagyon lassan. 2025 májusában jelentettem be a többieknek, hogy szeretném, ha ezúttal rendhagyó módon közös, kreatív erővel hoznánk létre az új albumot, és 2026 elejére lőttem be a lemezfelvételt. Ehhez képest 2026 februárjára állt össze a legelső dal a tizenkettőből, az utolsó pedig júniusban lett kész. Ennek valószínűleg nem a lustaság volt az oka. Hátráltató tényező lehetett az alkotásban a megfelelési kényszer, a félelem és az ezekből adódó halogatás. Az alkotás sok esetben hullámvasút – az ember megír egy dalt, tetszik neki, elkészül a felvétel, majd a szerzemény első vázlatát visszahallgatva felmerül benne a kérdés, hogy: Jézusom, mi ez?!
Tehát ez egy önismereti utazás…
Abszolút. Felül kell tudni emelkedni a kétségeken, és hinni kell abban, hogy a végeredmény jó és használható lesz. Ahogy hinni és bízni kell önmagunkban is – abban, hogy okkal találtuk ki és alkottuk meg azt, amit és ahogy. Abban, hogy a dal nem a véletlen, hanem egy koncepció eredménye. Számtalan döntést kell meghozni, és vannak helyzetek, amikor nehéz kitartani a döntéseink mellett és nem átírni tizenötezerszer a darabot. Ilyen szempontból tényleg nagyon jó önismereti utazás a dalszerzés, mindenkinek ajánlom!
Tapasztaltátok magatokon a közösségi alkotás egységteremtő erejét? Közelebb kerültetek önmagatokhoz és ezáltal egymáshoz?
Igen. Bár, mi nem minden esetben úgy működünk, mint egy garázsrockzenekar, amiben egy ember ötletéből közösen készítünk valamit. Többen is szeretnek teljesen egyedül dolgozni. Ők önállóan kompletten kitalálják, összerakják és kottára kiírva hozzák a próbára a több szólamban megálmodott dalt, amit már csak össze kell énekelnünk és az alapja kész is van. Aztán persze idő, míg valóban éretté válik a szerzemény. Ehhez az kell, hogy a szerző után mindannyian magunkévá tegyük, megszokjuk, megszeressük.
Ugyanakkor vannak olyanok is, akik kicsit inkább garázsrockvonalon mozognak alkotóként: behoznak egy ötletet, amit egymással kollaborálva kiegészítünk. Volt rá példa, hogy egyikünk szöveget írt egy dallamra, de nagyon rossznak gondolta azt – ez a szöveg az önismereti hullámvasút alsó pontján maradt, nem ért célba –, és azt kérte, hogy valaki más írjon új szöveget. Ez is hatékony módszer, sőt, szerintem jó lenne, ha hosszú távon többünk is nyílna az ilyenfajta alkotásra, és be mernénk engedni egymást a szerzői világunkba.
Előre leszögeztétek a lemez tematikáját, vagy menet közben alakult ki?
Menet közben. A lemez eredeti címe Égigér volt, de aztán megláttam, hogy Kowalskyéknak van egy hasonló című lemeze. Ezt követően írtam meg a Létra című dalt, ennek a szövegéből emeltük ki címnek az Égrekiáltó szót. Azt biztosan nem mondhatjuk, hogy ez egy hurráoptimista lemez, sőt, de azt sem mondhatjuk, hogy ez egy „vége van a világnak” típusú album. Az alkotási folyamat közben még aggódtam azon, hogy talán túl sötét lesz a hangulata, de nem lett az.
Hogyan tudtatok egyszerre személyes és szakrális jellegű dalokat alkotni?
Erre nem tudok igazán jó választ adni. A StEFREM-nek van egy konkrét egyházi vonatkozása, ami nekem családi vonatkozás is egyben: a nagyapám görögkatolikus pap volt, és apám alapította az együttest, jelenleg is énekel benne. A keleti liturgikus zenei hagyomány nagyon meghatározta a StEFREM első tizenöt évét.
Most is éneklünk ilyen jellegű műveket, de nem vagyunk egyházhoz kötődő együttes, nem vagyunk templomi kórus, és nincs missziós vagy térítő szándékunk. Egyszerű énekegyüttes vagy zenekar vagyunk, mindegy, hogy hogy hívjuk, a sok hangszerhasználat miatt most már magunk sem tudjuk, mi a jó műfaji meghatározás.
Az Égrekiáltó dalainak a szövege a nyolcunk egyéni világlátásából állt össze, ehhez jön hozzá az együttes múltjából is fakadó, jelenét is átható szakralitás, és a kettő félúton találkozik.
