Kuzma Eszter Júlia: A puha anyaggal tudom kifejezni a legsötétebb oldalamat

Ha visszamegyünk az elejére: festő szakon végeztél.

Igen, de tulajdonképpen soha nem festettem igazán. Azt éreztem, hogy a festészet nem a legmegfelelőbb médium azokhoz a témákhoz, amelyek engem érdekelnek. Az egyetemen ezért inkább nagy méretű helyspecifikus és térinstallációkat készítettem. Sok fémmel, plexivel, nehéz anyagokkal dolgoztam, és már akkor érdekelt, hogyan lehet úgy felépíteni egy munkát, hogy valamilyen módon részt is vegyél benne, illetve az, hogy hogyan hathat rád egy tér. A diplomamunkámnál például egyfajta automatizált beavatásiszertartás-kaput hoztam létre, ahol le kellett venni a cipődet, fel kellett menned egy vízlépcsőn, át kellett haladnod rajta, majd megszólalt egy tibeti hangtál.

Ebben a diplomamunkában jelent meg először a textil is?

Igen, de akkor még csak részletként, nem ezen volt a fókusz. A textil a tűz egyik megjelenési formája volt ebben a munkában, a víz, a fa és a levegő mellett. Aztán azt vettem észre, hogy rengeteg ötletem támadt ezzel az anyaggal kapcsolatban, és egy idő után pedig csak ebben tudtam gondolkodni.

A sok kemény és nehéz matéria után a textilben megtaláltam valamiféle könnyedséget és kapcsolódást. Persze, ha a legújabb munkáimat nézem, van ebben egy furcsa ellentmondás: ezzel a puha, melengető anyaggal tudom a legsötétebb témákat megfogalmazni.

A textil és a gyöngy sokáig nem tartoztak azok közé az anyagok közé, amelyeket automatikusan a „magasművészethez” kapcsoltak. Nőiesnek, dekoratívnak, kézművesnek számított. Engem éppen ezért érdekel az, hogy ezekkel az eszközökkel hogyan lehet akár nagyon súlyos dolgokat megfogalmazni.

Szeretem a felületeid festőiségét, nagyon izgalmas, ahogy sokféle érzet, mélység, vonalminőség megjelenik a munkáidban.

A textillel is ugyanúgy lehet fényt, mélységet, átmeneteket vagy nagyon plasztikus felületeket létrehozni. Ezért is inspirál ennyire. Meg tudom fordítani az anyagot, olvaszthatom, roncsolhatom, vágásokat tehetek bele, és más-más irányból dolgozhatok rajta. Bizonyos részek egészen simává válhatnak, mások pedig szinte kitüremkednek.

A korai munkáidon sokkal zártabb, koncentráltabb formák jelentek meg, ahogy azonban haladunk előre az időben, egyre erősebben absztrahálsz, és a határnélküliség is fontos jellemzője lesz a munkáidnak.

Ez tényleg változott. Az első nagyobb textilmunkáim még nagyon direktek voltak. Volt egy konkrét forma, például egy láng vagy egy középpontból kiinduló alakzat. Most sokkal inkább az áramlás érdekel.

Van ugyanakkor egy motívum, amely mondhatni, végigkíséri ezt az utat: a tűz. Mit jelentett kezdetben és mit jelent most?

Nagyon sokat változott ez a motívum. Kezdeti munkáimban (Flames-2024) sokkal ábrázolóbban és didaktikusabban jelent meg. A szimbolikus megjelenítés után alakult egyfajta metaforává: a fékezhetetlen, lángoló textúrák, az elperzselődő víziók és jövőkép-nélküliség vizuális metaforáivá. A Burning Gaze-ben például egyértelműen valamilyen belülről érkező erőt vagy akaratot jelent. Azt az érzést, amikor valakiben tényleg látod, hogy lángol valami. A Scorge of Decay-ben pedig a saját ereje által önmagát megfojtó kitörés látható. Aztán fokozatosan sötétebb lett. Megjelent a belülről izzás, amit kiégésként is olvashatunk.

A tűz számomra eleve nagyon transzformatív elem: elpusztít, de közben meg is tisztít. Ahhoz, hogy valami új megszülethessen, előtte valaminek el kell égnie.

A legújabb „sebes” munkáid organikusan következnek a korábbi alkotásaidból.

Igen. Olyanok ezek a felületek, mintha valami megmarta volna őket, éppen olvadnának vagy belülről folyamatosan égnének. Ezek a belülről égő sebek generációs léthelyzetek lenyomatai. Belül vannak és nem látszanak, akárcsak a traumák. Az aprólékos munkával gyöngyökkel kivarrt hegek jelentik a soha el nem múló traumák identitásformáló erejét. Talán a kintsugi gondolata is eszünkbe juthat, csak itt arany helyett gyöngy kerül a sérülésbe. Ezekben a munkákban a sebek egyre inkább a közösen hordozott női tapasztalatokból származó sérüléseket is reprezentálni kívánják.

A női tapasztalat a régebbi munkáidban is jelen volt, most azonban mintha jóval direktebben fogalmaznál róla. Mi változott?

Szerintem mindig ott volt. Amikor visszanézem a húszéves korom körüli munkáimat, akkor is látom bennük ezt a fajta igényt a kollektív tapasztalataink tematizálására, csak most már a művészetem egyik központi témájává vált.

Most nagyon érdekel a sebezhetőség, az elhagyatottság érzése és a harag vizuális nyelvének megteremtése. Az a rengeteg agresszió és nehéz érzés, amit generációkon keresztül nem lehetett megmutatni. Az, hogy egy nőnek engedelmesnek és alkalmazkodónak kellett lennie, így kénytelen volt elnyomni a negatív érzéseit.

Szerintem meg kellene engednünk magunknak, hogy dühösek, gyengék vagy sebezhetők legyünk. És ez egyébként nemcsak a nőkről szól. A patriarchális rendszer a férfiaktól más érzelmeket tilt meg. Végső soron senkinek nem jó egy olyan felfogás, amely előírja, milyen érzelmeket élhetünk meg.

A rítus is már jóval korábban központi fogalom volt nálad.

Valóban, ez már az egyetemi éveim alatt is erős fókuszban volt. Az installatív munkáimban inkább térhelyzetek, interakciók, térélmények formájában dolgoztam ezzel a témával, a mostani textilmunkák pedig már a puszta anyagszerűségükben hordozzák a ritualitást. Ha belegondolunk, a nőiség és a textil/fonal/anyag kapcsolatát már az archaikus kultúrák női köreinek a szertartásaiban, illetve a mítoszok világában is felfedezhetjük. 

Volt is egy ehhez kapcsolódó kutatásom, az Ősképek és a posztdigitalitás, ahol többek között azt vizsgáltam, hogy mit veszítettünk el a rítusainkkal. A digitális világban rengeteg minden történik velünk, mégis nagyon nehéz valóban megérkezni egy pillanatba. Nekem a rítus egyik legfontosabb tulajdonsága – ahogy Byung-Chul Han is megfogalmazta: a pillanat belakása. (Byung-Chul Han számos művében foglalkozik a rítusok jelentőségével, legutóbb Az idő illata című esszékötetéről írtunk, amelyben szintén előkerül az a probléma, hogy a posztmodernitás embere a rítusok hiánya miatt strukturálatlannak érzékeli az időt - a szerk.)

Ehhez nem feltétlenül kell valami monumentális szertartás. Lehet egy hétköznapi közösségi esemény, de lehet az is, hogy meggyújtasz egy füstölőt. Egy ilyen apró mikrogesztus is megteremtheti a megérkezésélményt. Szerintem ez ma egyre fontosabb, mert elképesztően nehéz jelen lenni.

Hogyan tudsz te magad jelen lenni?

Három évig jártam egy hagyományos japán Soto zen közösségbe meditálni, velük elvonulásokon is voltam. Mindig azt mondogattam, hogy azért jártam vissza időről időre, hogy végre megtudjam, mi az a zen, de még mindig nem tudom. Erre a szerzetesek persze azt mondták, hogy ekkor járok jó úton.

A meditáció közben nagyon erősen megtapasztaltam a tudatállapot-váltást. Amikor az ember egy elvonulás után visszajön a városba, egyszerűen teljesen másképp érzékeli ugyanazokat a dolgokat. Más minőségben van jelen, hiszen más a tudati hozzáállása. Ez a tapasztalat biztosan beépült abba is, ahogyan a műveimről és a befogadásról gondolkodom.

A készítés maga is ilyen meditatív folyamat?

Nagyon is. Ráadásul ezt talán sokan nem tudják, de én kézzel készítem a munkáimat. Valahogy nem tudom rávenni magam arra, hogy tuftingpisztolyt használjak. Kézzel sokkal közelebb kerülnek egymáshoz a szálak, finomabb különbségeket és sokkal összetettebb textúrákat tudok létrehozni. Nem is nagyon vázlatolok, nem szeretem teljesen megtervezni őket. Inkább hagyom, hogy villanásszerűen összegyűljenek az ötletek a fejemben, és a vászonra maximum néhány alapvonalat jegyzek fel. A felület a munka közben kezd el igazán kialakulni. Reggel szeretek a legjobban dolgozni, ébredés után.

Ez lett az egyik saját kis rituálém. Ha műtermezéssel kezdem a napot, akkor a hátralévő része is sokkal nyugodtabban telik. Este már kevésbé tudok abba az állapotba kerülni, ami ehhez az alkotófolyamathoz kell.

Miért fontos neked, hogy ennyire lassú legyen a folyamat, amikor technikailag fel is lehetne gyorsítani?

Pont azért, mert minden más elképesztően gyors körülöttünk. Folyamatosan ömlik ránk az információ, képeket görgetünk, másodpercek alatt fogyasztunk el tartalmakat. Ehhez képest én órákon, napokon keresztül ismétlek ugyanazzal a kézmozdulattal valamit. Ez számomra az ellenállás egy formája és a kapitalizmussal való szembehelyezkedés is. 

Mégis ott van ezekben a munkákban egyfajta digitális jelleg, ha azt nézzük, hogy közelről szinte pixelszerűvé válnak.

A posztdigitalitás régóta foglalkoztat. Régebbi munkáimban is megjelentek pixeles faerezetminták és interferenciák. Amikor visszanézem őket, néha meglepődöm, hogy tulajdonképpen ugyanazokat a köröket járom újra, csak más eszközökkel, más oldalról.

A textileknél ez azért izgalmas, mert messziről nagyon fluid és festői a felület, közelről viszont szinte egységekre, „pixelekre” bomlik. Közben a készítés radikálisan analóg. 

A videójátékok vizuális világa is bekerül ebbe a rendszerbe.

Főleg a sötétebb, dark fantasy játékok hatnak rám. Nem feltétlenül a karakterek vagy jelenetek, sokkal inkább a roncsolt textúrák.

Van olyan, hogy ezekből dolgozok később, átrajzolom, módosítom őket. Persze az alaphangulata is vonz ezeknek a játékoknak, hiszen ott is nagyon erős az a világkép, ahol minden egyszerre gyönyörű és pusztulófélben lévő.

Mi inspirál még?

Vannak zenék, amelyeknél szinte azonnal látok valamit. Meghallom a dallamokat, és tudom, hogy pontosan ezt az érzést szeretném létrehozni képzőművészeti eszközökkel. A zenében nagyon érdekel az, amikor valami fokozatosan kitágul, feltör vagy besűrűsödik. Ez tulajdonképpen nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a munkáimban a formák működnek.

A képzőművészetből is sok minden hat rám. Anish Kapoor például nagyon fontos. Velencében óriási élmény volt élőben látni a munkáit, különösen azokat a vörös, örvénylő, szinte testi tereket. De persze a közép- és kelet-európai textilművészeti mozgalom kulcsfigurái is nagy példaképek: Abakanowicz, Bourgeois, de a kortársak közül például Igshaan Adams és Erin M. Riley is nagyon inspirálóak.

Milyen terveid vannak?

Szeretnék doktori képzésre jelentkezni, és továbbvinni a textilművészet és a traumafeldolgozás kapcsolatát és lehetőségeit vizsgáló kutatást is. Nagyon izgalmas számomra, hogy a textilművészet modern történetében milyen erős a kelet-európai szál, és hogy ezek a művészeti gyakorlatok mennyire összekapcsolódtak a patriarchális vagy elnyomó rendszerekkel szembeni ellenállással.

Mi ma a művészet szerepe?

Az, hogy ráébresszen bennünket arra: nem vagyunk egyedül. Hogy vannak közös történeteink és közös sebeink. A művészet ezeket láthatóvá tudja tenni, és még ha nem is kínál megoldást, a jelenségek vagy problémák felismerése már önmagában is megteremti a kapcsolódást.

Az új munkáid már egészen testszerűvé válnak. Merre mész tovább innen?

Egyre inkább érdekel, hogy a textilek hogy léphetnek ki a síkból. Az egyik készülő installációban például bőr-, izom- és gerincszerű rétegek lógnak majd egymás mögött láncokon. Lesznek égett felületek, szénpor, fekete, tüskeszerű ágak. Ez egy női disztópiával foglalkozó csoportos kiállításra készül, ami a berlini Collegium Hungaricumban lesz látható. 

Közben pedig készülök a jövő márciusi önálló kiállításomra a Kult7 Galériában, amit Török Krisztián fog kurálni, illetve várható még önálló kiállításom a Liget Galériában, a Textilgyárban és a kassai Šopa Galériában is. 

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu