Kondor Attila: A festészet lehetőség arra, hogy a végső kérdésekkel foglalkozzunk

Mi volt az a pont, amikor eldőlt, hogy a képzőművészet lesz a te utad?

Szerettem rajzolni, de nagyon érdekelt a filozófusi, írói vagy történészi pálya is. Ami igazán meghatározó volt, az inkább egy belső nyugtalanság: hamar elkezdett foglalkoztatni, hogy miért létezünk és mi az értelme az emberi létnek.

A családban sok volt a mérnök és a jogász, édesanyámban viszont erős művészi érzékenység volt; a családjában is nagyra tartották a művészetet. Ez valószínűleg fontos kapaszkodó volt. Kamaszként az ember keresi, mi az, ami a létezését visszaigazolja, nálam pedig ez egyre inkább a gondolkodás és a művészet irányába mutatott.

Volt bennem egy erős bölcsészalkat is: sokat olvastam, filozófiai, történeti, irodalmi dolgok érdekeltek. Közben viszont éreztem, hogy valami gyakorlatiasabb, manuálisabb dologra is szükségem van. Ezért elvégeztem egy ötvösiskolát.

Ez elsőre elég nagy kerülőnek tűnik a festészet felé. Mit adott neked ez az ötvösképzés?

Ez nem valami finom, díszítő jellegű ötvösség volt, hanem kemény fizikai munka. Reggel hatra kellett járni, rézlemezeket püfölni, gyakorlatilag olyan volt, mintha kovácsnak tanultam volna. Számomra ez egyfajta aszketikus próbatétel volt.

A bölcsész, melankolikus alkatomat tudatosan ki akartam egyensúlyozni valamivel, ami fizikai jelenlétet kíván. Katona nem voltam, így ez az iskola volt, ami férfivá avatott.

Már az első napokban éreztem, hogy nem ötvös szeretnék lenni, de fontos volt, hogy ha belekezdtem, akkor tartsak ki, és csináljam végig. Közben jártam rajzolni a Ferenczy rajziskolába, és egyre világosabb lett, hogy képzőművész akarok lenni. Felvettek a Kaffka Margit rajztagozatos gimibe, az ötvösség mégis fontos maradt, mert megtanított a mesterség szigorára. A régi értelemben vett mesterségeknek van egyfajta spirituális aspektusa: a fegyelem, a koncentráció, az anyaggal való munka etikailag is visszahat az emberre.

Ez a fegyelem, valamint a festészet iránti alázat erősen érezhető a praxisodban. Ez honnan ered?

Biztosan van ennek egy tágabb, generációs háttere is. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik kamaszként élte meg a rendszerváltást. Az ember felnőttnek érezte magát attól, hogy politikával, underground kultúrával és avantgárddal foglalkozott. A rendszerváltás után ez nagyon gyorsan ambivalenssé vált. Ami korábban tiltott, földalatti volt, abból hirtelen elfogadott kánon lett. Akkor ezt mi fiatalként úgy éltük meg, mintha az avantgárd lázadásból egy újfajta nyelv lett volna.

Ma már persze árnyaltabban látom, de ekkor kezdtem el máshol keresni azt a mélységet, amit korábban a rendszerellenes művészetben találtam meg. Rájöttem, hogy ami igazán érdekel, az nem feltétlenül a külső lázadásban van, hanem az elmélyülésben: a filozófiában, a művészetben, a vallási tapasztalat közepén. Ma ezt kontemplatív vagy meditatív életszemléletnek nevezném.

Vagyis nálad a lázadás nem tűnt el, hanem inkább átfordult egy mélyebb figyelemmé?

Nem arról volt szó, hogy „kispolgárrá váltam” és elfordultam a punk attitűdtől. Inkább arról, hogy amit a punkban kerestem – az őszinteséget, a radikalitást, az érvényes megszólalást –, azt máshol, a keleti filozófiában és a vallásban találtam meg.

A képeid mintha a világban levő állandóságot keresnék vagy mutatnák fel. Nem direkt módon, nem deklaratívan, de érződik bennük egy keresés: mi az, ami a változó világ mögött mégis megmarad.

Ez nagyon fontos kérdés számomra. Mi magunk is iszonyatosan változékonyak vagyunk: hangulatok, élethelyzetek, szerepek, testi és lelki állapotok folyamatosan alakulnak bennünk. A különböző spirituális hagyományok azonban másképp szólalnak meg. A kereszténység vagy a hinduizmus például beszél egy állandó belső magról, önvalóról, de a buddhizmusban is ott van valami nagyon állandó tapasztalat keresése. Ami kézenfekvően állandónak tűnik, az a tudat, amely mindig jelen van, és amely magasabbrendű, mint az aktuális valóság. 

Ha azt kérdezzük, mi a művészet társadalmi haszna, akkor talán itt lehet megfogni. A művésznek az lehet a feladata, hogy olyan dolgokra mutasson rá, amelyekre másoknak a mindennapi működés közben nincs idejük figyelni. Ez nagy szabadság, de felelősség is.

Ehhez szorosan kapcsolódik a szépség és a művészet viszonya. Mit gondolsz erről?

A szépség nehéz kérdéseket vet fel, mert a modern és posztmodern művészetben kialakult vele szemben egyfajta gyanakvás. Félünk attól, hogy közhelyes lesz, kommersz, túl könnyen fogyasztható. A reklámipar is rengeteget használja a szépet, ezért a művészet gyakran óvatos vele. 

Engem viszont éppen az érdekel, hogy lehet-e a szépséget aktuálissá tenni. Nem visszamenekülni egy régi szépségeszménybe, nem nosztalgikusan megidézni valamit, hanem kortárs módon viszonyulni hozzá. Számomra a szépség olyasmi, ami túlmutat az érdekeken, az aktualitáson, a személyes hangulaton.

Volt egy pont a pályádon, amikor tudatosan elfordultál a konceptuális művészettől, és plein air festeni kezdtél. Ez is összefüggött ezzel a szépséghez való visszatéréssel?

Igen, de ez is lehetett egy konceptuális gesztus. Abban a közegben, amelyből jöttem, a konceptuális gondolkodás nagyon erősen jelen volt. Éppen ezért egy idő után izgalmassá vált visszanyúlni valami látszólag konzervatív, hagyományos dologhoz. De ez nem valódi konzervativizmus volt, hanem annak a kérdése, hogy lehet-e a klasszikus műfajokat újra élővé tenni. A hagyományhoz való visszanyúlás számomra nem nosztalgia, hanem annak vizsgálata, hogy bizonyos formák miért maradtak érvényesek.

A tájkép, az épített tér, az ideális város képe például nem egyszerűen műfaji kérdés, hanem gondolati tér is. Ezekben az ember mindig valamilyen ideát keres.

Érdekes, hogy miközben folyamatosan az emberről beszélsz, a képeiden szinte soha nincs figura.

Az ember hiánya nálam nem üresség, hanem meghívás. Ha nincs figura, akkor a nézőnek kell belépnie a képbe. Ő lesz a szereplő, saját magára kell vonatkoztatnia a látványt.

A legutóbbi munkákon megjelenő kivágatszerű, üres sziluettek sem egyszerű hiányok. Ezeknek mindig van színe, anyaga és felülete. Olyan, mintha egy absztrakt festménybe néznénk bele. Régóta foglalkoztat az absztrakció gondolata, az a kamaszkori elképzelés, hogy az ember elindul az akadémikus festészettől, majd fokozatosan eljut a letisztulásig, végül akár az üres vászonig. Éppen ezért ezek az üres kivágatok számomra nem a semmit, hanem a teljesség lehetőségét jelentik. Engem ez a dimenzió érdekel. Hogyan lehet festészetben megidézni azt a láthatatlan teljességet, amely a tapasztalataink mögött van?

A városképeidnél is mintha nem egy konkrét várost látnánk, hanem a város ideáját.

Nem konkrét helyszíneket akarok megfesteni, hanem azt a várost, ami a fejünkben van. Ha azt mondjuk, Budapest, akkor a szó mögött hatalmas tapasztalatmennyiség áll: emlékek, képek, olvasmányok, építészeti formák, történeti rétegek, személyes érzések. Ennek nagy része már túl van a verbálison. Engem az érdekel, hogyan lehet ezt a láthatatlan, összesűrűsödött tapasztalatot megidézni.

A festményeid nagyon csendesek, szinte  „mozdulatlanok”. Közben animációs filmeket is készítesz, ahol az idő és a mozgás evidensebben jelen van. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két médium?

Egyre inkább oda-vissza hatnak egymásra. Az animáció azért is izgalmas számomra, mert nem egy magányos műfaj. Festőként az ember nagyon individualista működésre van kényszerítve, az animációban viszont alkotótársakkal dolgozom: operatőrrel, hangmérnökkel, sound designerrel. Ez újfajta felelősséget is jelent. Tartani kell rendezőként a koncepciót, de közben mások rengeteget hozzátesznek.

Ez nagyon sokat ad vissza emberileg is. Alázatra tanít, mert látom, hogy mások lelkesednek a projektért, sok energiát tesznek bele, és ez új dimenziókat nyit. Ugyanakkor technikailag sokkal nehezebb.

A festmény statikusabb tárgy, az animáció ezzel szemben időben történik, lecseng, mint egy zenei élmény. Engem régóta nagyon erősen foglalkoztat az idő múlása, a dolgok kicsúszása a kezünkből. Talán ezért is lettem festő: a festmény valamit rögzít, miközben tudjuk, hogy minden változik.

A képeiden sokszor van egy párás, ködös, derengő atmoszféra, amelyből határozottabb formák, élesebb vonalak emelkednek ki. 

A színnek óriási ereje van. Festőként fiatalon az ember sokszor azt érzi, hogy a színek szinte magukkal viszik. Meg kell tanulni uralni őket, hogy ne pusztán az érzéki vonzás működjön, hanem megmaradjon a koncepció, a gondolati tisztaság is.

A derengő, elmosódó részek részben a bizonytalanságra, a személyes érzékenységre, a mai kor érzelmi állapotára utalnak. Nagyon hatott rám Gerhard Richter is, ahogy sokakra a nemzedékemből. Nála felszabadító volt látni, hogy lehet úgy festeni, hogy látszólag alig van téma, mégis elképesztően erős a festői jelenlét. Ugyanakkor én ezeket a képeket rétegekben képzelem el. Van egy érzéki, bizonytalan, személyes réteg, és van valami efölött, ami tisztább, érdekmentesebb szépségtapasztalat vagy teljességtapasztalat felé mutat. Így kerülnek egymás mellé az elmosódottabb és konkrétabb részletek egy képen belül.

Ha a néző belép a képeid elé, mit szeretnél, hogy mi történjen vele?

Nem szeretném túlzottan irányítani. Inkább kézen fogva vezetni. Van erre egy szép filozófiai kifejezés: manuductio. Szerintem a művésznek is lehet ilyen feladata. Nem manipulálni kell a nézőt, hanem bevezetni egy tapasztalatba, ahol megszülethet a látás.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu