Makai Mira: Olyan formákat kerestem, amelyekben van játékosság és humor

Mennyire volt egyértelmű számodra, hogy a művészet felé vezet az utad?

Nem volt egyértelmű. Harmadszorra vettek fel a Képzőre, így az elején egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ez magától értetődő pálya lenne. Utólag éreztem, hogy a képgrafika szerencsés választás volt, alkatilag nagyon passzolt hozzám, azonban elsőre még ez sem volt egyértelmű. 

Nem művészeti közegből érkeztem. Általános iskolában és gimnáziumban inkább külön szakkörökön keresztül tudtam rajzolni, olyan intenzív képzést, mint amilyen egy művészeti gimnáziumban adott, nem kaptam. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy eleinte még nem volt elég erős a portfólióm.

Mi volt mégis az a biztos pont, ami ebbe az irányba vitt?

A vizualitáson keresztül tudtam magam a legjobban kifejezni. Nem volt más olyan terület az életemben, ami hasonló erővel vonzott volna. Nem a sport, nem a zene, hanem mindig az, hogy valamit létrehozzak, formáljak, készítsek. Ha volt bármilyen szakkör vagy lehetőség, engem ez érdekelt. Így utólag ebből valóban kirajzolódik egy út, még ha akkor ezt nem is éltem meg ennyire tudatosan.

A munkáid egyik legerősebb minősége a taktilitás. Az anyaggal való kapcsolat gyerekkorodtól fogva meghatározó volt?

Igen, nagyon korán megjelent. Fontos emlékeim a Tisza-parti homokozások: elképesztően élveztem, hogy a nedves anyagból megformázhatok valamit, ami aztán kiszáradva egészen más formát ölt. Gyerekként agyagoztam is, az iskolánk alagsorában volt egy kis kemence, ott készítettünk apró figurákat.

A mostani munkáimban is ott van ez a fajta kincsszerűség. Fontos számomra az a gyermeki viszony, amikor apró tárgyak, kavicsok, kis talált dolgok mágiával telítődnek. Ezt az érzést ma is keresem az alkotás során.

A műveidben egyszerre van jelen a bájosság, a groteszk és valami enyhén nyugtalanító minőség. Hogyan alakult ki ez a világ?

A kezdetekben inkább absztrakt munkákkal foglalkoztam, de már azokban is lényszerű formákat kerestem. Az első olyan szólókiállításomon, ahol szinte kizárólag kerámiák szerepeltek, ezeket az absztrakt szobrokat is valamilyen értelemben „lényeknek” éreztem. Számomra akkor is inkább őrzőkhöz, totemekhez, nehezen megfogható jelenlétekhez hasonlítottak.

A figurális fordulat 2020 körül vált határozottabbá. Akkor kezdett igazán érdekelni, hogy mi történik, ha ezeknek a formáknak konkrétabb karaktere, viszonyrendszere lesz. Az is izgatott, hogy a figurákon keresztül emberi tulajdonságokat, helyzeteket, viselkedésformákat lehet megmutatni. Lehetnek zsarnokoskodók, kiszolgáltatottak, cukik vagy éppen mohók. Így ezek a lények számomra a hétköznapi tapasztalatok feldolgozásának eszközeivé váltak.

A munkáidban nagyon erősen érzékelhető egyfajta billegés: egyszerre vitálisak, színesek, burjánzók, miközben már ott van bennük a túlcsordulás, sőt a bomlás lehetősége is.

Érdekel, hogyan lehet egy munkát ezen a határon tartani. Vannak művek, amelyek egyértelműen rájátszanak arra, hogy valami nagyon taszító vagy nagyon nyomasztó legyen, de engem jobban foglalkoztat az a finom mezsgye, ahol ez még nem dől el véglegesen. Ha egy munka képes ezen a keskeny sávon megmaradni, az számomra erős és érvényes.

De ez nemcsak az érzelmi hatásukra igaz, hanem arra is, ahogyan az absztrakció és a figurativitás között mozognak. Lehet őket figuraként nézni, de lehet úgy is, mint egymáshoz viszonyuló színfoltok, ritmusok, felületek rendszerét. Aztán újra visszaváltanak figurákká. Ez a hullámzás, folytonos billegés számomra nagyon fontos.

Ebben az anyaghasználatnak is nagy szerepe van. A kerámia és a textil, a kemény és a puha, a fényes és a bolyhos felületek különösen erősen hatnak együtt. Hogyan alakult ki ez a párosítás?

Ez egy hosszabb kísérletezés eredménye. Először inkább varrott, textilalapú formákkal dolgoztam, idővel azonban éreztem, hogy tartósabb, erősebb anyagi jelenlétre van szükségem. A tufting ehhez nagyon jó megoldásnak bizonyult, mert megőrizte a puhaságot és az érzékiséget, miközben stabilabb felületet adott.

Különösen érdekel az, ahogyan a kerámia képes kiemelni bizonyos részleteket: visszaadja a szemek csillogását, elevenebbé teszi a tekintetet, miközben szinte ereklyeszerűvé emeli a művet. Ezzel szemben a textil inkább körülvesz, keretez, puhít, egy másfajta érzéki teret hoz létre.

Milyen viszonyban vagy jelenleg a festészettel?

A festészet továbbra is fontos számomra, de most inkább párhuzamos útként van jelen. Folyamatosan dolgozom képeken is, csak más ritmusban. Ebben az is szerepet játszik, hogy allergiás vagyok az oldószerekre és az olajfestékre, így kénytelen vagyok akrillal dolgozni. Ez számomra technikailag jóval nehezebb terep, mert az olajfesték anyagszerűsége, sűrűsége, viselkedése nagyon hiányzik.

Most főként az foglalkoztat, hogyan lehet akrillal is létrehozni azt a viszonyrendszert, amit festészetileg igazán izgalmasnak érzek. Ez még kísérleti fázis, egy tanulási folyamat része. A különböző médiumok ugyanakkor jól kiegészítik egymást. Amíg a kerámiák száradnak, tudok festeni vagy textillel dolgozni.

Másféle alkotói állapotot kívánnak ezek a médiumok?

Bizonyos értelemben igen, de gyakran már a vázlatban eldől, mi milyen anyagot kíván. Sokszor egy rajz vagy egy skicc már eleve magával hozza, hogy abból szobor, textilmunka vagy festmény lesz. Mintha a gondolat eleve anyaghoz kötve érkezne. Van, hogy egy színátmenet, egy háttér vagy egy forma annyira egy bizonyos felületet kíván, hogy rögtön tudom, melyik irányba kell továbbvinnem.

A Covid utáni időszakban hangsúlyosabban fordultál a figurális, színesebb, elevenebb világ felé. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Vidéken éltünk, eléggé elszigetelten, és számomra a Covid kifejezetten nyomasztó tapasztalat volt. Azt éreztem, hogy szükségem van valamire, ami kizökkent ebből az állapotból, ami új energiát ad. A figurális, karakteres, színes lények ebben az értelemben valóban egyfajta ellenpontként jelentek meg. Olyan formákat kerestem, amelyekben van játékosság, humor, elevenség, még akkor is, ha közben nem válnak problémátlanná.

Ehhez kapcsolódik a fluiditás kérdése is. A figuráid mintha gyakran olyan helyzetekben jelennének meg, ahol nem egyértelműek az erőviszonyok vagy a szerepek.

Ez valóban foglalkoztat. Érdekel, hogy egy képen belül ne lehessen első pillantásra eldönteni, ki milyen pozícióban van. Ki az erősebb, ki a kiszolgáltatottabb, ki tart meg valamit, és ki akarja elvenni.

A színhasználatod meghatározó. Mindig is ennyire vibrálóan színesek voltak a munkáid?

Igen. Már az egyetemen is nagyon vonzottak. A litográfiában is ezt kerestem, később Münchenben pedig különösen felszabadító élmény volt megtapasztalni, hogy ott mennyire természetes módon bátorítanak az intenzív, merész színhasználatra. Ez nagy kontrasztot jelentett ahhoz képest, amit itthon korábban tapasztaltam. Számomra a szín nem díszítőelem, hanem lényegi kifejezőerő. A műtárgynak számomra vizuálisan is hatnia kell.

Ezer Ákos festőművész a társad. Alkotópárosként hogyan tudtok együttműködni úgy, hogy közben megmaradjon a saját tér és a saját hang is?

Ebben sokat segít, hogy fizikailag nem ugyanabban a térben dolgozunk. Ez részben praktikus okokból is így van, a kerámia és a textil, mind a két anyag nagy szállóport csinál, és ezt érdemes az olajfestményektől távol tartani, emiatt például kifejezetten fontos a szeparáltság. Ugyanakkor gondolkodásmódban, célokban, léptékben nagyon hasonlóan működünk. Mindketten szeretünk nagy méretben gondolkodni, és sok gyakorlati dolgot is együtt csinálunk. Emellett a hobbijainkban és az érdeklődési körünkben is nagy átfedés van, de ezeknek a külső ingereknek a feldolgozása már más módokon csapódik le a műtárgykészítés közben.

A műveidben visszatérően megjelenik egyfajta mágikus, mitologikus, totemszerű minőség, miközben kulturálisan és művészettörténetileg is gazdag referencia-rendszerből építkeznek. Ezek tudatos hivatkozások?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy különböző forrásokból gyűjtök össze motívumokat, részleteket, hangulatokat. Olvasmányokból, történetekből, mitológiákból, képi emlékekből. Ezek nem direkt idézetekként jelennek meg, inkább apró utalásokként. Nagyon érdekel például a perspektívaváltás, a fejjel lefelé fordított nézőpont, vagy azok a mitologikus alakok, amelyek egyszerre őrzők, kapuőrök, védelmezők és kissé nyugtalanító jelenlétek.

Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a munkáid valóban párbeszédet kezdeményeznek a nézővel.

Igen, én is úgy érzem, hogy ma az emberek nyitottabban közelítenek a kortárs művészethez, mint korábban. Bátrabban fogalmazzák meg a saját érzéseiket, értelmezéseiket, és ez számomra nagyon fontos. Nem egyetlen helyes olvasat érdekel, hanem az, hogy a mű képes legyen elindítani valamit a nézőben.

Min dolgozol most, mi foglalkoztat leginkább?

Jelenleg a kültéri kerámiák lehetősége foglalkoztat intenzíven. Ez technikailag nagy kihívás, mert magasabb hőfokon kell égetni őket, ami a színek lehetőségeit jelentősen leszűkíti. Régóta zavar, hogy bizonyos élénk tónusokat, például egyes rózsaszíneket ilyen körülmények között szinte lehetetlen megtartani.

Most azonban új mázakkal és bevonatokkal kísérletezem, amelyek talán lehetővé teszik, hogy kültéren is erőteljesebb, gazdagabb színekkel dolgozhassak. Ez most nagyon izgat. Közben persze a kerámia lassú műfaj marad: a száradás, az égetés, az utómunkák mind hosszú folyamatok. Éppen ezért nálam az alkotás mindig egyfajta előre gondolkodást is jelent. Mire egy projekt végleges formát ölt, addigra a munka valójában már jó ideje zajlik.

Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu