Csurka Eszter: Olyan vagyok, mint egy pók, szövögetem a hálót

Mikor kezdődött nálad a vizualitáshoz való kapcsolódás?

Nagyon különös vizuális memóriám van. Egészen korai gyermekkoromból vannak olyan emlékeim, amelyek nagyon tisztán őrződtek meg. A múltbeli történések képként és nem történetekként maradnak meg bennem.

Persze, mint minden gyerek, én is szerettem rajzolni, szerencsére hagytak is. Anyámnak pedig nagy hobbija volt a fotózás, úgyhogy nagyon korán bekerültem a fotó világába. Ötéves korom körül már a fürdőszobában laboráltam, nagyítottam. Imádtam ezt. Ájulásig tudtam nagyítani. Nem véletlen, hogy először az Iparművészeti Egyetem (a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elődje - a szerk.) fotószakát végeztem el, aztán jött a grafika, a film…

Mikor vált fontossá a festészet?

A látványszínházas időszakban készült az első igazán nagy festményem. Akkoriban sokszor mentem Szirtes Jánoshoz tanácsért. Mindent menet közben tanultam meg. Megkérdeztem tőle, mit hogyan kell csinálni, majd hazamentem, és kipróbáltam. Ebből egyszer csak egy hatméteres olajkép lett, amely különböző panelekből épült fel. Ezt aztán az egyik látványszínházi előadásban mozgattuk a színpadon.

A fotó és a festészet is mindig nagyon közel állt egymáshoz. A fotóval indultam, majd elvégeztem a Filmművészeti Egyetemet, ami újabb vizuális nyelvet adott. Az Iparon akkor még videóval foglalkoztunk, a Filmművészetin pedig a rendezés, az operatőri gondolkodásmód felől lehetett közelíteni a képhez.

Ezek nálam nem külön utak voltak, hanem inkább egymásra rakódó rétegek. Mind ugyanahhoz a kérdéshez vezetett vissza: hogyan lehet egy érzést a lehető legpontosabban megfogalmazni.

A képeiden érezni a teatralitást.

Igen, szerintem ezt jól érzed. Nekem a színpadias szerkesztés elsősorban kiemelés. Azért szeretem ezt a lecsupaszított, szinte színpadszerű teret, mert így az érzelmi helyzet erősebben tud megjelenni. Nem viszi el a figyelmet egy fölösleges részlet; nem kell mindent megfejteni a háttérben. Inkább lehántom a képről azt, ami zavaró lenne, hogy az maradjon középen, amit valóban meg akarok mutatni. 

A performanszban is a sűrítés vonzott?

A performanszban számomra éppen az volt a legszebb, hogy egyszer megtörténik, és utána vége. Egyetlen pillanatra fut ki az egész. Sokféle performansz létezik. Az enyéim inkább színházszerűek voltak: hónapokig készültem rájuk, sok munka, szervezés és próbálgatás volt mögöttük. De azt szerettem, ha ebből a néző nem a hosszú rákészülést látja, hanem hogy ott, abban az egyszeri helyzetben valami nagyon tömören és erősen megszólalt. 

Volt például egy performanszom, amelyhez drMáriás, Kukorelly és Kőrösi Zoltán írtak szövegeket. Csináltattam egy ruhát, amin elölről és hátulról egy meztelen női test látszott, és készítettem magamnak egy huszonkét méter hosszú fekete parókát. A tér tele volt szórva cérnametélttel, én pedig nagyon lassan mentem át rajta, miközben ők mondták a szövegeket. Csakhogy a haj beleragadt a tésztába, és a végére akkora súly húzta hátra a fejemet, hogy alig bírtam. De a performanszban ez is benne van: mindig történhet valami, amire nem lehet előre felkészülni.

A festményeidnél is van ilyen egyszeri jelleg?

Igen, mert klasszikus értelemben nem készítek vázlatot. Ha előre megcsinálom a képet, elszáll belőlem az indulat. Inkább sokáig előkészítem magamban. Olyan vagyok, mint egy pók: szövögetem a hálót. Saját fotókból dolgozom, elteszek képeket akár évekre is, aztán egyszer csak beugrik, hogy abból kell valami.

Sok képen az arcok és testek elmosódnak, mintha nem lenne stabil határuk.

Különösen érdekel a kontúrok eltűnése. Ebben az is ott van, hogy az ember nem egyetlen, rögzített állapot. Egyik pillanatban gondol valamit, a következőben már máshogy látja. Az érzelmek hullámoznak, a gondolatok változnak, folyamatosan alakulunk. Ezért szeretem, ha egy arcba vagy egy mozdulatba több nézőpontot tudok belesűríteni. Így nem egyetlen jelentése lesz, hanem egyszerre több állapot, több lehetőség van jelen a képen. 

A színeid is nagyon erős hangulatot teremtenek. Vannak rózsaszín, lila, kékes, derengő világok, amelyek egyszerre érzékiek és kicsit lidércesek. Honnan jön ez?

Vannak korszakaim. Néha kiszínesedik minden, aztán visszamegyek a szürkésebb világba. Volt, hogy évekig rózsaszínben voltam. Szeretem a borzongtató lilákat is. De szerintem ebben nagyon benne van a fotós múltam. Rengeteget nagyítottam, rengeteget néztem negatívokat. Szinte automatikusan megy, hogy valamit negatívba fordítsak.

Mindig fontos volt számodra a figurativitás?

A fotóval való indulásból ez talán adta magát. De ennél talán még mélyebben gyökerezik ez: érzelmi állapotokat akarok megjeleníteni, az érzelem pedig számomra a figurához kötődik. Vagy legalább a figura hiányához. A teljesen nonfiguratív dolgokkal nehezebb dolgom lenne. Egy háromszög közvetíthet ideát, gondolatot, intellektuális izgalmat, de szeretetet, gyűlöletet, fájdalmat vagy vágyat nehezebben.

A szobraid viszont kevésbé figurálisak, mégis van bennük valami organikus, antropomorf, szinte mágikus jelenlét. Hogyan kapcsolódnak a festményeidhez?

A szobraimban valóban nincs konkrét figuralitás, de mégis olyan, mintha mozgásfázisokat rögzítenének. Mintha egy pillanat átalakulását merevíteném ki.

Volt egy kiállításom a Kiscelli Múzeumban, Vágy volt a címe. Az egész templomteret felöntöttem egy sűrű fekete folyadékkal, abban volt egy palló, azon lehetett haladni. A vízszerű fekete anyagban kis világító dobozok voltak, bennük lekicsinyített szobrokkal, nagyítólencsével. Aztán a kiállítás alatt ez az anyag a padlófűtés miatt összeszáradt, és belőle grafithártya lett. Olyan felülete lett, mint a szobraimnak. Leszedtem, elhoztam, később falon is szerepelt. Ez persze részben véletlen volt, de közben mégis megmutatta, hogy ugyanazok az anyagi, felületi és mozgásbeli kérdések járnak oda-vissza nálam, akár képet, akár szobrot, akár installációt csinálok.

Mit jelent nálad a fény?

A fény minden. Nemcsak megvilágítja, hanem mozgatja is a képet. Nagyon sokat néztem Rembrandtot. Festettem is Rembrandt után. Akkor jöttem rá igazán, mennyire elképesztő, amit csinál. Ha az ember megáll egy Rembrandt-önarckép előtt és ad neki pár percet, akkor egyszer csak elkezd mozogni a fej. Áthullámzanak rajta az érzelmek. Olyan, mint egy film. Ez engem nagyon érdekel: hogyan lehet egy képen belül több állapotot egyszerre jelenvalóvá tenni.

Goyát és Francis Bacont is könnyű melléd gondolni…

Igen, és ennek örülök. Ők tényleg nem akarták megszépíteni a dolgokat. Engem sem az érdekel, hogy valami kellemesebbnek hasson, mint amilyen.

A festménynek nem az a dolga, hogy kicsit szebbé kozmetikázza a világot. Inkább az, hogy elkapjon valamit abból, amiben élünk.

Honnan jön nálad az inspiráció?

Ezt nagyon nehéz megmondani. Nem igazán tudom pontosan elkapni, mikor csap be egy új ötlet vagy mi indít el valamit. Nem úgy működik, hogy olvasok egy verset, és abból rögtön kép alakul. Inkább mindenféle dolog lerakódik bennem, aztán valamikor egyszer csak összeáll. Talán meglepő, de amit a legjobban szeretek, azok a tudományos ismeretterjesztő műsorok. Iszonyúan érdekes dolgok vannak bennük. A világról, az anyagról, a testről, a természeti jelenségekről, mindenről. Nem direkt módon épülnek be a képekbe, de valahogy mégis táplálják azt, ahogyan gondolkodom a látványról.

Hogyan gondolkodsz a jelenidejűségről? Mit kell tudnia egy mai képnek?

Olyan műtárgyat szeretnék létrehozni, amely időkapszulaként működik. Azt az érzést akarom leképezni, amit most érzünk, ebben az időben, ezek között a viszonyok között.

A szabadság fogalma hogyan kapcsolódik a munkáidhoz?

Leginkább úgy, hogy nem határol le egyetlen műfaj vagy irány sem. El lehet mozdulni. A művészetben az a fantasztikus, hogy azt gondolhatsz a világról, amit akarsz. Ez persze felelősség is.

A lányod is képzőművész. Hogyan kapcsolódtok egymáshoz?

Az az érdekes, hogy hasonló utat járt be, pedig nem semmiféle tervszerűség nem volt ebben. Én is fotóval, filmmel, aztán festészettel foglalkoztam – ő is elvégezte az Ipart, a rendező szakot, és utána elkezdett festeni. Szerintem ez nem az én direkt hatásom. Inkább olyan, mintha az útjaink egymás mellett kanyarognának. Ugyan van köztünk rezonancia, de nem arról van szó, hogy közvetlenül hatnánk egymásra: ugyanazok a kérdések jelennek meg, de más nyelven.

Van valamilyen módszered arra, hogy belekerülj abba az állapotba, amelyben dolgozni tudsz?

Ha egy új ötletre van szükségem, akkor nem tudok úgy nekikezdeni a munkának, hogy leülök és addig nézem a falat, amíg eszembe jut valami. Olyankor inkább „mellé” kell néznem. Elmegyek sétálni, csinálok valami egészen mást, és egyszer csak oldalról becsapódik a gondolat. Arra nem lehet rágörcsölni.

A kivitelezés viszont már más állapot. Ott be kell szűkíteni a figyelmet. Lehet, hogy az elején hallgatok zenét, de egy idő után már az is eltűnik. Ilyenkor annyira egy pontra összpontosul a figyelmem, hogy nem is veszem észre, mennyi idő telt el. Ez viszont már nem inspirációkeresés, hanem koncentráció.

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu