Tomasz Piars: Sokféle látvány és gondolat összeütközéséből építkezem

Lengyelországban születtél, de régóta Magyarországon élsz. Hogyan kerültél ide?

Legelőször még gyerekként érkeztem a szüleimmel. Nem tudtam magyarul, így eléggé nehéz időszak volt, nem igazán találtam a közegemet, nem tudtam kapcsolódni. Később visszakerültem Lengyelországba, ahol egy képzőművészeti középiskolába írattak be, miután látták, hogy szeretek rajzolni és festeni, és van is érzékem hozzá. 

Később újra Magyarországra jöttünk, így kerültem a Kisképzőbe festő szakra. Gyorsan kellett alkalmazkodnom. Három év alatt megtanultam magyarul, leérettségiztem, és felvettek a képzőművészeti egyetemre. Amikor a családom később visszaköltözött Lengyelországba, már úgy döntöttem, hogy itt maradok.

Mintha ez a sok újrakezdés később a művészetedben is megjelent volna: folyamatosan váltasz, keresel, nem ragadsz bele egyetlen stílusba.

Igen, ez biztosan összefügg. Mindig fontos volt, hogy ne álljak túl sokáig ugyanabban a rendszerben. Sorozatokban gondolkodom, amelyek jellemzően fél-egy évig tartanak, amíg kimerül az adott téma, aztán organikusan átalakul valami mássá. Nem úgy működöm, hogy megtalálok egy jól azonosítható stílust, és abból még száz variációt készítek.

Jellemzően mindig az foglalkoztat leginkább, amit éppen csinálok. Volt olyan, hogy megpróbáltam belenyúlni egy régebbi képbe, de rögtön éreztem, hogy már nem ugyanazzal a szemmel nézem.

A festészeted korábbi állomásai nagyon különbözőek voltak. Mivel foglalkoztál az egyetemi évek alatt és utána?

Az egyetemen absztrakt gesztusfestészettel foglalkoztam. Nagy, kétméteres olajképeket festettem nagy mozdulatokkal. Később volt egy egészen más, figurális, szürreális világom is. Részletgazdagabb munkák készültek, sokszor nagyon nyugtalan, pszichésen terhelt témákkal. Több száz rajz és kép született abból az időszakból, de ezeket nem igazán állítottam ki. Nem éreztem úgy, hogy meg kellene mutatnom őket.

Aztán a nonfiguralitás felé mozdultam. Voltak kristályosabb, éles formákból építkező sorozataim, később nyitottabb struktúrák, majd organikusabb, moduláris rendszerek. Az utóbbi években egyre inkább az érdekel, hogyan lehet összerakni egymástól idegennek tűnő dolgokat: geometrikus és organikus elemeket, gesztusokat és tiszta felületeket, fémes anyaghatásokat és puhább, lebegő formákat.

A mostani képeidben erősen jelen van egyfajta futurisztikus, néha szinte poszthumán hangulat.

Az utóbbi időben a Phantom Matter sorozatomban sokat használok fémes színeket: rezet, ezüstöt, cinket, sárgarézre emlékeztető árnyalatokat. Ezekhez néha már nem is kell más szín, csak fekete, szürke, visszafogottabb tónusok. Ettől valóban lesz a képeknek egy gépiesebb, szerkezetszerűbb, jövőbe mutató atmoszférája.

A korábbi Crystals of Memory című sorozatomban a kristályos alakzatok a számítógépes chipekre és memóriakártyákra emlékeztettek. Akkor az érdekelt, hogyan őriz meg a művészet emlékeket, és hogyan működik egyfajta vizuális memóriafelületként. Ott még intenzívebb színek voltak, de a képek síkszerűbbek voltak.

A modernizmusból mi érdekel? A képeidben egyszerre érződik kubizmus, futurizmus, art deco, konkrét művészet – de egyik sem direkt idézetként.

Mostanában nagyon érdekel a kubizmus, de óvatos vagyok ezzel. Ha valamit túl sokat nézek, nagyon gyorsan beépül, és akkor elkezd befolyásolni. Ez veszélyes tud lenni, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy nem a saját utamat járom, hanem valami külső hatás túl erősen elkezd dolgozni bennem. Ezért nincs igazán kedvenc festőm vagy kedvenc irányzatom. Sok minden érdekel, de próbálok falat húzni magam és a túl direkt hatások közé.

A kubizmusban az érdekel, hogy hogyan lehet a tárgyakat, formákat újraszervezni. De nem szeretnék kubista képeket festeni. Inkább az izgat, hogyan lehet egy tárgyszerű, mégis képzeletbeli formavilágot létrehozni. Az art deco is vonz, főleg az eleganciája, a dekorativitás és szerkezet közötti egyensúlya. De ugyanígy érdekelnek animációk, számítógépes vizuális eljárások, tudományos képek, mikroszkopikus struktúrák is. Nem egyetlen forrásból építkezem, hanem sokféle látvány és gondolat összeütközéséből.

Hogyan készülnek a képeid? Vázlatolsz, digitálisan tervezel, vagy közvetlenül a vásznon dolgozol?

Az utóbbi öt évben szinte teljesen elhagytam a vázlatolást. Régebben, amikor figurálisabb képeket készítettem, rengeteg előkészület volt: fotózás, modellezés, számítógépes tervezés, részletek kidolgozása. A kép előkészítése jelentette a munka nagy részét. Egy idő után ez fárasztóvá vált. Azt kerestem, hogyan lehet visszahozni az élvezetet, a közvetlenebb festői munkát.

Most nincs ceruza, nincs előrajzolás, nincs hosszú digitális terv. Közvetlenül a vászonra kezdek dolgozni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ösztönösen odakenek valamit. Nagyon sokáig nézem a képet, elképzelek lehetőségeket, megvárom, mi történne, ha egy forma ide kerülne, egy vonal oda, egy szín amoda. Aztán amikor már érzem, hogy működik, megcsinálom.

Gyakran több képen dolgozom egyszerre. Ez segít abban, hogy ne ragadjak túlságosan bele egyetlen képbe. Ha túl sokáig gondolkodom valamin, az már elkezd megmerevedni. Kell egyfajta gyorsaság, de nem kapkodás. Inkább figyelem és döntés.

Miközben a végeredmény nagyon precíznek tűnik. Olyan, mintha minden forma pontosan ki lenne számolva.

Szerintem ez a sok nézés miatt van. Nem látom előre az egész képet, és nem is szeretném látni. Ha mindent előre látnék, akkor csak manuális kivitelezés lenne. Engem az érdekel, hogy a kép közben alakuljon. Elindulok a nagyobb vonalakkal, a fő irányokkal, és utána jönnek a következő döntések.

Sokféle technikát használok. Magam feszítem és enyvezem a vásznakat, sokat kísérletezek a különféle anyagokkal. Fontos, hogy milyen felület jön létre, hogyan viselkedik rajta a festék, hogyan lehet maszkolni, hogyan lehet élesebb vagy puhább határt létrehozni. A végén a vonalak azok, amik lezárják, összefogják a képet. Olyanok, mint egy utolsó hangsúly, egy pont a mondat végén. Nélkülük sok kép számomra befejezetlen maradna.

A képeidben mindig ott van a geometrikus rend és az organikus, gesztusos feloldás kettőssége.

A teljesen tiszta geometrikus absztrakció számomra sokszor túl rideg. Nagyon szeretem a konkrét művészet bizonyos hagyományait, de nekem kell valami plusz, amitől a kép nemcsak szerkezet, hanem élő felület lesz. Régebben imádtam a gesztusfestészetet, de ma már az sem elég önmagában.

Most inkább az foglalkoztat, hogyan lehet több, egymástól távol álló dolgot összegyúrni. Számomra attól válhat kortárssá egy kép, hogy ismert elemek, stílusok, gondolatok új ütközésben jelennek meg.

A képeid közelről és távolról egészen mást mutatnak. Néha mikroszkopikus organizmusokra emlékeztetnek, máskor kozmikus térre.

Ez régóta érdekel, főleg az Artificial Nature, Luminous Decay, Simulated Reality sorozataimban jelenik meg. Már az egyetemen is voltak olyan munkáim, amelyek messziről egy hullámzó, egységes felületnek látszottak, de közelről apró világok nyíltak meg bennük.

Szeretem, ha egy kép nem fogy el az első pillantásra. Nem arról van szó, hogy ránézel, és már mindent tudsz róla. Napokkal, hetekkel később is tud mást mondani.

Ez a fajta időigényesség ma különösen érdekes, amikor az AI-képek és a digitális vizualitás egyre gyorsabban termelik a látványt. Te hogyan látod a festészet helyét ebben?

Pont az anyagiság miatt fontos. Egy kép három-négy hónapig is készülhet, még akkor is, ha több munkán dolgozom párhuzamosan. A festék viselkedése, a matt és fényes felületek váltakozása, a lakkozás, a gesztus íve, a kézzel létrehozott apró eltérések nem pótolhatók. Mindig van valami, ami a felületen történik meg, és amitől festmény marad a festmény.

Az általad alapított Art Salon Contemporary kapcsán is erősen érződik, hogy a művészetről egészen demokratikus módon gondolkodsz: lehozod az elefántcsonttoronyból, és megmutatod annak közösségi jellegét.

Hiányzott a társaság, a közeg, egy olyan hely, ahol lehet másokkal találkozni és szabadon beszélgetni a művészetről. Bár korábban több nonprofit és forprofit helyen is dolgoztam, nem feltétlenül gondolok magamra kurátorként vagy galeristaként. Inkább az érdekel, hogyan lehet olyan helyzeteket teremteni, ahol a művészet körül valódi találkozások történnek.

Az Art Salon Contemporaryben fontos az atmoszféra. Nem steril white cube-ot szerettem volna, hanem olyan teret, ahol jó lenni. Ahol a művészet nem elefántcsonttorony, hanem a mindennapi élet része: beszélgetésekkel, eseményekkel, zenével, akár divatbemutatóval, vacsorával, olyan helyzetekkel, amelyek közelebb hozzák egymáshoz az embereket.

Ez valahol a régi szalonok világát idézi: művészet, társasági élet, elegancia, beszélgetés.

Igen, ez nagyon vonz. Gyerekkoromból is vannak ilyen emlékeim, bár sokáig nem is gondoltam rájuk tudatosan. A szüleim is szerveztek fogadásokat, bár akkor ezekre nem figyeltem különösebben. Később jöttem rá, hogy valószínűleg ez is beépült abba, ahogyan a művészet körüli helyzetekről gondolkodom.

Ma sokszor hiányzik az elegancia a művészeti közegből. Nem felszínes értelemben, hanem abban az értelemben, hogy legyen megadva a találkozás módja. Jó érzés, amikor az emberek kiöltöznek, időt szánnak egymásra, beszélgetnek, és a művészet nemcsak egy falon lévő tárgyként van jelen, hanem az egész tér hangulatát is meghatározza. 

A saját festészetedben most merre tartasz?

A mostani sorozat még alakul. Már vannak benne elmozdulások az előző munkákhoz képest, és érzem, hogy valami új kezd érdekelni, de még nem tudom pontosan megnevezni. Talán tárgyszerűbb, talán térbelibb, talán valamilyen módon visszatér a figurativitás kérdése is, de nem hagyományos értelemben. Általában nem tudom előre, mi lesz a következő. Ez csak munka közben derül ki. Ha nem dolgozom, nem történik semmi. Amikor benne vagyok a képben, akkor jönnek az új irányok. Szükségem van az állandó változásra.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu