Tóth-Vásárhelyi Réka autodidakta alkotóként ősi társadalmi tabut döntött meg Japánban

Kezdésképp mesélj kérlek, hogyan alakultak ki a kokesibabák?

A kokesibabák történelme két szálon fut. A hagyományos típus egy régi, 1700-as évekből eredő japán népművészetibaba-típus, ami a rizsföldeken dolgozó földművesekhez kapcsolódik. Télvíz idején nem volt munka a földeken, így a földművesek esztergályozni kezdtek: különböző egyszerű, kezdetleges edényeket alkottak, a lehullott faanyagokból pedig babákat készítettek a gyerekeiknek. A babák szépen fokozatosan ismertté váltak a vidéken, egyre többen készítették őket. Mindez a meleg vizű forrásokkal teli Észak-Japánban történt, ahova sok vagyonos arisztokrata látogatott el fürdőzni a különböző testi problémáik kezelése céljából. A módos emberek szuvenírként megvásárolták a babákat, melyek így Japán-szerte elterjedtek.

Az 1950–60-as években megalakult a kokesikészítők új művészekből álló csoportja, akik a szoros hagyományok kötelékéből kilépve úgynevezett kreatív kokesibabákat készítettek. Ezek a babák már nem kizárólag lányokat és nőket ábrázolnak, hanem férfiakat, mítosz-, legenda- és meseszereplőket is.

Hogyan találkoztál a kokesik világával?

Gyerekkoromban egy japán család bérelt lakást a szomszédunkban, nekik köszönhetően már akkor mélyen hatott rám a japán kultúra. Lényegében beszippantott, nagyon megszerettem. Három-négy évig éltünk egymás mellett, és az elköltözésüket követően folyamatosan arról álmodoztam, hogy kiutazok Japánba. Az egyetem előtt szerettem volna kimenni, de akkoriban ez nagyon komplikált lett volna. A főiskola elvégzését követően jutottam ki a japán állam által biztosított Monbukagakusho (MEXT) nevű kutatási ösztöndíjjal, és a művészeti nevelést, valamint annak módszertanát vizsgáltam-kutattam két éven át a Kobe Egyetemen.

Ekkor még inkább elmélyült bennem a japán kultúra iránti rajongás, és itt kezdtem el babákat gyűjteni, akkor még nem tudatosan. A hazaköltözésemkor magammal hoztam a gyűjteményem, és az első lányom 2005-ös születését követően elkezdtem írni neki egy mesekönyvet egy kokesi fababáról. Ez a kétnyelvű mesekönyv 2009-ben, a japán popkultúra népszerűségének felívelése idején jelent meg A csodálatos fababa meséje – Szakura, a kokesi baba címmel. Ebbe a fikcióba konkrét, a kokesibabák történetéből származó tényeket is beleszőttem.

2011 augusztusában autodidakta módon készítettem az első nyolc babámat, amiknek nagy sikerük lett a Savaria Történelmi Karneválon, majd a WAMP-on is. Ezt követően karácsonyig elkészítettem százkilencven babát, egy éven belül pedig összesen ezerötszázat. Azóta is folyamatosan alkotok, most már tizenöt éve. Pár évvel ezelőtt abbahagytam a babák számolását, ekkor negyvenezer elkészült darabnál tartottam. Hozzáteszem, nem a mennyiségért alkotok.

Mi motivál ilyen gyümölcsöző alkotásra?

A babakészítésen keresztül kellett megtalálnom önmagam, ezt követően az új személyiségemet tükrözve kell bemutatnom az embereknek a babákat. Nagyon sokat adott ez a folyamat, aminek a hatására kitágult a látóköröm a fababák készítésével kapcsolatban, így már nem ragaszkodom kizárólag a japán irányhoz. Továbbra is nagy tisztelettel és szeretettel vagyok a japán kultúra felé – a mesterem is japán –, elhivatott vagyok, de már más alkotói oldalaimat is szeretném bemutatni.

Hogyan találkoztál a mestereddel, Aoki Ryokával?

Öt éve készítettem a babákat, amikor a nevezési kérelmem jóváhagyását követően 2015-ben részt vettem egy kizárólag japán résztvevőknek szóló összművészeti kokesifesztivál versenyén. Három kategóriában indultam: kreatív kokesi, szuvenír kokesi és esztergályozott játék. Mindössze azért neveztem, mert kíváncsi voltam, hogy megállja-e a helyét Japánban az, amit önállóan kikísérleteztem és megalkottam?

Az élet válasza erre az volt, hogy megkaptam egy neves díjat, Mijagi tartomány kormányzójának díját – mindezt a verseny történetének első külföldi résztvevőjeként, ráadásul nőként.

Utóbbi azért nagy szó, mert a kokesikészítés férfiak mestersége. Tehát érthető módon elég nagy megdöbbenés övezte a díjazásomat. Én ekkor azt gondoltam, hogy azért kaptam a díjat, mert megsajnáltak, amiért olyan messziről és nagy macera árán postáztam ki a babákat. Aztán a következő évben maguktól küldték nekem a jelentkezési lapot, mondván, hogy szeretettel várnak. Erre az alkalomra készítettem egy nagyon különleges babát.

Mitől volt különleges?

A kokesibabák szakrális vagy dísztárgyak, de semmi esetre sem játékok. Viszont ha én babákra gondolok, megjelenik a fejemben egy játék, amit át lehet öltöztetni, lehet ringatni, altatni. Eszembe jutott az átöltöztethető kokesibaba ötlete, de éreztem, hogy a kötött pulóver nem stílszerű. Kitaláltam egy olyan átöltöztethető kokesit, aminek a statikus, hengeres formájára azonos anyagból, tehát fából készült ruha adható, és csináltam egy tizenhat darabos gardróbszekrényt, ami évszakok szerint eltérő ruhákat tartalmazott.

A japánok nagyon szabálykövetők, így bizonyára kakukktojás vagyok számukra, és nem tudják, hova tegyenek.

Mit éreztél, amikor megkaptad a fődíjat?

Azt, hogy ez egyrészt hatalmas megtiszteltetés, másrészt hatalmas felelősség. Főleg a japán kokesikészítő mestereket vizsgáló Jennifer McDowell amerikai kulturális antropológussal való találkozásomat követően éreztem ezt. Azt mondta, hogy leromboltam egy ősi, férfiak által állított társadalmi falat. Nem elég, hogy nőként, ráadásul európai nőként bekerültem a versenybe, még el is vittem a fődíjat, sőt, újítást is végeztem.

Felmerült bennem a kérdés, hogy van-e egyáltalán jogom ahhoz, hogy belenyúljak egy másik ország kultúrájába. Mindezt úgy, hogy mindössze pár éve kezdtem el farigcsálni autodidakta módon.

Elkezdtem könyvet írni a kokesik történetéről Rácz Ibolyával, annak érdekében, hogy érezzék a japánok, mennyire megbecsülöm és tisztelem a kultúrájukat. Mindeközben 2016-ban meghívtak a kreatív kokesikészítők központjába, Shibukawába, a kokesikészítőknek rendezett éves kiállításra.

Azt kérdezték tőlem, van-e különleges kívánságom, én pedig mondtam, hogy szeretnék megismerkedni mesterekkel. Elég nagy távolságtartást tapasztaltam, de Aoki Rjoka mesternő nyitott volt rám. Különleges bizalmi viszonyba kerültünk, amelynek révén hivatalos tanítványává fogadott. Később egy baleset miatt munkaképtelenné vált és nekem adta az elkezdett alkotásait, faalapokat, hogy befejezzem őket. Ez azért nagy szó, mert ő császári kitüntetett mester, aki a császári udvar számára készített babákat, egész életében ennek élt. Ha a festészetből hozok példát, akkor azt mondhatom: ez olyan, mintha Picassótól kaptam volna félkész képeket azért, hogy én fejezzem be őket.

Mi történt ez után?

Sok volt bennem a kétség, de a mester azt mondta, megbízik bennem, és tudja, hogy meg tudom csinálni. Kapcsolódásunk fénypontjai voltak a közös kiállításaink, köztük a tokiói Sugamo negyedben található buddhista szentélyben, a Koganji templomban létrejött közös tárlat. Rengeteg alapanyagot elhoztam tőle az évek során, aminek egy drámai történés vetett véget. Tavaly decemberben kaptam egy japán külügyminiszteri kitüntetést a munkásságomért, majd másnap tragikus módon leégett a mesterem műhelye, az összes ott lévő munkájával együtt. Egy pótolhatatlan kulturális örökség égett le. Aztán egyszer csak felhívott az akkor kilencvenöt éves mester nénim, és azt mondta: készüljek a kiállításra, mert építi az új házát.

Teljesen ledöbbentem. Más ember nem azon gondolkodik kilencvenöt évesen – pláne egy ilyen tragédia után –, hogy miként építse újra az életét. Ezt követően a B32 Galéria és Kultúrtérben csináltam kiállítást a munkáiból, jelenleg pedig könyvet írok kettőnk munkásságának kapcsolódásáról. Ő sosem hagyta el a városkáját, egyelőre Wikipédia-oldala is csak most alakul, de dolgozom azon, hogy megismertessem őt a világgal.

Mesélj, hogyan jött az általad kitalált lélekbabák ötlete?

Sokat vizsgáltam és kutattam a japán babákat és a világ további babáit, köztük például a törzsi kultúrákból származókat. Megfigyeltem, hogy ezek olyan szakrális tárgyak, amiket konkrét okkal hozott létre az alkotójuk és amik a természeti környezet szellemvilágához – hegyekhez, vizekhez, égitestekhez, növényekhez – kapcsolódnak.

Itt jön a képbe az animizmus nevű spirituális világkép, amely szerint az állatoknak, a növényeknek, a természeti jelenségeknek és a tárgyaknak is saját lelkük, szellemük van. A kokesibabák fából vannak, így jelen van bennük az erdő szelleme, ami őrző-védő funkciót lát el a gazdájánál – ez az oka annak, hogy lélekőrzőként gyakran kokesit adnak az újszülötteknek. Számtalan különféle célra alkotott babafajta létezik, amik egyfajta amulettként szolgálnak.

Akkor tudunk nőként teljes, egész életet élni és bármilyen kapcsolódásban – akár anyai vagy partneri minőségben – segíteni, ha a saját sérült belső gyermekünket már meggyógyítottuk, rendben vagyunk. Ennek fényében alkottam meg egy workhsopot, melynek keretein belül olyan babát alkotunk a résztvevőkkel, ami által mindenki megerősítheti a saját lelkével, „belső gyermekével” való kapcsolatát.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu