Andor Sanderson: Többet kellene beszélnünk a természet és önmagunk változásairól

Az elmúlt években több zenei projekteddel találkozhattunk. Mesélj, hogyan épült ki mindaz, amit ma képviselsz?

Gyerekkoromban az Erkel Ferenc Általános Iskola opera tagozatára jártam, klasszikus zenét tanultam. Célzottan foglalkoztam kórusénekkel, zongorával és ütős hangszerekkel, de ekkoriban még jobban érdekelt a színjátszás, mint a zene. Ezt követően jöttek a gimnáziumi évek, a tinikorszakom, és fontossá vált számomra a zeneszerzés – a zene azóta szüntelenül része az életemnek. Sok produkciót hoztam létre, 2013-tól a Wave of Sound nevű projektben elektronikus alapokon nyugvó, ambientes hangzású zenét szereztem, ami igazán nagy alkotói löketet adott és ami nagymértékben ráébresztett az alkotói motivációimra, identitásomra.

Még ekkoriban is kerestem a saját zenei hangom feltérképezetlen részeit, a zongorához és más hangszerekhez való kötődésem. Ebben a folyamatban sokat segítettek a példaképek, köztük Brian Eno, Ludovico Einaudi és Ólafur Arnalds felől érkező inspirációk. Azóta elképesztő pozitív visszajelzést kaptam Olaszországból, hiszen harmadszorra hívnak fellépőként a Piano City Milanóra, ami az észak-olaszországi fesztiválok legnagyobb eseménye és aminek a szervezőcsapata foglalkozik Ludovico Einaudi turnéinak menedzselésével.

Mihez vezettek az említett példaképek felől érkező hatások?

Egyre erőteljesebben éreztem, hogy vissza kell hoznom a zenémbe a zongorát és igazán mélyen kell beépítenem. Így is lett, az olasz kiadó már az ennek fényében készült, sokkal inkább zongoraközpontú zenéimet kezdte el kiadni. Évekkel később szükségét éreztük a névváltoztatásnak, de tudtuk, hogy a saját nevemen nem dolgozhatok, mert nem ideális. Nagyjából tíz éve szerepeltem egy olasz rádióműsorban, így tudtam meg, hogy a Csécsi Andor egy olasz fül számára nem hangzik jól.

Miért pont az Andor Sanderson nevet választottátok?

Az édesapámat Sándornak hívják, a son szó angol jelentése: fiúgyermek, valakinek a fia. A Sanderson így azt jelenti számomra: Sándor fia, Andor. A Wave of Soundot sem hagytam el, időnként ambient sessionökön zenélek, kéthetente a budapesti Szimpla Kertben csinálok ambient elvonulásokat, de a zenéimet már jó pár éve Andor Sanderson néven szerzem, ezen a néven építem a zeneszerzői karrierem.

Milyen hatás kiváltására törekszel a zenéddel, milyen cél vezérel zeneszerzőként?

Mint meglátásom szerint minden művész – festők, írók stb. –, első körben saját magamnak adok az alkotás által, hiszen az alkotófolyamat egy felismerésekhez, megértésekhez, ezáltal pedig gyógyulásokhoz vezető út. Ezt követően adom át a munkám gyümölcsét a hallgatóimnak, akik egyenként, személyesen kapcsolódnak hozzá, egyéni tapasztalásokba merülve ezáltal. Épp az egyéni megélés az oka annak, hogy senkinek sem szeretném megmondani, mit kellene éreznie.

Ez ébresztett rá, hogy az egész zenei univerzumomban az a fontos nekem, hogy megértsem magam, kapcsolódjak ahhoz, amit éppen csinálok és tanuljak is belőle, hiszen így másokat is ehhez a folyamathoz segíthetek hozzá. Hallgatóként velem is megtörténik, hogy a zene hatására felszínre jön egy régi, sokáig elfeledett emlék, amivel így szembenézhetek, a szembenézés által pedig gyógyulhatok.

Azt érzem, nagyon sokat fejlődtem és erősödtem a zenélés által az elmúlt hosszú években. Jó érzés ugyanezt hallani a közönségem tagjaitól. Előfordul, hogy a koncertjeim után hosszú üzeneteket kapok, amikben teljesen megnyílnak nekem és egészen személyes dolgokat osztanak meg velem, ami nagyon jólesik.

Ebből is látszik, hogy a zene által kapcsolódunk, és bár nem ismerjük egymást, közel érezhetjük magunkat egymáshoz lelkileg – innen fakad a küldetésem, aminek a célja az, hogy megértsük egymást, képessé váljunk úgy együtt pulzálni az előadások, koncertek alatt, hogy azáltal mindannyian kapjunk egymástól valamit. Nekem már önmagában azzal is sokat ad a közönség, hogy játszhatom nekik a dalaimat, miközben érdeklődve, befogadóan figyelnek azokra.

Az emberekkel való kapcsolódás mellett mi az, ami fontos számodra?

A természettel való kapcsolat. Úgy érzem, többet kellene beszélnünk a környezetünk változásairól, éppúgy, ahogy önmagunk változásairól is. Az új, FRAGMENTS/DAYDREAM című lemezem – amin régen írt, eddig fiókban váró dalok is vannak – ezt a témát járja körül.

Mi inspirál zeneszerzőként?

Nagyon érzékeny ember vagyok, így sok minden inspirál. A kapcsolataim, a filmek és akár a vonat ablakából beszűrődő fény is. Erről most eszembe jut a komorebi – ez egy japán kifejezés, ami a fák lombjain, levelein átszűrődő fényt jelenti. Közel érzem magamhoz a japánok életfelfogását, élethez való hozzáállását.

Ólafur Arnaldshoz visszatérve, ő a hangszerelése által a hangtechnika és zeneszerzés terén való fejlődésre inspirál. Szeretem hallgatni a zenéiben az egységet, és igyekszem megtalálni azokat a kapaszkodókat, amik által technikailag és érzelmileg egyaránt egységes, az aktuális lelkiállapotomat tükröző hangzást hozhatok létre.

Hogyan tudod a koncertjeid vizuálját, látványvilágát az egység szintjére emelni, a zenei egység szemmel látható részeként megjeleníteni?

Nagyon hálás vagyok, mert olyan emberekkel hozott össze az élet az elmúlt években, akikkel nagyon értjük egymást és akik tudják, mit szeretnék. A MAKRÓ VJ csapatot alkotó Skribek Anikó és Kara Dávid azok, akik a legutóbbi veszprémi előadásokon is segítették a vizuált. Ők mikroszkóp alatt vizsgálnak élőben bizonyos elemeket, ezeket jelenítik meg a térben. Csoda, amit csinálnak. Hat-hét éve dolgoztam velük először egy közös videóklipen, amikor egy Petri-csészében alkottak meg egy téli tájat – mintha a jég olvadt volna az óceánon. Gyönyörű volt. Azóta együttműködünk, nagyon sok anyagom vizuális részét köszönhetem nekik.

Ugyanez az összhang jött most létre Polena Rékával, aki egy egészen elképesztő digitális vizuális művész, a látványvilág digitális részét hozza be a képbe.

Rengeteg novellát írtam az új lemezekhez, és azon is dolgoztunk az említett vizuális művészekkel, hogy ezeket megjelenítsük. Szépen összecsiszolódtunk mi is és a művészetünk is, egy igazán együtt lélegző dolog jött létre. A legutóbbi koncerteken rám is hatott mindaz, amit a többiek megalkottak.

Meglátásod szerint hogyan egészíti ki a zene hatását a látványvilág, a vizuál?

Szerintem szeretnek elmenekülni az emberek a hétköznapokból, ezt tehetik például a moziban és a koncerteken is. Ezeken a helyeken nyílik egy ajtó, ami más dimenzióba vezet. Az én előadásaimon erősen támogatja a vizuál az ajtónyitást. Új érzelmi világokra nyílhatunk rá magunk körül és önmagunkban, ha engedjük magunknak, hogy megnyíljunk. Ha engedjük és merünk oldódni, sírni, hatalmasakat lélegezni, akkor utána egyszer csak azzal szembesít minket az élet, hogy csodákra vagyunk képesek.

 Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu