Todorovits Rea: Sokan azt gondolják, hogy a hit valami követelmény

Hogyan definiálod magát a hitet?

A hit az a láthatatlan erőtér, ami annyira fontos a világban, mint a levegő. A testünknek levegőre van szüksége, a lelkünknek pedig a hitünkre, ám van egy nagy félreértés a hit szóval kapcsolatban.

Milyen félreértés?

Azt látom, hogy sokan egyfajta erőlködésnek érzik a hitet. Azt gondolják, hogy ez valami követelmény. Egy egyenes úton történő vágta, és ha letérnek róla, hibásak, bűnösek és elbuktak, pedig nem így van. A hit az mindig ott van, a boldogságban, nehéz megélésekben és a sötét érzésekben is. Az a jó benne, hogy nincsenek követelmények, nem lehet rosszul vagy jól csinálni. Hiszen a hitünk megengedi az érzések teljes skáláját, ha hagyjuk, hogy ez átfolyjon rajtunk. Meglátásom szerint nincsenek rossz érzések. Mindegyikre szükség van, pozitívra és negatívra egyaránt. Minden érzést meg kell engednünk magunknak, hiszen ez a fejlődésünk és önismeretünk egyik kulcsa. 

Hogyan válhatunk az érzések tiszta, akadálytalan medrévé?

Bevallom, nem én vagyok ennek a nagy megmondója, de azt gondolom, nem szabadna benne ragadnunk az érzéseinkbe. Erre leginkább akkor vagyunk képesek, amikor negatív érzéseink vannak; csalódás, szomorúság, alacsony önértékelés. Azt tapasztalom, hogy leginkább ezekhez vagyunk képesek görcsösen ragaszkodni. Ezek olyan terhek, amikkel szembe kell nézni, le kell tudni vonni a konklúziót, fejlődni kell általa, de ha sokáig szorítjuk magunkhoz, azt vesszük észre, hogy mindent ezen érzések fényében, illetve árnyékában látunk majd. 

Nem véletlenül hívom az életet kalandparknak. Az élet: kísérlet. Mi történik, ha rálépek egy útra? Mi történik, ha másik utat választok?

Hogyan tudunk állandó kapcsolatot fenntartani a hitünkkel?

Szerintem a hitünk képes átírni a DNS-ünket. Képes molekulaszinten változást hozni az egyének szervi működésében, gondolkodásában, felfogásában. Ebből fakadóan egy ponton túl talán nem is kell törekedni a kapcsolat tudatos fenntartására. Elég tudni, hogy bármi is történik, azt látja „fent” valaki, aki jót akar nekünk. Van a mai világban egy elterjedt, mézes-mázas spirituális hazugság, miszerint, aki hisz, annak nem eshet baja. Ez nem igaz! Sokszor hibáztatják és bántják például a betegeket és hozzátartozóikat, azt mondják: „nem hittél eléggé”. Nincs összefüggés a hit és az életben adódó problémák között. A hívő embert ugyanúgy kirúghatják, ugyanúgy megbetegedhet, és neki is van villanyszámlája, anyósa stb., nem kapott VIP-kártyát, hogy megússza az élet nehezségeit. 

Hogyan teszi mégis olajozottabbá az életet a hit?

Azáltal, hogy megértjük, nem vagyunk egyedül benne. Az életben vannak nehézségek, de jó érezni, hogy van valaki mellettünk, még ha nem is mindig tetszik az, ami történik. Én is sokszor mondom: „drága jó Istenem, nagyon jó humorérzéked van, de én itt lent nem röhögök, mert bár látom a helyzet komikus oldalát, nem tartom viccesnek azt, ami éppen körülöttem zajlik”. Itt jön a képbe az egyik leginkább elterjedt spirituális mondat, miszerint: azért történt a rossz, a nehézség, hogy Isten tanítson általa. Valamint: Isten csak annyi terhet tesz rád, amennyit elbírsz. Szerintem nem sokat adnak ezek a mondatok egy földön fekvő embernek. Ráadásul, lássuk be, nagyon sok minden, ami velünk történik, nem más, mint egy korábbi döntésünk következménye. Ezt sokan karmának hívják, sokan Isten akaratának, de ilyenkor véleményem szerint semmi más nem történik, mint a felelősségünk átruházása. 

Persze lehetetlen nem számonkérni időnként az égieket, és nekik szegezni a kérdést, hogy: miért ennyire nehéz? Miért ezt az utat kaptam? Időnként azt is mondjuk, hogy „ezt nem akarom”, vagy kérjük, hogy „adja vissza” amit vagy akit elvett tőlünk. Könyörgünk, vitatkozunk, perlekedünk, alkudozunk – tehát kapcsolatban vagyunk. A legnagyobb fájdalmunkban is kapcsolatban vagyunk Istennel. Ha már nem kérdezünk, fellép a közöny – és a közöny egy hatalmas nagy szakadék. Sokan egyfajta élve újjászületésen mennek át az életükben a nehézségek hatására. 

Meglátásod szerint miként van jelen a hit ebben a folyamatban?

Azt hiszem, épp az imént említett fennálló, meglévő kapcsolat az újjászületés lényege. A könyvemben is leírtam, hogy amikor nagyon mély élethelyzetben voltam – annyira, hogy már nem tudtam elővenni a tudatosságot kapaszkodóként, mert nem volt – hittem, és a hitemből fakadóan tudtam, hogy ebből a helyzetből ki fogok kerülni. Emlékszem a pillanatra, amikor az autóban ülve arra kértem Istent, ha kikerülök ebből az érzelmi tragédiából, engedje meg, hogy ne váljak keserű emberré! Ne legyek olyan, aki képtelen örülni a másik örömének, boldogságának, aki nem veszi észre a szépet az életben, az emberekben.

Szerintem minden ember életében eljön ez a pont valahol, valamikor. Ha hiszed, és ebből fakadóan tudod, hogy a nehézség véget fog érni, akkor elkezded felépíteni saját magad. Felteszed magadnak a kérdéseket. Hogyan szeretnél ebből kijutni, kilábalni? Mi a vágyad? Milyen emberré szeretnél válni? Ebben a folyamatban elkezded tisztán látni, hogy ki voltál korábban, és kivé akarsz lenni. Ehhez nagyon kell az önismeret, a saját magad ismerete, máskülönben elvisz az ár.

Meglátásod szerint mi segíthet az embereknek a mai, nyüzsgő világban átállni az elme által kontrollált működésről arra az intuitív működésre, ahol teret kap a hit és a hit általi tapasztalás?

Sok ilyen tényező van – az első, ami az eszembe jut: a csend. Mi, mai emberek nem vagyunk csendben. Gondolj bele: a reggeli ébredéstől kezdve nem adjuk meg az elménknek a csendet. Pityeg a telefon, jönnek az üzenetek, szól a rádió, duruzsolnak a környezetünkben lévő emberek, pörög az algoritmus, megy a tévé, jeleznek a social media felületek, szól a fülhallgató és még sorolhatnám. Az esti lefekvéskor sincs ez másképp. Nincs csend, márpedig lehetne – akkor, ha mi magunk tudatosan megteremtjük azt. Legyen az az elcsendesedés akár órában, akár percben mérhető. Kell a jelen pillanatban, az „itt és mostban” megélt mentális és testi megnyugvás ahhoz, hogy felfedezzük a bennünk és a körülöttünk lévő világot, kapcsolódjunk vele, és hogy kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz és másokhoz. Hogyan is adhatnék biztonságot valaki másnak, ha nem tudom, ki vagyok én, milyen erőforrásaim vannak, miben vagyok jó, mit szeretek, miben és mennyire mélyen hiszek? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához elmélyülésre van szükség. Arról nem beszélve, hogy a zaj, a média, a social felületek mind arról szólnak, hogy levegyék a vállunkról a gondolkodás terhét. Megmutatják, miről mit gondoljunk, milyen eseményeken legyen a fókuszunk, és észre sem vesszük és már az egész érzésvilágunkat átírják. 

Számodra mit jelent a hitben élés?

Nonstop imamormolás és Isten nevének emlegetése helyett azt, hogy a megéléseimben, az emberekkel kapcsolatos magatartásomban és a világnézetemben jelen van a szeretet. Nem mérgezem magam a hiányával. Ha szeretetteljes életet élek, szeretetből nyilvánulok meg, voltaképpen Isten nevében cselekszem, Isten kezeként és lábaként nyilvánulok meg. Reverenda nélkül is segíthetek és szerethetek az ő nevében, és erre biztatok mindenkit. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben hagynunk kell magunkat, hogy nem állhatunk ki magunkért. Ha megértjük, hogy Isten nem lábtörlőnek alkotott bennünket, de a másik embert sem, sokkal nagyobb elfogadással lehetünk egymás iránt. 

Amikor azt mondja nekem valaki, hogy „hiszek Istenben”, akkor általában visszakérdezek, hogy: oké, de magadban is hiszel? Ilyenkor jön egy döbbent csend. Hiszen, ha Istenben hiszel, akkor a teremtményében – önmagadban – miért nem? Akkor is hinnünk kellene magunkban, amikor a padlón vagyunk, mert igen, van jogunk a padlón lenni. A járni tanuló gyerek sokszor elesik, de nem adja fel. Addig próbálkozik, míg végül megtanul járni. Mert tudja, hogy függőlegesnek született. És ezért mindent meg fog tenni, ha azt az egészsége lehetővé teszi. Nekünk ugyanezt kellene tenni. Tudni, hogy a lenn és fenn ugyanannak az életnek a része. Hogy az egyik nincs meg a másik nélkül.

Ami nem öl meg, az erősít. Tapasztalatod szerint hogyan vezetnek teljesebb élethez a nehézségek? 

A nehézségek során sokszor olyan részeinket fedezzük fel, amiről eddig fogalmunk sem volt. Mint amikor valaki edzeni kezd. Olyan izmai is fájni fognak, melyek meglétéről addig fogalma sem volt. De nem véletlenül mondjuk azt, hogy: „majd lesz valahogy “. Mert ezzel alapvetően ismerjük el a körforgás meglétét. Tudjuk, hogy bármennyire is nehéz vagy kilátástalan a helyzet, meg fog oldódni. A kérdés nem a mikor, hanem a hogyan – és, ha idáig eljutottunk, akkor kezdődik az igazi művészi munka, egyfajta szobrászat. Mert alkotni kezdünk. Megnézzük, mit kezdhetünk a helyzettel, hogyan alakíthatjuk, formálhatjuk. Elkezdünk a kemény anyaggal dolgozni. Különböző oldalról vizsgáljuk a nehézséget, és rájövünk, hogy a pánikon túl képesek vagyunk beintegrálni a helyzetet az életünkbe, vagy ha ez nem megy, teljesen új formát ölteni, ami illeszthető a valóságunkba.

Vannak olyan nehézségek és fájdalmak az életben, amik során tényleg kicsúszik a talaj a lábunk alól, és tényleg nincs kapaszkodónk, egyetlenegyet leszámítva. Ez a kapaszkodó a hitünk. Az abba vetett hitünk, hogy ez még nem a végállomás, és valahogyan megoldjuk a helyzetet. Amikor ez a hit megjelenik, el lehet kezdeni a tervezést, az életünk folytatásának „hogyanját”. Sokszor ilyenkor kezd az ember ismét megszületni. Hiszen a belső munka előbb-utóbb kifelé is láthatóvá válik. Azt gondolom, hogy mindenkinek van feladata a Földön. Mindenki fantasztikus valamiben. Ennek ellenére azt látom, hogy sokan félnek megmutatni a tehetségüket, felvállalni magukat, mert félnek a – gyakran valóban kritikus és bántó – fogadtatástól. Ha képesek lennénk szeretetteljes elfogadással rányílni egymásra, és így bátran megosztani a közösséggel azt, amik vagyunk – ezzel emberi nyelvre fordítva az Isteni szeretetet –, elképesztő nagy erőt és lendületet adnánk egymásnak. Ha minden tevékenységünket az elfogadó szeretet vezérelné, azt gondolom, Isten tervének engedelmeskednénk. Ez az a pillanat, amikor Isten teremténye végre teremteni kezd… Hiszen mindannyian teremtünk mindennap, csak az nem mindegy, hogy milyen energiából tesszük ezt, és mit hozunk létre. Érdemes szívből, hittel és bátran alkotni.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu