A mindennapok filozófiája – Károlyi Katalin
Károlyi Katalin elismert mezzoszoprán olyan rangos színpadok vendége, mint a Teatro alla Scala, az Opéra de Paris vagy a Carnegie Hall. Barokk és kortárs operákban hallhatjuk többek között a Les Arts Florissants vagy a Los Angeles Philharmonic szólistájaként. Számos kortárs zenemű ihletője és bemutatója, Ligeti György és Thomas Adès is dalciklust komponált számára. Lemezfelvételei között található a Grammy-díjra jelölt The Importance of Being Earnest (Gerald Barry) és több Diapason d’or elismerésű felvétel William Christie-vel. Előadó-művészi tevékenysége mellett a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar magánének tanszékének oktatója, és Presser Gábor meghívására a Vígszínház színészeinek énekmestere. Interjúnk során a hang felemelő erejéről és felszabadító hatásáról beszélgettünk, valamint arról, hogy miként varázsolhatunk az éneklés által bármely átlagos pillanatból ünnepet.
Ön szerint miben rejlik a hang oldódást elősegítő, felszabadító ereje?
A hangrezgés formáló, átalakító energiája a világban mindenütt jelen van. Mindennek van saját rezonanciafrekvenciája, és minden hangot ad az interakciók során valamilyen módon. Mi, emberek is hangot adunk ki, amikor ennek belső vagy külső indíttatásra szükségét érezzük, legyen szó egy felkiáltásról, beszédről, éneklésről vagy akár mantrázásról.
Nap mint nap találkozom olyan emberrel, aki azt mondja: meg se merek szólalni, olyan hamis a hangom. Az emberi hang eredendően szerintem nem hamis, csak valamiért hamisan énekelünk. Ritkábban az az oka ennek, hogy valakinek úgymond rossz a hallása, de inkább visszavezethető ez egyfajta gátoltságra, melynek eredője lehet egy valamikori elbizonytalanodás, szégyenérzet, bátortalanság.
A tanítás során igyekszem növendékeimet rávezetni saját hangjuk felfedezésére és kiteljesítésére. A hangunkkal dolgozni igazi önismereti munka, mivel legalapvetőbb eszköze önmagunk és a világ megismerésének. Hangunk lehetőséget ad, hogy kifejezzük a valódi énünket és kapcsolatot teremtsünk lelkünk mélyével. Mivel a hangrezgések az egész univerzumot betöltik, úgy gondolom, hogy az örömmel keltett hanghullámok pozitívan hatnak a szűkebb és tágabb környezetünkre is.
Ön szerint honnan erednek a zenei hangok?
Nem gondolom, hogy a hangok sorozatát, a zenét – a népzenétől a free jazzig és az elektronikus zenéig – csak úgy, a semmiből teremtjük. A hangok, úgy vélem, időtlenül vannak, és a végtelen sok hang közül bizonyos hangok zenévé válnak és megszólalnak az emberi önkifejezés pillanatában. A teljes csend a minden létező hang együttese, és a zeneszerző az általa kiválasztott hangokból megkomponált mű által, a zenész, egy kisgyerek vagy akármelyik ember a hangszere vagy a hangszalagjai által teszi hallhatóvá az egyes hangsorozatokat.
Azon emberek is birtokában lehetnek a belső hangoknak, akik hangszeres játék, énekesi rutin és beszédképesség hiánya miatt nem tudják kiadni, vagy hallóképesség hiánya miatt nem tudják a fizikai világból hallani őket – éppen úgy, ahogy egy világtalan ember is élénken érzékelheti a színeket és a formákat. Például egy kedves, teljesen vak énekes francia kollégám érzékletesen elmondta nekem, mit lát, mikor közös turnénk során végigvezettem egy múzeumon.
Van általános, mindenkire érvényes jellemzője a saját, egyedi, önkifejező hangnak?
Talán az, hogy változik. Életünk élményei beépülnek testünkbe-lelkünkbe. Így, noha mindannyiunknak megvan a csak rá jellemző, saját hangja, az változik, finoman hangolódik az idő során. Ahogy a külsőnk-belsőnk formálódik, úgy a hangunk is érik. A testi és lelki folyamatok kapcsolódnak: a mutálás, amin mindannyian keresztülmegyünk, elég eklatáns példája ennek. Ez a minden értelemben vett hangkeresés az énkeresés állapota a felnőtté válás útján. A mutálás időszakában sokszor meglepődünk a saját hangunkon, nem véletlen, hogy kommunikálni is nehezebben tudunk általa.
Szomorú lelkiállapotban hogyan emelhetjük fel, „hangolhatjuk fel” magunkat a hangunk által?
Ha az ember felismeri, hogy mélyponton van, akkor már valószínűleg fölfelé néz, és ha felfelé néz, akkor már képes elindulni a felfelé vezető úton. A felismeréshez hozzátartozik, hogy elfogadjuk az éppen aktuális, jelen pillanatban megélt állapotunkat. Azt, ami van. Ezzel összefüggésben gyakran eszembe jut Weöres Sándor Ellentétek című verse: „Mindig csak az van, ami van, mindig csak az nincs, ami nincs” – és ezen tételek változatai. Vagyis minden egyszerre változó és változatlan.
Épp ilyen a hang is: egy kitartott hang változatlannak hat, miközben állandóan változó. Nem véletlen, hogy az éneklés – különösen az együtt éneklés – egyfajta lelki gyógyír.
A mi társadalmunk ma terápiának nevezi az éneklés ezen aspektusát, de az ősi közegben élő emberek nem címkézték fel így, hiszen a jónak-rossznak megéneklése az életük szerves része volt.
A világ különböző pontjain élő természeti népek kultúrájának ma is alapja a zenélés. Nem kérdés, hogy énekelnek-e, táncolnak-e. Nyilván alkalomtól függően bizonyos kódrendszerek alapján, mégis sokkal természetesebben, szabadabban mozognak és énekelnek, mint mi, olyannyira fejlett társadalmunkban. Ráadásul, mivel testünk több mint hetven százaléka víz, a hangrezgéseknek közvetlen fizikai hatása is van ránk. Mikor gátlások nélkül, szabadon énekelünk, nemcsak a lelkünket ápoljuk, de egész testünket is feltöltjük energiával. Nagyon szomorúnak tartom, hogy ma már sok ember nem mer csak úgy, spontán énekelni. Jó lenne visszatalálni az éneklés öröméhez. Nem éri meg megfosztani magunkat ettől.
Az ének által a jelenben és tiszta jelenlétben valósan kapcsolódhatunk önmagunkkal és egymással – talán az ebben megélt öröm és egységélmény az, ami képes ünneppé varázsolni a pillanatot.
Meglehet. Másrészt pedig az ünnepet – legyen az világi vagy szakrális – valóban ünneppé teszi az énekhang, melyben kifejeződik a lélek szándéka, öröme és odaadása. E kettő összekapcsolódik ősidők óta, s ha egységük is létrejön, az a résztvevők életre szóló alapélménye lehet.
Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu
