A mindennapok filozófiája – Borbély Mihály
A zene évezredek óta foglalkoztatja a filozófusokat, hiszen az nem csupán hangok összessége, hanem egyfajta érzelmi nyelv. A racionális gondolkodást megkerülve közvetlenül hat a lélekre és az elfojtások feloldása által segítheti annak felszabadulását – ebből kiindulva beszélgettünk a zene felszabadító erejéről a szaxofonon, tárogatón és más népi fúvós hangszereken is játszó, többek között Kossuth-díjjal és Liszt Ferenc-díjjal elismert multiinstrumentalista zenésszel, a Vujicsics együttes alapító tagjával, Borbély Mihállyal, aki a jazz, a nép- és világzene, valamint a kortárs zene területén egyaránt aktívan tevékenykedik.
Mi jut eszedbe, ha azt mondom: zene általi felszabadulás?
Elsőként az, hogy nagy áldásnak tartom, hogy zenész lehetek. A műszaki pálya és a foci is érdekelt, de nagyon sok barátom választotta a zenét, ennek hatására éreztem rá, hogy ez a világ tudja megadni azt, amit keresek. A zenészek által alkotott közösség és a jazz műfaja a legmagasabb szinten szól egymás érzelmi és gondolati szintű támogatásáról, segítéséről – ez, valamint minden egyes hang megszólaltatása, befogadása spirituális jelentőségű. A zene belső tartást ad. Hivatás, amit napi huszonnégy órában, akár az álmok szintjén is művel az ember. Előfordul, hogy az álmok síkjáról érkeznek vagy oda temetődnek el ötletek. Hallgatóként és zenészként is hiszem, sőt, érzem a zene megtisztító, felszabadító, felemelő erejét.
Mit gondolsz, miből fakad ez az erő?
Tapasztalatom szerint nem kizárólag a tökéletes hangzásból ered, hanem a pozitív szándékú megnyilvánulásból. Sokan mondják, hogy pozitív a kisugárzásom – ez valószínűleg a beállítottságom eredménye. Ezt a beállítottságot igyekszem átadni a növendékeimnek is azáltal, hogy kihangsúlyozom: a színpadon és a magánéletben felmerülő problémák kiküszöbölésének legjobb módja, ha a negatív spirálban történő elmerülés helyett keresünk egy „ajtót”, amin át egy derűsebb helyre léphetünk érzelmileg. Ebben segít a szó szerint felhangoló, ezáltal felszabadító, felemelő zene.
Milyen érzelmek jellemzik a zene által létrejövő felszabadult állapotot?
Az eufóriát emelem ki, ami pozitív és negatív irányba is lökheti az embert – az utóbbi esetben épp azáltal szabadít fel, hogy a lelki mélységekben történő elmerülés során szembenézhetünk fájó érzelmeinkkel, ezáltal megemészthetjük és elengedhetjük őket. A zeném része a negatív érzelmi spektrum is, és ezt fel is vállalom, mert számomra fontos az őszinteség.
Fontos, hogy elmondjam az igazságot, hogy a hallgatókkal együtt szembenézzünk a bennünk rejlő és minket körülvevő nehézségekkel, hiszen így tudjuk, min és miért kell javítanunk annak érdekében, hogy felszínre törhessen bennünk a megtisztulás érzése.
Az egyik legjelentősebb olvasmány számomra a Biblia, hiszen őszintén beszél jóról és rosszról egyaránt. Színház-, film- és más művészetek terén is az érint meg leginkább, aminek hatására kemény mélységeket és önfeledt örömöt is megélhetek. Az egész élet ilyen végletek közt hullámzik. Előfordul, hogy szomorúan ballagok az utcán, majd meglátok valamit, aminek hatására mosolyra fakadok, vagy hahotázásba kezdek.
A zene segít abban, hogy annyira mélyre menjünk érzelmileg, hogy „kijöjjünk a tetején”?
Így van, ahogy Weöres Sándor fogalmazta: Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.
Ugyancsak Weöres Sándor fogalmazta meg, hogy: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Azt gondolom, egy érzékeny zenész – mint egy frekvenciákat fogó és közvetítő antenna – könnyen rányílhat önnön „létraságára”, és a hallgatóit is ráébresztheti arra.
Nagyon jó észrevétel. Nem csupán arra kérem a hallgatót, hogy „gyere velem és hangold fel magad a bennem lévő létra megmászása által”, hanem tükröt tartok a saját „belső létrájára”, az éggel való kapcsolatára. Az a régi bölcsesség jut eszembe, hogy: ha éhezik valaki, ne halat adj neki, tanítsd meg halászni. Nemcsak megmutatni szeretném a hallgatónak a művészetet, hanem szeretnék felébreszteni benne egy olyanfajta esztétikai igényt, aminek mentén a mindennapokban és más koncerteken egyaránt a felszabadulást és az igaz katarzist fogja keresni.
Az élő koncertek – különösen a jazzkoncertek – sajátossága, hogy nagyon magukkal tudják ragadni a közönséget, amelynek tagjai a jelen pillanatot tisztán, őszintén megélve valós lelki folyamatokon mennek keresztül. Ebben nagy felelősségem van zenészként, de nem kell hibátlannak lennem. Ugyanis már sokszor kiderült utólag, hogy az, amit én hibának gondoltam, egészen fantasztikus helyekre sodorta a hallgatókat. A hiba nem feltétlenül rossz dolog, talán csak egy még ismeretlen, szokatlan, felfedezésre váró út.
Együttérző, figyelmes attitűdre van szükség – de ez nemcsak a zenészekre, hanem minden emberre vonatkozik. A közösség részeként hatunk egymásra.
Hogyan tudsz teljes felelősséget vállalva komolyan, mégis felszabadult, gyermeki örömmel zenélni, játszani a hangszeren? Ez a kettősség az egész életben jelen van.
Úgy, hogy a komolyság és a játék párban áll. Nézzünk csak meg egy gyereket játék közben: halálosan komolyan teszi. Könnyedén, oldottan építi a kockákból a várat, de ha leomlik, sírva fakad. Felnőttként azt az örömteli, gyermeki játékosságot keressük, ami enyhíti a felelősség súlyát. Ez a játékosság az, ami teret ad, ezáltal izzadtságszagú munka helyett szabad önkifejezéssé teszi a zenélést és gyakorlatilag bármilyen szívvel-lélekkel művelt hivatást.
A játékosságot az „itt és mostban” lehet megélni, így a legnagyobb hibát azzal vétem zenélés közben és úgy eleve, az életem során, ha nem vagyok teljesen jelen. Épp ezért, a lelkemet viszem fel a színpadra.
A teljes felszabadultság és a tiszta játék egy lelkiállapot – ennek a megélése érdekében a jelenben kell lennie a koncentráció fókuszpontjának.
Tapasztalatom, hogy a jelenben a látás, a hallás és az intuíció is kiélesedik, és megjelenik a gyermeki kíváncsiság, ami folyamatos tanulásra és fejlődésre inspirál, ezáltal pedig a jelenben tart, folyamatosan megújít.
Azt gondolom, hogy a felszabadultság és a megújulás megéléséhez is egyfajta bátorság kell…
Erőt igényel az, hogy igent mondjunk valódi önmagunkra, s az ezzel leginkább összhangban álló hivatásra – és ez az „igen” a boldogság kulcsa. Találkoztam olyan taxisofőrrel, akinek szemmel láthatóan terhet jelentett a munkája, és olyannal is, aki kitörő örömöt élt meg benne. Az egyik fiam nemrégiben pályát módosított, a diplomájához képest egészen mást csinál, de most érzem, hogy megtalálta azt, amiben jelen életszakaszában a leginkább jól érzi magát.
Korábban jó nevű, menő helyeken dolgozott a turizmusban és a médiában, most viszont asztalos. Emlékszem, már két-három éves korában folyamatosan jött oda hozzám barkácsolás közben. Segíteni akart, én pedig kis szerszámot adtam a kezébe és az épp aktuális korához illő értelmes feladatot. Ezt követően 38-39 éves korára ért meg benne a döntés, hogy asztalos lesz – és boldog ember, látom rajta. Minden szakmának, hivatásnak van olyan esszenciális örömfaktora, amiben felszabadultan kibontakozhat az ember, csak keresni kell és bátran igent mondani a hozzánk igazán passzolóra. Minden másra pedig tudni kell nemet mondani.
Neked milyen tapasztalatod fűződik a nemet mondáshoz?
Ahogy az igent mondáshoz, úgy a nemet mondáshoz is erő kell. Sok jól csengő és akár anyagilag is jelentős megkeresésre mondtam nemet eddigi életem során azért, mert nem tudtam volna őszintén, tiszta szívvel elvállalni őket. Épp ezért, úgy érzem, ezekkel a nemekkel a szabadságomra és boldogságomra – összességében: önmagamra – mondtam igent. Érdemes a szívünkre hallgatni.
Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
