A mindennapok filozófiája – Bólya Anna Mária

Miért kezdted a szakralitáson keresztül kutatni a táncot, a zenét?

Azért, mert az első évezred vége felé elkezdtek elhalványulni Nyugat-Európából és tulajdonképpen a globális kultúrából a táncnak és a vallásnak – vagy legalábbis a táncos mozgásnak és a vallásnak – a kapcsolódási pontjai. Kevés írásos emlék maradt fenn, ezért nehéz megállapítani, hogy ezelőtt mi volt, de valamiféle kapcsolat egészen biztosan volt a kettő között. Engem az a kérdés izgat, hogy miért veszett ki mára a mozgásosság a közép- és nyugat-európai keresztény kultúrából.

A Közel-Kelet és Afrika irányában nézelődve azt láthatjuk, hogy ez a jelenség még életben van. Ezzel kapcsolatban egy igencsak szemfelnyitó sztorim van. Találkoztam Budapesten egy harminc-negyven év körüli, nemrégen idehelyezett fekete bőrű pappal, és megkérdeztem, hogyan érzi magát. Mondta, hogy nagyon jól, minden szuper, egyetlenegy meglepőt tapasztalt az ideérkezését követően: szokás szerint ment misét tartani, és amikor bement a templomba és elkezdte a misét, a hívekkel szemben állva azt hitte, hogy betegek. Ugyanis azt látta, hogy csak ülnek az emberek, és mivel az ő kultúrájában mozgással kíséri a gyülekezet a misét, ezt nem tudta mire vélni.

Miért épp Macedóniába utaztál kutatni?

Egyrészt azért, mert az akkori témavezetőm, Barta Elek professzor ajánlotta, másrészt azért, mert felkeltette az érdeklődésem. Macedónia területe amellett, hogy magas hegyekkel elképesztően sűrűn tagolt, ráadásul 1912-ig török megszállás alatt állt, így rengeteg archaikus kulturális elemet megőrzött. Rituálisnak nevezhető táncok is fennmaradtak a macedónok izgalmas kultúrájának részét képező szokások között – tulajdonképpen erről szól a doktori kutatásom, és az ottani élményeim hatására született a saját, Macedón Tudományos és Kulturális Közlemények nevű nemzetközi online folyóiratom.

A művészetek, a tánc és a rítus kapcsolatát is kutatod. Mi az esszenciája ennek a kapcsolatnak?

Kérlek, fejtsd ki: miként lehet rituális szerepe a táncnak?

Nehéz erről a több ezer vagy talán még több oldalon feldolgozott tudományos témáról rövid definíciót adni. Bartók felől közelítem meg a kérdést: ő 1904-től az addig népdalként számontartott divatos nótáknál archaikusabb dalokat kezdett gyűjteni, és végül ezzel alapozta meg a magyar népzene gyűjtését és rendszerezését. Ezek között egészen archaikus éneklési módok is voltak, ilyenek például a siratók. Az ilyen régi anyagok valaha különféle rítuscselekményekhez kapcsolódtak, melyek a mindennapi élet részét jelentették. Európa agrárkultúra, ahol a múlt embereinek nagy része földművelésből élt. Ez nem pusztán az aratás gyakorlati részét jelentette – a földművelő kultúra egésze át volt szőve különféle rituális tevékenységekkel, úgymint ének, aratási koszorú kötése és így tovább.

Ami izgalmas ezekben az archaikus rituálékban – ahogy ma többnyire nevezzük: népszokásokban –, hogy a céljuk szinte kivétel nélkül a termékenység és a bőség előidézése volt. Mondok egy nagyon egyszerű példát: Macedóniában volt egy olyan szokás, miszerint télen rituálisan megfenyegették a fákat. Ez úgy nézett ki, hogy a házigazda nem szólt egy szót sem, némán ment ki a fához, majd odaérve közölte vele, hogy ha idén nem terem, kivágja. Állítólag ez hatásos volt, termettek a fák. Később beszéltem egy ismerősömmel, akinek van egy nagy gyümölcsöse, azon belül egy almafája, telis-tele almákkal. Elmesélte, hogy pár évvel ezelőtt az akkor még alig termő fa mellett állva arra gondolt, hogy kivágja, és a fa ezt követően teremni kezdett. 

Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy a természettel együttélő, a minénknél archaikusabb életformában élő emberek számára a mezőgazdaság nem csupán egy tevékenység volt a sok közül, hanem az egzisztenciájuk alapja. Körülbelül úgy, mint ma egy fizetést adó munkahely vagy egy bankszámla. A túlélésük a természet kegyétől függött, amelyet sokkal jobban ismertek, mint mi ma. Szokásaik a termékenységi erő befolyásolására irányultak.

Nyilván nem hangzik túl tudományosan, ha azt mondjuk, hogy a termékenységi erő serkentéséről többet tudtak, de az biztos, hogy a népszokások szinte mindig a növényi, állati és emberi termékenységgel vannak elfoglalva, a közösség és az ember saját túlélése céljából. Az Észak-macedóniai Köztársaság területén az évköri ünnepek – karácsony, vízkereszt, Lázár-nap, húsvét és György-nap – archaikus szokásaival és az azokhoz kapcsolódó rituális lánctáncokkal foglalkoztam. Valamint azt kutattam, hogy van-e Macedóniában keresztény jelentésű rituális tánc. Egyet találtam, ami mondhatni keresztény jelentésű, vagyis nem áll szemben azzal. Ez a vízkereszt ünnepe, az önátadás szimbóluma: egy rituális, fürdős, keresztelkedős tánc – röviden erről szól a Tánc és szakralitás című könyvem.

A mai kortárs táncnak is népi, rituális gyökere van?

Külön kell választanunk a népi és rituális jelzőt. A néptánc mára egy nagyon sokrétű társadalmi jelenséggé változott. A kortárs tánc egy ettől teljesen eltérő, kísérletezésen alapuló színpadi tánckultúra. Ugyanakkor sok esetben nehéz ma már ezekről a műfajokról elkülönülten beszélni. Végső soron a hiphop is néptánc, hiszen a bronxi folklórból alakult ki.

Azért is nehéz ezekről beszélni köznapi szinten, mert a fogalmaink totálisan átalakultak, az emberek nagy része például elfelejtette a mai társadalomban köznapi szempontból egyébként is nehezen értelmezhető rituális fogalmakat.

Milyen meggyőződés mentén kutatsz, min alapszik a munkád?

Meggyőződés helyett feltételezésnek nevezem, mert nem haladtam még vele végig tudományosan: feltételezésem, hogy archaikus fokon a rítus lényege maga a tánc, a zenére történő mozgás. A törzsi közösségekben ez nem pusztán szórakozás, hanem fontos közösségi esemény, központi dolog. Az pedig meggyőződésem, hogy ma a nagyközönség rendszerint a dinamikusabb táncműfajokat szereti, például a szambát, afroamerikai vagy akár afrikai eredetű táncokat, jazztáncot. Ezek dinamizmusa rituális múltjukból is fakad.

Kérlek, mesélj a tánc és a rítus archaikus kapcsolatáról!

Archaikus fokon a tánc mindig valamilyen istenséggel, valamiféle transzcendenssel való kapcsolattartást valósít meg a rítusban. A tánc képes transzba ejteni az embert, vagy legalábbis valamilyen módosult tudatállapot felé elvinni. Ez nem holmi szórakozás, több annál.

Sok példát hozhatnánk erre, ott van például a bolgár nestinarstvo. Ebben a szokásban a megváltozott állapotban parázson járó embereknek nem ég meg a talpa. A tánchoz általában különböző kiegészítők kapcsolódnak, ilyenek például a maszkok és jelmezek, melyek talán az afrikai kultúrából a legismertebbek. Ezek így együtt: tánc, zene, maszkok, a transzcendenssel való kapcsolódást valósítják meg.

A rituális táncok közül talán a sámán mozgása a legközismertebb. A sámán a mozgás és a dob a hatóereje által valamiféle nem látható erővel kerül kapcsolatba, és azáltal gyógyít. Azután a különféle mágikus körtáncok, amelyek az emberiség történetét régtől végigkísérték, legtöbbször a kör középpontjára való valamilyen szándékolt hatásgyakorlást valósítottak meg. A macedónok vízkereszti rituális tánca, amely a disszertációm legfontosabb része, éppen ellentétes ezzel a régi mágikus hatással: ahelyett, hogy hatni akarna, az önátadásról szól. Istenhívőként belegondolva ezt úgy is fogalmazhatom, hogy az Istennek való önátadást valósítja meg.

Hogyan kapcsolódik ehhez a ritmus, ami a szakterületed?

Kifejezetten a balkáni kultúrával foglalkozom, nagyon érdekel a balkáni lánctánc ritmikai jegyeinek rituális múltja és hatása. Bartók és sok etnomuzikológus leírta az úgynevezett bolgár ritmust, amely kifejezetten a Balkánon volt jelen – én ennek az eredetét kutatom a lehetőségekhez mérten. 

A nyugat-európai fül számára ritmikai többértelműségként vagy legalábbis nehezen értelmezhető ritmusként feltűnő jelenségek természetesen nem csupán a Balkán-félszigeten vannak jelen, hanem például az afrikai ütős zenében is.

Ennek egyik konkrét példája az aka pigmeus ütős zene, amelyben számunkra elképesztően bonyolult ritmusokat hihetetlen pontossággal játszanak el. Ennek a zenének a ma élő legjelentősebb kutatója Simha Arom. Az ő inspirációjára alakult ki Steve Reich zenéjének alapja, az úgynevezett phase shifting technika. Reich zenéje egészen másképpen kezeli az időtényezőt, mint a hagyományos nyugat-európai klasszikus zene. Simha Arom professzor vitaindító előadásával erről a másféle időszemléletről szervezünk egy workshoppal és koncerttel egybekötött tudományos eseményt 2026. november 2-án a Vigadóban. Az esemény apropója, hogy Steve Reich idén ősszel lesz 90 éves. A híreket ezzel kapcsolatban a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet és az Arts 5.0 közösségi média híreiben tudják majd követni. 

A társadalom változása hogyan tükröződött a táncban?

Európa története folyamán a társastáncokban, társasági táncolásban a kontaktusok szempontjából egy folyamatos izoláció zajlott le az évszázadok során. Vagyis az emberek társasági táncaiban egyre kevesebb kézfogással mozogtak a térben, a középkori lánctáncoktól a barokk korszak táncain és a keringőn át egészen a twistőrületig tartó táncdivatokban. A Bazi nagy görög lagzi című filmben is látható és az egész Balkánon jelen lévő lánctánc kicsit más, mint amit ma táncnak nevezünk, viszont körülbelül i. sz. 1000–1200-ig sokkal divatosabb volt, mint ma akár a hiphop. Egész Európa területén járták udvarokban, falvakban egyaránt. Ez egy nagyon közösségi táncforma, ahol mindig volt/van valamiféle testkontakt, például kézfogás vagy bonyolultabb keresztező kéz- és karfogások.

A reneszánsz megjelenésével és elterjedésével a táncban jelen lévő közösség elkezdett szétesni párokra, de azért ezek a párok térben egymástól nem függetlenül táncoltak. Ennek példája a skót reel pár- és helycserés formája. A bálteremben teljesen függetlenül táncoló és egyben gyorsan forgó párok divatját a keringő hozta el, míg a már nem is párban, hanem szólóban táncoló emberek a táncparketten az 1961-es twistőrület következményei. 

A táncban is leképeződött az individualizmus.

Érdekes, hogy a szólóban járt társasági tánc mai elterjedtsége összecseng az 1858-ban született, a modern szociológia atyjának nevezett Émile Durkheim szociológus, filozófus és történész jóslatával. Azt mondta: a 19–20. század az individuum létének, jogainak a felemelkedésének a százada. Ha körbenézünk a társadalomban, láthatjuk, hogy ez így van. Hozzátenném, hogy Durkheim bevezetett egy fogalmat, a „kollektív pezsgés”-t, zenés-táncos törzsi eseményből inspirálódva. Ez a „kollektív pezsgés” kizárólag offline, élőben létrejövő, mérhető és az identitásra hatással lévő – például egy csoport iránt együttérzést ébresztő és kapcsolódást megvalósító, erősítő – érzés, érzet, ami szinkronmozgással járó, tömeges eseményekkor jön létre. Ez nem csupán táncos-zenés események kapcsán történik, de azoknál kifejezetten szembetűnő. A kollektív pezsgés valamiféle „elektromos” erőként jön létre az emberek között, akik így energetikai szinten is közösséggé válnak.

Most milyen filozófiai kutatással foglalkozol?

Orbán Jolánnal indítunk egy kutatást a ritmusanalízissel kapcsolatban. Ez nem zenei, hanem filozófiai ritmusanalízis. Nemrég találkoztam kortársunk, Conor Heaney azon munkájával, amelyben az élet, az életmód ritmusait elemzi, és tulajdonképpen egy általános princípiummá teszi a rítust.

Az Orbán Jolánnal történő értelmező kutatásban összekapcsoljuk a filozófiai ritmusanalízist a zenei ritmuskutatással. A már említett lánctáncok, lánctáncos közösségi események például kifejezetten alkalmasak a ritmusrehabilitációra, új közösségi ritmusok kialakítására.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu