A mindennapok filozófiája – Tuboly Ádám Tamás

Tudományfilozófus vagy, így az első kérdésem hozzád nem más, mint hogy: mi a tudomány?

Az egész tudományfilozófia arról szól, hogy valami választ találjunk erre a kérdésre, és már rengetegféle válasz született. Mást mond rá egy gyakorló tudós, egy filozófus vagy egy laikus. Az egyik válasz az, hogy „a tudomány az, amit a tudósok annak tartanak”, de ez egyrészt nem túl konkrét, másrészt sokak számára nem túl érdekes kijelentés.

Vagy azt, hogy: a tudomány az, ami a tudományos módszert követi, és megfelel a tudományos módszer által támasztott elvárásoknak, sztenderdeknek, hiszen, ami ennek megfelel, az tudomány lesz. Ez egy nagyon optimista és pozitív válasz. A kicsit szkeptikusabb tudományfilozófusok inkább azt mondanák, hogy: nem feltétlenül tudjuk, mi a tudomány, mert nagyon kevés olyan dolog van, ami mindig, minden formában megfelelt a tudományos módszernek, ebből fakadóan eseti alapon kell tudnunk eldönteni, hogy egy adott új elmélet megfelel-e az elvárásainknak, és ezáltal tudománynak fog minősülni, vagy pedig valamiért nem.

Érdekes módon a gyerekek is képesek nemes egyszerűséggel megállapítani megdöbbentő mélységű igazságokat – ebből gondolom, hogy a tudósattitűd velünk született beállítottság is lehet. Ilyen esetben a gyerekek egyfajta minitudósnak tekinthetők?

Teljesen jogos feltevés. Nálunk fontos gyereknevelési elv, hogy tudósokra jellemző attitűdöket ültessünk el a gyerekeinkben. Ilyen attitűd a kíváncsiság, a rákérdezés, a kutatás, megfigyelés, megérteni vágyás, kísérletezés. Ezek az értékek hamar, akár már iskoláskorban megtérülnek. Minitudósnak nem nevezném a gyerekeket, az túlzás lenne, de a tudományok iránti szeretetet és az azzal kapcsolódó attitűdrendszert már gyerekkorban elsajátíthatják.

Hogyan tudja egy már kialakult hitrendszerekkel, meggyőződésekkel rendelkező ember rányitni magát a filozófia folyton táguló univerzumára?

Az erre törekvő embernek érdemes megragadnia azokat a hobbikat vagy kérdésköröket, amik érdeklik, hogy aztán beleássa magát az azzal kapcsolatos tudnivalókba. Ilyen szempontból nagyon jó korszakban élünk: elképesztő mennyiségű könyv érhető el szinte bármiről magyar nyelven is tudománydisszeminációs témában.

A kávéfőzéstől kezdve a permakultúrán át a vályogház-felújításig mindenről van egy relatíve tudományos igényességgel megírt közérthető kötet, amit el lehet kezdeni olvasni – ez előbb-utóbb berántja az embert, és elkezd tovább kutatni, tágítani a témáról begyűjtött tudástárát.

Mi jellemez egy tudományfilozófust?

A tudományfilozófiával foglalkozó embert mindennél jobban érdekli a tudomány – a tudomány, amit ugyebár sokféleképpen lehet definiálni. Ez általában minden tudományfilozófus esetében összekötő kapocs. Az más kérdés, hogy ezt követően hogyan kezd el foglalkozni a tudománnyal. Általában két attitűdöt különítenek el: az egyik azoké, akik nagyon is jól értenek a tudományhoz – például fizikai, biológiai vagy közgazdászvégzettségük van –, ezáltal úgy tudnak foglalkozni ezekkel a területekkel, hogy ténylegesen, kvázi szakértőként rálátnak a legújabb tudományos szövegekre, szakirodalmakra, és képesek azokat valamilyen módon filozófiai vagy logikai szempontok szerint elemezni. Nem válnak fizikussá, de nagyon közelítenek ahhoz.

Van egy másik típusú hozzáállás – a filozófusok nagy része inkább efelől érdeklődik, köztük én is –, ami humanistább módon igyekszik megközelíteni a tudományt. Nem pusztán egyfajta szaktudásanyagként tekint rá, hanem emberi, társadalmi gyakorlatként, intézményként, aminek története, társadalmi kontextusa, etikája és saját pszichológiája van. Az ilyen humanista szemléletű tudóst nem az érdekli, hogy igaz-e egy adott elmélet, hanem az, hogy miért jött létre. Hogyan tudott megtapadni a társadalomban? Miért ez, és nem egy alternatívája lett elfogadott?

Nagyon sokszor az derül ki, hogy nem feltétlenül csak azért fogadnak el egy elméletet, mert igaz, vagy tudás szempontjából jól teljesít, hanem mert nagyon koherens, jó magyarázóerővel bír, jól passzol a kortárs társadalmi elvárásokhoz.

A tudomány mennyire ad teret az intuíciónak, a megérzésből kiinduló felfedezéseknek?

Az intuíciónak két pontja van a tudományban: előfordul, hogy a kutatás elején jön, amikor az embernek van egy belátása, megérzése, álma valamiről, amit cselekvésbe fordít. Ha sikeresen tudja bizonyítani az adott területen elvárt bizonyítási mintákkal, hogy a megérzése megalapozott, és egy tényre bukkant, akkor sikeres felfedezést tett. Ha képes ezt a felfedezést bizonyítani, akkor lényegében mindegy, hogy az ötlet honnan érkezett, intuíció is lehet a forrása. Ha nem tudja bizonyítani, akkor bármilyen izgalmas intuíciója lehet, egy helyben fog topogni. Ugyanakkor azt is szokták mondani, hogy minél inkább elmélyült valaki a tudományban, minél inkább szakértőjévé válik a saját területének, annál inkább képessé válhat jobb intuíciók megtételére.

Az egyik orvosi kurzusomon nemrégiben feljött az intuíció témája. Ott az derült ki, hogy minél nagyobb orvosi tapasztalattal bír egy klinikus, annál kevésbé fog a hagyományos értelemben véve racionálisan, logikailag minden lépést végigvéve, szabálykövetően gondolkodni, és ennek a folyamatnak a végén döntést hozni – ahogy azt például egy rezidens tenné, aki a tapasztalat hiánya miatt sokkal szigorúbban követi az írott szabályokat és protokollokat –, hanem egy adott orvosi esetre ránézve akár intuitív módon tudhatja, hogy mit kell csinálnia a felgyülemlett tapasztalatából és tudásából adódóan.

Miként képes jobbá, harmonikusabbá, teljesebbé tenni az életet a tudományfilozófiával való humanista szemléletű foglalkozás?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Sokan nem feltétlenül azért művelünk filozófiát, mert közvetlenül hatni akarunk az emberekre, vagy feltétlenül jobbá akarnánk tenni a társadalmat, hanem egész egyszerűen vannak olyan nagyon mélyen fekvő, absztrakt kérdések, amik iszonyúan piszkálják a csőrünket, amiket meg akarunk érteni, át akarunk látni. Lehet abban bízni, hogy azáltal, hogy elmondunk egy izgalmas történetet erről a kérdéskörről, az emberek reflexívebben kezdenek el gondolkodni róla, esetleg jobban látják a múltat, hogy honnan jöttünk, és hogy hogyan jutottunk el ide, a jelenbe. Ezek közvetetten hozzájárulhatnak egy harmonikusabb társadalom és lét kialakulásához.

Hogyan érinti a tudományfilozófia alakulását a világ felgyorsulása?

A tudományról mindig is gondolkodtak. Már Arisztotelésznek és Platónnak is van a tudomány helyéről, céljairól, mikéntjéről való gondolkodása, és ez végigkísérte a teljes filozófiát. Külön diszciplínaként a 20. század elején jött létre, javarészt Európában, Bécsben. Nehéz megmondani, hogy miért pont akkor.

Valószínűleg közrejátszott ebben, hogy akkoriban történt rengeteg tudományos felfedezés és krízis. Akkoriban jött létre a nemeuklideszi geometria Bolyai János révén, akkor jött létre a relativitáselmélet, akkoriban született meg a kvantummechanika, előtte történtek a darwini felfedezések, és megjelent a statisztikus fizika. Olyan rengeteg tudományos felfedezés valósult meg a századfordulón, hogy ez gyakorlatilag minden részét felülírta a kortárs filozófiai tudásunknak és elvárásunknak.

Sőt, akkoriban egyre inkább elkezdtek olyan társadalmi koncepciókat is kidolgozni, amik valamilyen módon a tudományon alapultak. A tudomány megjelent az orvoslásban, az oktatásban, a muzeológiában. Sok olyan terület kezdett a tudományhoz közeledni, ami korábban inkább művészeti alapú eljárás volt. A tudomány folyamatos térnyerése magával rántotta az általános filozófiai reflexiót is.

Nem feltétlen nyilvánvaló, de a tudomány mindent átsző. Hogyan jelenik meg az emberek mindennapi életében?

A tudománynak van egy nagyon nyilvánvaló, kézzelfogható, materiális technológiai hatása és haszna, ami a számítógépeink, telefonjaink, mikrohullámú sütőink, napelemeink stb. milyenségében mérhető.

Vannak, akik utánanéznek a legújabb pszichológiai szakirodalomnak, tudományos jellegű koncepciónak, és onnan tájékozódnak, hogy mitévők legyenek, ha sír vagy dacol a gyermekük? Ilyen értelemben nagyon erősen tud hatni az, ha a tudományra hagyatkozunk.

A tudományos tudás nemcsak egy fehér köpenyes laboratóriumi figura vagy egy katedrán álló furcsa matematikus által képviselve jelenik meg az életben, hanem akkor is, amikor a védőnővel beszélve felteszi a kérdést egy édesanya, hogy szoptassa-e a gyermekét, vagy ne? A védőnőt nem szoktuk elméleti haladó fizikussal azonosítani, de ő is egyfajta tudományos tudást képvisel.

Hol és hogyan alkalmazod mindazt a tudást, amit képviselsz?

Alapvetően két dolgot csinálok. Egyrészt van egy öt éve tartó, idén augusztusban végződő Lendület kutatócsoportom Budapesten az ELTE HTK-ban, ami a tudomány és értékek viszonyát vizsgálja. Emellett a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán oktatok, ahol orvoslásról szóló filozófiai koncepciókról, tudomány és áltudomány viszonyáról tanítok, kurzusokat tartok – a jelenlegin a bizonyítékon alapuló orvoslás filozófiáját vizsgáljuk.

Fotók: Tuboly-Vincze Gabriella