A mindennapok filozófiája – Buzsáki György

Egy laikusnak hogyan magyaráznád el néhány mondatban, hogy mivel foglalkozik az idegtudomány?

Az idegrendszer a teljes emberrel foglalkozik – idegrendszer nélkül nincs élet, vagyis nincs olyan élet, amit mi emberi életnek nevezünk. Az egyéni élményeink határozzák meg a személyiségünket, irányítják a világunkat és töltik ki az emlékezetünket, mely nélkül csak zombik, robotok lennénk. Egy érdekesség az agyról: ez az egyetlen szervünk, ami „semmire nem jó”, kizárólag azzal foglalkozik, hogy koordinálja az összes többi szervünk működését és biztosítja a szervezet túlélését. Azt mondják, hogy a lélek és a tudat függetlenek a testtől, de ezen az állításon érdemes egy kicsit elgondolkodni.

Kérlek, fejtsd ki ezt!

Ahogy a könyvemben is írom, az ember eleinte tanult minták alapján működik, de eljön egy pont az életében, amikor öntudatára ébred és felteszi magának a kérdést: mit akarok elérni, mit akarok megoldani, és ennek érdekében milyen irányba kell indulnom?

Kutatásaim során zsákutcát jelentettek számomra az idegtudomány eddigi, a brit empirizmuson alapuló beszűkült „receptek”, hiszen előre lefektetett koncepciók mentén irányítják az idegtudósokat a szabad gondolkodás helyett – ezt a rendszert boxológiának, dobozolásnak nevezem, azaz keresünk „agyközpontokat” és mechanizmusokat korábban elképzelt fogalmakhoz.

A hagyományos, fősodorbeli idegtudományi szemlélet azt állítja, hogy az agy „kívülről befelé”, a külvilág érzékszerveken keresztül történő érzékelése mentén működik, ezzel azt állítva, hogy az agy passzív adatfelvevő. Ez a szemlélet csalóka, hiszen nem veszi figyelembe az agy cselekvő aktivitását.

Az általam „belülről kifelé”-nek nevezett szemlélet szembemegy ezzel a hagyományos szemlélettel, és kijelenti, hogy az agy nem holmi passzív adatfelvevő, amely a külvilág értelmezése mentén cselekszik.

Működése során az agy minden körülmények között állandóan generalizál, összehasonlítja az ismeretlent az ismerttel, másodlagos véleményeket alkot. A másodlagos vélemény maga a cselekvés, ami értelmet adhat a gondolatoknak, a szavaknak és minden más cselekvésnek, amelynek segítségével túlélünk.

Ebben a gondolatrendszerben a hormonális kimenet, a vegetatív rendszer szabályozása, az emóciókat létrehozó szívdobbanások megváltoztatása, valamint maga a gondolkodás is cselekvés – utóbbit hívhatjuk elodázott, később tettbe forduló cselekvésnek. Tehát a „belülről kifelé” módszer lényege, hogy az idegrendszer aktív észlelő, fenntartja önmagát, és cselekszik a túlélése érdekében. Cselekvés nélkül nincs gondolat, nincs észlelés, nincs semmi.

Miként alapozza meg a nyelv magát a gondolkodást?

Nem vagyok filozófus, de agykutatóként előbb-utóbb olyan gondolatokhoz jut el az ember, amelyekkel nagyon sokat foglalkozott a filozófia. Minél inkább elmélyülünk a tudományban, annál mélyebb gondolatisággal találkozunk.

A szavak arra jók, hogy „elrejtsük a gondolatainkat”. A beszéd jó kommunikációs eszköz, de nem tudom szavakkal leírni a világ szépségét. Ugyanis a szavak konkrétak és diszkrétek, a gondolkodás azonban folyamatos. A diszkréció és a folyamatosság szembenállása hihetetlenül nehéz probléma, a jelenkori fizika fő problémája. Van a folyamatos einsteini világ, van a diszkrét kvantummechanika, és ez a kettő kibékíthetetlen.

Amikor kijöttem Amerikába, eleinte mindig magyarul mondtam vissza a telefonszámokat, mert ez jött belőlem természetesen, hiszen magyarul gondolkodtam. Ebből a példából is látszik: a gondolkodás automatikusan történik, és közben nem agyalunk azon, hogy milyen nyelven tesszük ezt. Már-már elfelejtjük a nyelvet. A gondolkodás nyelve nem diszkretizált, legalábbis nem úgy, ahogy a szavakban való fordítása történik. A tanult nyelvrendszerrel más a helyzet. Meghatározza a gondolkodásomat az, hogy finnugor nyelvet beszélek – máshogyan gondolkodom, mint például egy angolszász. Máshogyan látom a világot, éppúgy, ahogy például a Perzsiából és Kínából érkező emberek is bizonyos szempontból másképp látják.

Mi a meglátásod ezzel a gondolkodásmódbeli eltéréssel kapcsolatban?

Ez mindig előny. Ugyanazt a problémát két oldalról, két kultúrából nézve mindig szerényebb az ember, nem köti az ebet a karóhoz. Egyetlen keretrendszerből nézve könnyen gondolhatná, hogy neki van igaza, a tágabb keretrendszer azonban szélesebb látókört eredményez. Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném, hogy minden ember eltöltsön egy évet egy másik kultúrában, mielőtt eléri a felnőttkort. Ebből csak előny származna.

Fontos, hogy az emberek kilépjenek azokból a korlátokból, amelyekbe belekényelmesedtek, más keretrendszerben is tudjanak gondolkodni és más keretrendszerben gondolkodó emberekkel is tudjanak kapcsolódni.

Freund Tamással és Somogyi Péterrel együtt az Agy díj első kitüntetettje vagy. Mesélj a kutatásról, amiért ebben az elismerésben részesültetek!

A gátló interneuronok agyműködésben betöltött szerepéért kaptuk a kitüntetést, mely azt mondja, hogy az agy egy önorganizációs rendszer. Önálló, spontán tevékenységet folytat, amely jelentős részének nem vagyunk tudatában, és amelynek a belső működését a gátló interneuronok szabályozzák, tartják rendben. Ez a koordináció szükséges ahhoz, hogy a különböző érzékszerveinkből érkező ingerek egy időben jussanak el egy adott helyre az agyunkban.

Ennek az önorganizációnak a legfontosabb feladata, hogy létrehozza azt, amit én neuronális szintaxisnak, agyi nyelvnek nevezek. Ennek az agynyelvnek a lényege, hogy megegyezés jöjjön létre a nyelvet küldő és az azt fogadó agy között – tehát ezt a nyelvet minden agynak értenie kell. Különböző agyhullámok alkotnak egy rendszert, melyek – egy városi forgalomhoz hasonlóan – biztosítják a megfelelő agyi „forgalmat”. Minden agyi ritmus valamilyen módon kötve van a gátló interneuronokhoz.

Ugyanakkor kiemelném, hogy ezt a díjat nem mi hárman kaptuk – ez a díj a magyar idegtudomány százéves múltjának elismerése. Az idegtudomány terén éppolyan kiemelkedők a magyarok, mint a zene vagy a matematika terén.

Az agy miként képes formálni, korlátozni a világunk érzékelését és a cselekedeteink milyenségét?

Az idegtudomány korábbi állítása szerint mindazt, ami beérkezik az agyba, rendszerezni kell. Ezzel szemben mi azt mondjuk, hogy az agy nem rendeződik át radikálisan tanulás által. Nem kell attól félnünk, hogy sok-sok tanulás megváltoztatja a belső rendet. Rengeteg új dolgot képes produkálni az agy az önorganizáció segítségével legóépítés-szerűen, és egyes már létező mintákhoz jelentőséget kapcsol a cselekvés segítségével. Tehát a tanulás nem egy elemi molekulákból összerakó folyamat, hanem egy meglévő agymintához való hozzárendelődés.

Tehát akkor tudok rányílni egy adott tudásanyagra, ha azt egy korábbi agymintához vagyok képes hozzárendelni?

Igen, ez lehet veleszületett vagy korábbi tapasztalat eredménye. Képzeld el, hogy az agyban már jelen van tudásanyagként a kínai jelképrendszer. Sok jelkép van, de egyiket sem értjük, amíg nem rendeljük hozzá valamihez, amit már értünk. Például tudom, mit jelent, ha azt mondom: kérek vizet. Ha ezt hozzákapcsolom az ugyanezt jelentő kínai jelhez, a kínai jelet is érteni fogom.

A tanulás egy hozzárendelődés a már meglévő dolgokhoz, az önorganizáció által létrehozott mintákhoz kötött kifejeződés. Ennek az ellentéte a tabula rasa, az idegtudomány korábbi elképzelése, miszerint a gyerekek tiszta lapszerű aggyal születnek, amire születésüket követően íródnak a tapasztalatok. A beszélgetésünk elején említett brit empirizmus lényege, hogy ezt a tiszta, üres lapot töltjük, töltjük, töltjük információval – így működik az AI is. Ám tapasztalataink szerint egy ilyen rendszer előbb-utóbb összeomlik, és minden feledésbe merül. Ezt nevezik katasztrofális interferenciának a mesterséges intelligencia kutatásában.

Az én meglátásom szerint ez nem fordulhat elő az aggyal, hiszen eleve rendelkezik a minták sokaságával – az átélhető és tudható információk összessége, végtelen teljessége jelen van benne. Ezek közül választhatja ki az egyén, hogy mire nyílik rá.

Mintha csak lefújnánk a port valamiről, ami már jelen van a tudatunkban…

Ez egy gyönyörű kifejezés. Lefújjuk a port. Mi azt mondtuk erre: „unmasking”, levettük róla a maszkot. Nagyon szép kísérleteket végeztünk ezzel kapcsolatban. Ennek az egyszerű oldala: vannak a hippocampusban úgynevezett „térsejtek” – ezért kaptak Nobel-díjat a kollégáim –, kérdés, hogy hogyan jönnek létre ezek. A válasz: már eleve ott vannak, jelen van az agyban az információ, csak még nem aktív, a gátló interneuronok következtében csendben vannak, nem szólalnak meg. Aztán ha jön egy „forradalom”, egy ok a megnyilvánulásra, akkor előbukkannak – ez a portalanítás. Ezt mutattuk ki: a hippocampusban lévő összes sejt tudja, hogy hol fog tüzelni, ha engedik.

Tehát az emberben végtelen potenciál rejlik, és képesek vagyunk rányílni a teljességre?  

Még soha senki nem bizonyította be, hogy a tanulás lehetőségei végesek.

Hogyan, mi módon érhetjük el, hogy az agyunk előrevivő, építő cselekvésekre ösztönözzön? Hogyan ösztönözhetjük a mindenség esszenciáját magában rejtő agyunkat arra, hogy rányíljon a teljességre?

Ez bonyolult dolog. Kérdés, hogy „Robinson” vagyok vagy társadalomban élő ember. Az egyik szerint a túlélés a fontos – evés, ivás, hőmérséklet-szabályozás és oxigénszerzés –, a másikhoz pedig hozzájön a minket körülvevő világban történő érvényesülés igénye. Utóbbi nagyon fontos. Sokan megkérdőjelezik az agy és a tudat kapcsolatát. Az egyik extrém kijelentés szerint az agy határozza meg a tudatot. Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy a tudat egyenlő az aggyal.

Itt is a már említett összehasonlítás működik?

Pontosan. Ezt a legnehezebb megértetni. A tudat nem materiális dolog, de kell hozzá a matéria is. Agy nélkül nincs interakció, és bár az interakció megfoghatatlan valami, anélkül nem létezek, nem vagyok értelmezhető. Ennek az interakciónak az értelmében vagyok ember. Csak az bizonyítja a létem, ha egy másik tudat, egy másik létező reagál rá. A tudat egy „közösségi termék”, amely mindannyiunkat magába foglal. Méhek vagyunk a méhkasban.

Címlapfotó: Buzsáki György magyar biológus, agykutató. Fotó: Csortos Szabolcs