„Előadás után 32 gyerek kért segítséget”

Hét nap, hét helyszín, harmincnégy produkció – számokban így lehet összegezni a találkozót, amely valójában nem is egy fesztivált jelentett, hanem egyszerre hármat.

A nagy fesztivál mellett hét éve már gyerekfesztivál is helyet kap, és azt vettük észre, hogy akkora az igény a Győri Balett repertoárjára és a különböző kreatív programjaira, rendezvényeire, hogy létrehoztunk ezek számára egy külön szegmenst. Nagyobbat szólt, mint gondoltuk, hiszen még a fesztivál meghirdetése előtt elfogyott rá az összes jegy. Ez az első olyan fesztivál Győrben, amely a járványt követően végre teljes valójában tud tündökölni. Sok mindenkit meghívtunk fellépni, hiszen az elmúlt nyár során jó néhány beígért fellépés elmaradt.

A győri társulat minifesztiválján belül egy rendkívül figyelemfelkeltő darab is szerepelt a programban, a Ne bánts!. Ezt az előadást még 2015-ben rendezted, most pedig új szereposztásban, egy parkolóház mélygarázsában újra bemutattátok. Ez az egyetlen, bántalmazással foglalkozó darab, ami az együttes elmúlt 42 éve alatt született, és jó nagy port is kavart.

2015-ben egy nemzetközi felkérés kapcsán érkezett hozzám ez a téma, de a külföldi partner olyan durván akarta megjeleníttetni ezt a rendkívül érzékeny témát, hogy a kért formát nem tudtam volna a művészetemen keresztül artikulálni. Az nem én lettem volna. Így a befektetővel elváltak útjaink, de itt maradtunk nyáron a táncosokkal, miközben már áldozatokkal, szakemberekkel és érintett alapítványokkal is felvettük a kapcsolatot, és mindenkit beszippantott a téma. Ültünk a próbateremben, és azt kérdezték a táncosok: „Ugye nem hagyjuk abba”? Nem tudtuk, valaha be tudjuk-e mutatni, de folytattuk a munkát.

Amikor a darab elkészült, bár bekerült a Győri Balett repertoárjába, de rendre azt mondták a színházban: ilyen szörnyű, ilyen erejű előadás nem kell, mert az emberek nem akarják látni. Biztosan a te életedben is volt már olyan, hogy valami sorsszerűen megjelent, elkezdtél vele foglalkozni, és utólag jöttél rá, hogy mi volt a célja, jóval később igazolt vissza az élet. Velem ez történt. A zártkörű főpróbára 12–18 éves fiatalokat hívtunk meg, és egyetlen előadás után 32 segítségkérő rajz született!

Ezekből a rajzokból
most kiállítás nyílt, amelyet az előadás helyszínén, a parkolóban láthattunk. 

Igen. Rádöbbentünk, milyen erős a művészet. 32 gyerek a darab hatására megnyílt, és a rajzokon keresztül segítséget kért. Életem egyik legnagyobb visszaigazolása! Ha csak egyetlen emberen tudtunk segíteni, már megérte! Ezt mindenki érzi, aki részt vesz a produkcióban.

Azért szálltunk a föld alá a darabbal, mert ezt a témát mindenki ott szeretné látni. Motivációs, interaktív kiállítást is csináltunk az előadáshoz kapcsolódóan. Nagyképernyős kivetítőkön áldozatok mesélnek, de csak akkor hallod, ha leemeled a fülhallgatót, ha megteszed az első lépést. Van egy ajtó, amely mögött veszekedés zajlik, de csak akkor láthatod, ha benyitsz. A lényeg, hogy mozdulj, tegyél egy lépést. Bántalmazóknak és áldozatoknak egyaránt lehet üzenetet hagyni a helyszínen. Az egész előadás értelme, hogy felkeltsük a figyelmet.

Hogyan viselték ezt a
megterhelő témát a táncosok?

Minden előadás során elégnek. Mi magunk is áldozatokká válunk ebben a darabban, annyira megvisel minket. Két táncost emelnék ki, akik anno és most is táncolják: Artem Pozdeev és Matuza Adrienn. Amikor elkezdtünk foglalkozni a darabbal, egyiküknek sem volt még gyereke. Most már mindketten szülők, és az előadás végén zokognak a színpadon. A főszereplő lányt 2015-ben Gyurmánczi Diána táncolta, aki most kismama, és ő segített az új szereplőnek, Herkovics Eszternek a karaktere felépítésében.

Harcolok. Vállaltam ezt a témát. Kapok érte hideget-meleget, de nem bánom. Minden előadáson ülnek áldozatok a nézők között. A darab végeztével beavató beszélgetés indul a Hintalovon Alapítvány szakpszichológusaival, akik segítenek feldolgozni, átbeszélni a látottakat és magát a témát. Mindannyian féltjük a gyerekeinket, ha éjjel jönnek haza, és teljesen természetes az aggodalmunk, miközben a gyerekbántalmazások 90 százaléka nem az utcán, hanem a családokban történik. Döbbenetes szám! Ezt szoktam felhozni, amikor megkérdezik tőlem, miért foglalkozunk ilyen borzalmas témával. 

Ősztől ifjúsági
előadásként játsszátok a darabot, így azok is láthatják, akik a fesztivál során
lemaradtak róla.

Igen, ugyanis sajnos továbbra is aktuális téma. Nem tudunk megoldást adni, de tudunk érzékenyíteni, és ez is nagyon fontos. A tánc az a műfaj, melynek során a mozdulatok által egy belső könyv alakul ki a néző lelkében. A mozgás a nézőben gondolattá, érzetté áll össze. Ennél erősebben nem lehet valakiben elültetni egy üzenetet.

Hiszek a tánc, a mozdulat erejében. Ez egy beavató színházi produkció narrációval, prózai betétekkel, vizuáltechnikai részekkel, a konkrét erőszakot azonban nem jelenítjük meg. Azok az áldozatok, akikkel ilyen megtörtént, százszázalékosan sosem állnak talpra, és valamilyen formában sajnos örökítik ezt a viselkedésformát.

A darabot mi készítettük. A videókat az egyik táncosunk vette fel, és Csepi Alexandra dramaturg a prózai részeket megtörtént esetekből állította össze. A darab minden szeglete a valóságot tükrözi.

Rettentően megvisel ez a téma, szerencsés vagyok, hogy engem személyesen nem érint. Megindító, amikor látjuk az otthagyott borítékokat, amelyek az áldozatok leveleit tartalmazzák, és gyakran olvassuk bennük, hogy mennyire hálásak nekünk. Ezek karmikus dolgok, amelyek meghatározzák a jelenemet.

Mi az, amit még
kiemelnél a fesztivállal kapcsolatban?

Meglepett, hogy egy olyan előadásokat felkaroló minifesztivál, ami már futott darabokra épül, telt házakat tudott produkálni. Ez komoly visszajelzés arról, hogy a bérletes és az azon kívüli előadásainkon felül is nagy igény van ránk.

A másik: fontosnak tartottam, hogy a belső műhelymunka is kapjon megnyilvánulási lehetőséget. Így jött létre két táncművészünk, Luigi Iannone és Sebestyén Bálint közös koreográfiája, az Egy lépéssel közelebb című darab, amelyet ősztől szintén repertoáron láthat a közönség. Vezetőként arra is büszke vagyok, hogy az elmúl tíz évben az együttesbe érkezett 14 kisbaba anyja és apja ugyanolyan erőbedobással tud nálunk dolgozni, mint amikor még nem volt gyermekük. Annak ellenére, hogy a táncos szakma nem nevezhető családbarátnak, főleg, ha mindkét szülő táncos, ez itt nálunk kiválóan működik. Kétszáz százalékkal dolgozik az együttes évad vége előtt pár nappal is, hihetetlen, milyen belső energiák vannak, büszke vagyok rájuk!

Mire készültök még
ősztől?

Két bemutatónk lesz: jómagam a Peer Gynt című táncjátékot koreografálom, míg Lukács András a Liszt Ferenc Zenekarral közösen A négy évszakot állítja színpadra. Ezek mellett sok darabot tartunk repertoáron. Számos turnénk már le van szervezve, jelenleg 66 lekötött előadásunk van, ez a szám az évad során még nőhet, viszont az elmúlt szezon 90 előadásszámát már nem szeretnénk elérni.

Hasonló előadásdömpingre hosszú távon nem biztos, hogy szükség van. Úgy vélem, ez a Covid-időszakot követő őrült tempó eredménye volt, és bár lassan visszaállunk a normális rendbe, soha nem lesz olyan a színházi és táncvilág, mint amilyen a járvány előtt volt.

Ezt hogyan érted?

Megváltozott a világ, máshol vannak a marketinghangsúlyok, újra kell gondolni a szervezést. A Ne bánts! kapcsán is megkapom például: „Laci, valami könnyed darabot, légy szíves!” Nyomás van rajtunk, nem biztos, hogy mindig meg lehet valósítani olyan alkotói elképzeléseket, amelyek csak a relatív művészi önmegvalósításról szólnak. Még erősebben kell figyelni, hogy merre halad a közönségünk, mennyire és hogyan tudjuk őket megmozgatni. Ez most a kulcskérdés ebben a felgyorsult világban, ahol mindenki ad hoc módon határozza el, hogyan tölti az estéjét.

A fókusz természetesen itt bent, a védett színházi közegben továbbra is a művészetünkön marad, de a nagy csata odakint dől el: egy fényképen, egy rövid videón múlik, hogy mire szán időt egy ember. Remek visszajelzés a TikTok alkalmazás: 15 másodpercnyi információbomba áll a rendelkezésünkre, hogy meggyőzzük a nézőinket, hogy érdekesnek találják, amit látnak, érzeteket keltsünk bennük, és rávegyük őket, hogy jöjjenek színházba. Mindez nehéz kihívás elé állítja az alkotókat, a szervezőket, az igazgatókat, valamint azokat, akik próbálják a kulturális életet megfelelő minőségben a felszínen tartani.

Nyitókép: Rakonczay László