Előző projektje 2018-ban a Felülírás címet viselte. Ez hogyan kapcsolódik a PhotoLabban látható tárlathoz?
A két sorozatot a fényképek kezelésének technikai, felhasználási módja fűzi össze, a tartalmi oldal eltérő. A kezdőpontja az volt, amikor egyszer csak azzal szembesültem, hogy már nagyon sok fényképem van, hihetetlen mennyiségű fotóm gyűlt össze az évtizedek alatt. A Felülírás-sorozat – még analóg – képei annak idején egyrészt az emlékőrzés, másrészt fotóművészeti alkotás szándékával jöttek létre, de különböző okokból nem jelentek meg az elmúlt évtizedek során.
A hatvanadik év felé közeledve óhatatlanul van egyfajta nosztalgikus felelősségérzet az emberben, hogy az eddig elkészült munkákból mi marad meg, mi az, ami használható. Amikor elkezdtem nézegetni ezeket a képeket, rá kellett jönnöm, hogy bármennyire jó vagy érdekes képekről van is szó egyenként, a mostani képáradatban már nem tudja ugyanazt a hatást elérni, mint 15, 20 vagy 30 évvel ezelőtt. Hatásukat vesztetté váltak, és erre volt eszköz, hogy ezeket a régi analóg képeket új módon közelítettem meg, kinagyítottam és egymásra helyeztem egy átvilágító asztalon.
Az átvilágításkor az alul levő kép befolyásolja a fölül levőt, illetve viszont. Ez tulajdonképpen egy reprográfiai helyzet, és ezáltal létrejön egy kettős kép. Ez a technikai oldala a Felülírás-sorozatnak. Másfelől tartalmukban ezek személyes emlékképek voltak, egyfajta fölidézése az életemnek. Ez a gondolat az Egybeesésnél is megmaradt, de kiszélesedett, és már kevésbé a személyes emlékek kerültek előtérbe, sokkal inkább az emberi élethez tartozó általános, jelképszerű események. A szentendrei kiállítás ezeknek a képeknek az újraírását, újramixelését jelenti.
A vizualitás uralja a világot, a médiában és személyes történeteinkben is. Mi a szerepe ma a képeknek?
Állandó képi reprezentációban élünk, mindent képeken keresztül próbálunk értelmezni, kevésbé tartalmi formában, és már inkább képtípusok vannak a fejünkben. Ez a kiállítás is alapvetően három képtípusra épül. A nagy, óriásplakát méretű, raszterre bontott, eldurvított, tisztán fogalmi képekre, ahol olyan típusú fotókat akartam bemutatni, ami mindannyiunk sajátja, a társadalom felől érkező toposzok. Amikor például belépünk a kiállítási térbe, a szemben lévő falon egy alagút hatalmas képe látható, a végén a fénnyel, ami egészen banális, közhelyes dolog. Az ilyen jelentések mára jelentősen erodálódtak, de legalábbis megkérdőjelezhetők.
A második típus, amikor ezekben a nagy képekben sok pici színes kép, sok pici felvillanás látható, szándékosan gombostűvel beleszúrva a nagy képbe. Mintha egy kiskamasz szobájának a falára lennének feltűzve. Én azt gondolom, hogy ha vannak ezek a nagy toposzok, amelyek mentén éljük az életünket, akkor ennek az ellentéte az a sok apró felvillanás, ami igazából csak néhány másodpercig él. Gondoljunk akár az Instagramra vagy a Facebookra. Felugrik egy kép, de már lépünk is tovább, már nincs is jelentősége. Ez a kétféle, formailag és tartalmilag is egymásnak jelentősen ellentmondó képtípus együtt van jelen az életünkben.
A kiállítás képeinek harmadik típusa az egymásra montírozott kettős képek, ahol olyan képeket használok, amelyek fontosak és van tartalmi jelentésük, de azáltal, hogy ez a két réteg egymásra kerül, egy harmadik keletkezik. Attól függően, hogy lent vagy fent van az egyik kép, hogy az egyik élesebb, a másik életlenebb, egy teljesen elbizonytalanodott jelentést hordoznak. Tulajdonképpen a két képből mindig létrejön valami fura, sejtett harmadik. Egy picit úgy működik, mint az eizensteini egy plusz egy kép egyenlő három: két képből egy harmadik jön létre. Az a szándékom ezzel a képtípussal, hogy ezekből az egyenként már kicsit devalválódott képekből valami személyeset, valami olyasmit próbáljak létrehozni, ami az én „hozzáadott értékem”. És mindezt úgy, hogy ez a befogadóban is elindítson egy folyamatot, ő is hozzá tudja adni a maga harmadik képét, pusztán azért, mert neki is van egy saját élettapasztalata.
A képeknek nincs címük, és nyilván ez nem véletlen. Mint ahogy az Egybeesés elől is hiányzik gyakori jelzője, a „véletlen”.
Igen, ez szándékos. Az Egybeesés egyfelől direkt utalás a technikára, másfelől a képek olyan együttmunkálkodására utal, ahol a fotók adott esetben se térben, se időben nincsenek közel egymáshoz, viszont azáltal, hogy „összekerülnek”, egyfajta együttélés, egybeesés kezd el működni. És ez nem a véletlenszerűségen alapul, ahogy Horvát Lili is mondta: „Véletlenek márpedig nincsenek.”
A tárlat egyik fontos elemének gondolom, hogy a képek felismeréséhez, érzékeléséhez térre van szükség. Sőt talán az sem mellékes, hogy milyen szögből, a tér mely pontjáról nézzük őket.
Ez is szándékos volt. Ahogy az előbb is említettem, az egyes képek ereje elveszett, mert annyi kép születik, hogy szinte már csak típusokról beszélünk. Nekem itt sokkal fontosabb volt, hogy létrejöjjön egy keretrendszer, valósuljon meg egy tér- vagy teljességélmény, ahol kapcsolat van a képek között. Közelebb lépek, távolabb megyek, kiválasztom az egyiket, azután hátat fordítok, és egy másikkal folytatom. Ez tulajdonképpen egy belső út, egy ide-oda lépdelő utazás, ahol mindenki azt az útitervet, útvonalat választja ki magának, amit jónak gondol vagy véletlenszerűen, de inkább belső indíttatása szerint. Ezek a képek olyan motívumokat és olyan tartalmakat akarnak felidézni, ami mindannyiunk sajátja, amit mindenki vagy látott, vagy megélt már hasonlót, és emiatt könnyedén tud azonosulni ezekkel a képekkel. A megnyitón Horvát Lili filmrendező is erről beszélt, amikor úgy fogalmazott, a közönség kap egy lehetőséget, amiben mindenki megírhatja a maga történetét.
A kiállítást Horvát Lili filmrendező nyitotta meg, és az ő filmjével zárul október 30-án a tárlat. A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című alkotásban a valóság és a képzelet összemosódik, a film többek között a kép-emlékkép kérdését is boncolgatja.
Kopin Katalin kurátor javaslata volt, aki nagyon jól látta meg, hogy tulajdonképpen ugyanarról beszélünk mind a ketten, és ezt Lili is megerősítette. Itt is feltehető a kérdés, hogy mi manapság a kép. A körülöttünk levő világ értelmezése? Emlékkép? És mi tulajdonképpen magának az emlékezésnek a képe? Hiszen tudjuk, hogy az emlék maga egy fiziológiailag is állandóan fölülíródó, újra konstruálandó és konstruált dolog.
Mi lesz a projekt folytatása?
Ezekből a képekből egy könyv születik majd, eredetileg is egy album volt a terv a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíja segítségével. Az Egybeesés című kötetben többek között ezeket a képeket lehet majd megtalálni.
A kiállítás október 30-ig látható a szentendrei Vajda Múzeum PhotoLab kiállítóhelyén. A tárlat kurátora Kopin Katalin, a Ferenczy Múzeumi Centrum művészettörténésze.
Enteriőrfotók: Deim Balázs
