A fordítás mindig veszteség, nem megy át minden

Indítsuk az egyik legnehezebb kérdéssel: mit jelent a transzszilvanizmus fogalom a román és magyar irodalmi hagyományok metszetében?

Erdélyi az, akinek erdélyi kötődése van, és vállalja. Hogy mihez kezd vele, milyen ideológiai hátteret épít hozzá vagy művészi projektet belőle, az változó, sokat írtak erről, mindenki választhat közel álló mintát magának.

Sok szerző ír határon túli identitásról, de kevesen beszélnek a földrajzi tájról mint narratív forrás szerepéről. Hogyan változtatja meg egy történet olvasatát, ha hangsúlyossá tesszük a benne lévő helyszínábrázolás(oka)t?

Falun nőttem fel és egy faluban lakom, nekem a táj mindig is adottság volt, amivel meg is kell küzdeni, mielőtt gyönyörködtet. A természeti környezet meghatározza az emberi viselkedést, a gondolkozást, és be is határolja, egy nagyvárosi embernek nem feltétlenül evidens, hogy mit jelent a havas Erdélyben, tér, táj, érzelem, kötődés.

Ki az a román kortárs vagy klasszikus szerző, akit magyar olvasóként újra fel kell(ene) fedeznünk, mert irodalmi poétikája erősen rezonál a „határokon átívelő” témákkal?

Nem tudom, engem inkább a speciális dolgok érdekelnek a román irodalomból, amelyek sehol másutt nincsenek. Marin Preda volt az utóbbi időben fontos író számomra, a Delirul című regénye a Vasgárda hatalomra jutását mutatja be a második világháború előtt, ijesztő analógiák vannak a kortárs világgal.

Műveiben gyakran tetten érhető a nyelv iránti érzékenység. Hogyan látja a fordítás, a kétnyelvűség és a kódváltás szerepét abban, hogy egy-egy mű át tudja lépni a nemzeti határokat, miközben megőrzi saját helyi jellegét és hangját?

Senki sem tud úgy írni, hogy majd könnyű dolga legyen a fordítónak, ha például román nyelvű szöveget használok a magyarban, aminek stílusértéke van, akkor a román fordító azzal nem tud mit kezdeni… A fordítás mindig veszteség, nem megy át minden, soha nem gondoltam arra, hogy miként szól majd románul vagy angolul egy szövegem.

A közép-európai irodalmi térben gyakori a „kisebbségi irodalom” skatulyázása. Mik a gyakorlati eszközök arra, hogy a román és magyar irodalmi szcénák ne csak párhuzamosan létezzenek, hanem dialógusba lépjenek egymással?

Erre a dialógusra kevesen hajlandók. A harsogó nacionalista retorikák nem kedveznek az ilyen bizalmatlan népek közeledésének még a kultúrában sem, a zöldségpiacon pedig nincs konfliktus, de ott nem is olvasnak az emberek.

Éles vita van arról, hogy a történelmi traumák irodalmi feldolgozása gyógyító lehet-e vagy épp újratermeli a sérelmeket. Van-e mód irodalmi eszközökkel olyan közös emlékezetet alakítani, amely nem rivalizálásra épül?

Nem hiszem, hogy az irodalom termeli újra a történelmi sérelmeket, ha beszélünk valamiről, akkor könnyebb megbirkózni vele, mintha nem beszélnénk. Nagy szerepe volna ebben az irodalomnak, de a két ország oktatáspolitikája jelenleg nem alkalmas erre, a mai oktatásban az irodalomnak semmilyen komoly szerepe nincs már. A sztereotípiák lebontása, az előítéletek enyhítése, a kíváncsiság munkába fogása mind oktatási feladat lehetne, de ma ilyen oktatás országainkban elképzelhetetlen.

A kortárs román irodalomban feltűnő irányok mennyiben rezonálnak az erdélyi magyar prózára? Vannak-e konkrét művek vagy motívumok, amelyek párbeszédre késztetnek?

Keveset foglalkozunk egymás prózájával, Bukarestben éppen olyan fontos a magyar irodalom, mint Pesten a román, rossz amerikai rémregények a menők, bár ez inkább marketing kérdése. Hogy mit lehet a román íróktól tanulni? Sokat, bár a színház és a film látványosabb. A román irodalmi szcéna nyitottabb a magyarnál, mert a hatalmat egyáltalán nem érdekli az írott kultúra, nem is tart tőle, mint a magyar, tehát az íróra is kisebb társadalmi nyomás nehezedik.

Mit tud tenni egy kulturális újság, egy (irodalmi) folyóirat annak érdekében, hogy román és magyar szerzők rendszeresen találkozzanak a lap hasábjain?

Ehhez fordítani kell szorgalmasan, és írni arról, amit az ember lát. De két kultúrában vagy többen élni nem is olyan könnyű, egyet is alig ér át az ember, ugyanakkor nagyon jó, mert mindig lehetséges más szögből látni az adott helyzetet, segít elképzelni, hogy másnak én is más vagyok.

Végül: milyen típusú közös, irodalmi kezdeményezést tartana a leghasznosabbnak a román–magyar műfordítás és kulturális párbeszéd erősítésére?

Van a Romániai Írók Szövetségének egy kölcsönös fordítási programja meg egy Interferenciák nevű konferenciája, ez egy jó szakmai rendezvény. Hogy ebből mi jut el az érdeklődő közönséghez, nem tudom, a nagyközönséghez semmi. Olvasókat kellene nevelni, akik nem csak angolul tudnak, ha idegen nyelvről van szó, ám idegen nyelven regényt olvasni kemény feladat, egyetemen se megy mindig. Ha Cărtărescut olvasok románul, rendszerint megdicsér az értelmező szótár applikációja, mert aznap én vagyok a legszorgalmasabb látogatójuk, pedig ötven éve tudok románul.