Örvendetes, hogy végre a Virág Judit Galéria is nyit a kortárs felé, még akkor is, ha ez inkább a klasszikusnak, kanonizáltnak számító művekre vonatkozik. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen óriási lépés, hogy a nemrég négyszáz négyzetméterrel kibővült galériában egyre nagyobb hangsúllyal szerepelnek köztünk élő művészek munkái. Most például feLugossy László, Bak Imre, Nádler István, ef Zámbó István, Lakner László, Fehér László, Ujházi Péter, Wahorn András és a nemrég elhunyt Konok Tamás művei is szerepelnek a kiállítás anyagában.

Azonban bármennyire is friss az anyag egy része, bemutatási módja csalódást okoz. A festmények erősen megvilágítva, úgynevezett black boxban láthatók. A „fekete doboz” az 1960-as évek végén vált népszerűvé, és elsősorban a digitális művészet alkotásai, az installációk és a videómunkák bemutatására szolgál, mivel azok a beáramló természetes fény miatt fehér falakkal körülvett, úgynevezett white cube térben nem tudnak érvényesülni, nem képesek a látogató figyelmét megfelelően magukra irányítani. Festmények esetén azonban indokolatlan elsötétíteni a teret, mivel így a befogadásban zavar keletkezik. 

Nemcsak az ezzel a gond, hogy az erős megvilágításban nem érzékeljük megfelelően a művek valódi színeit, hanem az is, hogy így a festmények elvesztik a realitásukat, időn és téren kívül kerülnek. Olyanok lesznek, mint az isteni szférában lebegő ikonok, amelyekhez csak korlátozott a hozzáférésünk. Így nem tud létrejönni a néző és a mű közötti közvetlen kapcsolat.

A black box festményekre vonatkozóan azt az érzetet kelti, hogy a művészet valami szent, nem e világi dolog, amihez csak beavatottak férhetnek hozzá, a vele való találkozás nem lehetséges bárki számára. Ezt az érzetet erősíteni nem szerencsés egy olyan világban, amelyben a művészetnek marginális szerep jut.

Az installálás mikéntjén túllépve megláthatjuk, hogy milyen páratlan anyag vonul fel ebben az óriási térben.

És ez nemcsak az egyedi műtárgyak szintjére igaz:

a térnek számos olyan pontja van, ahol az egymás mellett álló festmények megindító együttállásokat rajzolnak ki.

El Kazovszkij Cím nélkül, 1990-es évek (kék) és Sivatagi balett VII című festményei például körülölelik Dienes Gábor Ég és föld között című művét. Ebben az oltárszerű bemutatásban hangsúlyt kapnak a lét esszenciális kérdései, a nézőben pedig beindul az örökkévalóságról és a mulandóságról való gondolkodás. Az El Kazovszkij-festmények kis méretük ellenére is elképesztő hatást gyakorolnak a befogadóra. Az expresszív színhasználat, a merész vertikális tértagolás, az erőteljes kompozíció, a határozott kontúrok egyszerre teszik őket közvetlenné és felfokozottá.

Dienes Krisztusa hasonlóan drámai. Az égő vörös háttér, az elfolyó figura El Kazovszkij díszletszerűen komponált festményeihez hasonlóan színpadiassá teszi a kompozíciót.

E műcsoport szélein látható két Bukta-festmény, amelyek az előbbiek ellenpontjának tekinthetők, amennyiben nincs bennük semmiféle színpadiasság. Ugyanakkor némiképp kapcsolatba is hozhatjuk őket velük. A Bukta által megteremtett, sajátos „agro art” a természetközeliségről mesél. A képeken egyszerű tárgyakat és hétköznapi tájakat látunk, ennek ellenére nála is éppolyan erős egzisztencialista alapállás érhető tetten, mint El Kazovszkijnál vagy Dienesnél. A Bukta által megjelenített tájak is sorskérdésekről szólnak, általános érvénnyel.

A június 2-i kortárs aukció kiemelkedő darabja Keserü Ilona Marylin és a tenger című, 1933-as műve, amelynek harsány kék színe a tengert, míg az érzéki vászondomborítás a filmcsillag testét, bőrét idézi.
Keserü Ilona: Marylin és a tenger, 1987.

Mégsem tájképről van szó, hanem egy belső élmény, hangulat kivetüléséről. A nagyvonalú színkontrasztok, az erőteljes gesztusok lággyá, mégis dinamikussá teszik ezt a művet. Izgalmas párbeszédet folytat a vele szemben elhelyezkedő, Taposott kép Privát felvonulás című pedotípiával, Maurer Dóra munkájával. A lábnyom a jelhagyás egyik legősibb eszköze. A gesztusjelleg itt ugyanúgy tetten érhető, mint Keserü Ilona festményén. Sőt: ez a munka is attól lesz igazán izgalmas, hogy kérdéseket tesz fel a mozgás és az idő fizikai relációjával kapcsolatban.

Maurer Dóra: Taposott kép – Privát felvonulás, Pedotípia, 1971.

Nagyon érdekes, hogy e munka mellé két Ország Lili-kép is került. A Régi város szigorú, konstruktív terű képi világa élettelenségével, az apró jelek sorolásával felépülő, szövedékszerű megfogalmazásmóddal vonja magára a figyelmet. A város épületeit nem járja át a fény, a monokróm, barnás felületekből csak alig-alig rajzolódnak ki az épületek. A szemlélő maga döntheti el, hogy csupán meditál az egymásra rakódott korok emlékei felett vagy mélyebbre ás. Kutat, hogy mi lakik vagy lakott a falak között. A Római fal ennél valamivel konkrétabb: a kép terének közepén ikon látható, ami különféle geometrikus alakzatokba van bezárva. E művön stilizált héber írásjelek is feltűnnek, hol éles körvonalú konkrétsággal, hol finom, aprólékos plaszticitással, alig sejthető elmosódottsággal.

A klasszikus munkák közül is rengeteget ki lehet emelni. Az aukció szenzációi, Rippl-Rónai Piacsek bácsi a Niklay lányokkal, Bortnyik Géplovag vagy Munkácsy Párizsi nő című festményei mellett olyan csemegékkel találkozhatunk, mint Munkácsynak a Krisztus Pilátus előtthöz készített vázlata, Mattis Teutsch János finom akvarellje, Nagy István Kék tája vagy Balázs János Pécskődomb ősszelje.

Kádár Béla munkái közül a legimpozánsabb a Hölgy gitárral, amelynek nőalakja már erősen absztrahált.

A síkszerű, dekoratív és homogén színfoltokból felépített kompozíció egyszerre érzéki és éteri. Mint a kiállítási katalógusban Földes Léna fogalmaz: Kádár különleges könnyedséggel ötvözte a festői gesztusokat a dekoratív rajzosság finom megoldásaival. Ez a festmény „egyszerre mindkét technikát alkalmazza, különösen látványos ez a fontosabb női hajlatoknál. (…) Nem látunk semmit valójában a nőből, mégis rendkívül érzéki, ahogy a piros-zöld-szürkébe váltó reflexek tükröződnek az alapvetően fehér, szoborszerű testen.” Ezen a kiállításon Kádár húszas évei „sturmos” kompozíciónak szép példáit: a Gordonkajátékot és a Beszélgetők a szabadbant láthatjuk.

Scheiber Hugótól több mű is bekerült az anyagba, amelyekből felrajzolható az az út, amelyet az 1920-as évektől kezdve bejárt. Korábbi művei expresszionista stílusú, harsány színvilágú képek, amelyek látványos budapesti részletekre koncentrálnak. Innen jut el a német expresszionizmus és futurizmus hatására kialakított stilizált szín- és formavilághoz, amelynek szép példája a most is látható, Kávéházban című szénrajz.

A 105 kortárs és 157 klasszikus művet felvonultató aukciós kiállításnak még számos olyan darabja van, ami megállásra készteti a látogatót. Gulácsy Titokzatos tája, ef Zámbó John Coltrane emlékére készített olajképe, Mednyánszky tájképei, Anna Margit Özvegye, Vaszary Táncosnője vagy Pihenő matrózai, Batthyány Gyula Daumier stílusát idéző Rokokó dámái csak néhány ezek közül. Legalább ötven műről lehetne még hosszan mesélni.

Én a legtöbb időt talán Csernus Tibor olajképével töltöttem, ami a nouvelle figuration jelenséghez köthető. Ámulatba ejt, ahogy a művész itt a Courbet-féle plein air festészet elveit az absztrakt expresszionizmus tapasztalaival ötvözi: az így létrejövő táj szuggesztív erővel hat a szemlélőre. 

Az aukciós tárlat május 31-ig látogatható a Virág Judit Galéria nyitvatartási idejében.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu