Különös, hogy a Visky András Kitelepítés című könyvéből készült színházi előadást éppen az Óbudai Társaskör épületében játsszák. A ronda, szoci panelek és a közöttük megbúvó alacsony klasszicista épület legalább annyira elütnek egymástól, mint a román láger szörnyű körülményei és az ártatlanul odakerülő család összekapaszkodó szeretete és megtartó hite. Ez a kettősség igaz az egész könyvre és a belőle készült darabra is. A kisgyerek nézőpontjából, de felnőtt szavakkal elmesélt, hat évet felölelő történet szilánkosságában is kerek egészet alkot, ugyanakkor kiált a folytatásért is. Ami tervben is van: az író még két kötetet tervez, hogy elmesélje családja történetét.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük a mostani előadást! A Kitelepítés írott formában zajos szakmai sikert hozott: a Könyves Magazin szerint a 2022-es év legjobb könyve lett, 2023-ban pedig elnyerte a Margó-díjat és a Nők Lapja Irodalmi Díjat is. Ráadásul a román büntetőtáborok világa ez idáig kevéssé volt ismert, így témában is képes volt újat mutatni a hazai olvasóközönségnek. Mondhatnánk, hogy mindezek predesztinálták a színrevitelt, de ez azért nem volt ennyire egyértelmű.
A könyv ugyanis nem egy dialógokkal és képszerű helyszínleírásokkal operáló, egybefüggő történet, amelyből könnyedén lehet drámát gyúrni. Sokkal inkább egy töredékes szerkezetű alkotás, amelyben bekezdésnyi szövegrészek, beszúrt bibliai idézetek villantják fel a gyerek Visky „emlékeit”, apja elítélésétől a lágerléten át az újratalálkozásig. Ezért Árkosi Árpád rendező és Perczel Enikő dramaturg sem egy szokványos színielőadást hozott létre, hanem egy hibrid formát, amelyben keverednek a hagyományos megszólalások, a felolvasószínház és a pantomim. Az alkotók szerencsére nem próbálták meg az egész könyvet belezsúfolni az előadásba, ami azért így is töményre sikerült: az egybefüggő két óra a három színésznek, de a nézőnek is kihívást jelent.
Az események nem a színpadon folynak, hanem a nézők által körülvett, szalmával felszórt területen. Ide húzza be az anya az egyszerre zárt és nyitott, a lágerlét korlátoltságát, egyben a lélek szabadságát is szimbolizáló üvegdobozt, amely összegyűrt papírlapokkal van tele. Ebből a halomból bukkan elő a felnőtthangú „kisfiú”, hogy felolvassa a vele megtörténtek egy-egy szeletét. A felolvasás után ezekből a történetekből is papírgalacsinok lesznek, amelyeket szisztematikusan kihajigál átlátszó ketrecéből, így szabadulva meg azok nyomasztó voltától.
A felvillantott jelenetek nem lineáris struktúrában jelennek meg, sokkal inkább hangulati interpretációk, amelyeken keresztül kibontakoznak az események és a karakterek is. Megismerjük a szinte istennői minőségben látott anyát, a fiatal, angyalszerű Nényut – aki önkéntes módon követi a családot a kitelepítésbe is –, de ott lebegnek a térben a fizikailag nem megjelenített testvérek és az apa is. A két női szereplő ritkán szólva, időnként a felolvasást eljátszva, máskor csak annak légkörét megteremtve kering az üvegkalitka körül.
A szürrealitás az ő halálakor éri el a csúcspontját: a kegyetlen fizikai munkától megtört asszonyból kiszáll a lélek, de ezt a család nem fogadja el: addig szeretgetik, szólongatják, amíg visszatér az életbe. Új remény költözik a szívekbe, és hamarosan eljön a várva várt szabadulás is, bár a minden vagyonától megfosztott famíliának nincs hová hazatérnie. Hat év rabság után az apa is kegyelmet kap, egyesül a család. A végső katarzist a kisfiú és az apa találkozása hozza el, bár ott marad a kérdés, hogy mennyire végződhet egy ilyen szenvedéstörténet happy enddel.
Nehéz megítélni, hogy ebben a szabálytalan előadásban mennyit nyom a latba a szöveg megrendítő volta és mennyi a színészek érdeme. Az írót alakító marosvásárhelyi színész, Sebestyén Aba gyakorlatilag végig az üvegdobozba zárva olvassa fel a kiválasztott szakaszokat: egy személyben szereplő és narrátor, aki a magyar és román sorokat is ugyanolyan átéléssel és megértéssel – és nem mellesleg helyes kiejtéssel – adja át.
Varga Lili anyaként egyszerre puha és szerető, miközben elszánt, a szerelméért és gyerekeiért mindenre képes hősnő, aki még a teljes és valódi kopaszságot is bevállalja a szerep kedvéért. Blaskó Borbála Nényuja – ahogy valószínűleg az életben is volt – legtöbbször észrevétlen, néma résztvevője, néha viszont központi alakítója az eseményeknek. Tollas, kócos hajával, koszos otthonkájában mintha nem is egy fiatal árva lány lenne, hanem egy bölcs öregasszony, aki mindig ott és akkor nyújt támaszt, amikor kell.
Hány és hány közép-európai család történetében lehet mélyen eltemetve hasonló tapasztalás? Ha nem is a kényszermunka kilátástalan kegyetlensége, de az elnyomás, a zsarnokság, a kiszolgáltatottság miatti reménytelenség, amely generációk sorsát képes negatívan befolyásolni? A Visky András Kitelepítéséből készült előadás egy sajátos formájú szembesítés, miközben abban is megerősít, hogy hittel és a szeretettel felvértezve szinte minden szenvedés túlélhető. Még a láger is.
A Kitelepítés barakkszínházi előadás az Óbudai Társaskörben látható.
