Visszafele olvasott könyv - SZIVERI JÁNOS MŰVEI

Először az oda-útról: az első Sziveri-kötetek (Szabad gyakorlatok, 1977; Hidegpróba, 1981; Dia-dalok, 1987 ? az évszámok közlése nem ártott volna a tartalomjegyzékben sem) számomra ma már inkább elnyújtott prológusként, fontos költészetemlékként nyílnak meg. A saját pálya, egy korszak és egy ? jugoszláviai magyar irodalmi ? korhelyzet interaktív múzeumaként, az Új Symposion klasszikus érájának kései, dokumentáló fejezeteként. A Gondolat kiadványában mintegy száz oldalnyi anyag a közvetlen elődök ? Tolnai Ottó, Domonkos István, Ladik Katalin, Erdélyből nyomokban Szilágyi Domokos ? munkásságát ismerve-újragondolva bonthatja ki magát, amint a saját nemzedékbe forrás felé mozgolódik (Géczi János nevét nem Sziveri A narancs című ciklusának és Géczi Vadnarancsok-projektjének részleges, látszólagos összefüggése miatt emelem ki; Szőcs Géza harminc évvel ezelőtti poétikai radikalizmusát pedig nem a Sziverivel kötött barátság miatt).

A fiatal költő nem nagyon törte magát a rímek után, az inkább Füst Milántól és a beatköltészettől, mint Kassák avantgárdjától és az agresszív kordivatoktól inspirált sorok azonban nyers, aforisztikus játékosság-igényük folytán lassan mégis elkezdték felvenni a rímelést. Az ?Eszem ágában sincs most verset írni. / Hiányzik hozzá a kedv?? (1978. augusztus 18.) kezdést követően a nyolcsoros versben a ?Kezdődhet a reggeli, vacsora. Eszem / ágában sincs ma verset írni, / nem szeretem már költészetem? zárlata csupán az eszem (táplálkozom) sor-áthajlító, kettős jelentésű áthallást becélozva rímel kajánul, ráhalmozva a költészetem hangátvetésére a szeretem ugyancsak hangzóugrató belső rímét. Pár évvel később a ?szemembe lóg a vaj lám / kiveszőben a faj(tám)? (Árucserebogár), a ?Solymászat vagy ölyvészet / ennyit nem ér a költészet? (Tök, élet, len) összecsengései már a megfontoltan erőszakos, rímkritikus kínrímességgel tüntetnek. E külsődleges formai attak szerveződik majd át a betegségével való viaskodást megörökítő Sziveri felejthetetlen, organikusan szétáradó rímrohamaiba, hogy az írásképi-hangzási abszurditás, sötétebb és riasztóvá csöndesült háttér előtt, a lét uralhatatlanságával, a korai, értelmetlen halállal szembeni jelentéseket sűrítsen magába.

A Szájbarágás (1988) kiforgatott mélyű szonettjeiben, a songszerű, brechtes, felkiáltó megszólalások keserves-kemény, társadalmiasult egyedülmaradásában már az a líra jelentkezik, amelyet zavartalan természetességgel, nyugodt szívvel a kánonoktól kevéssé befolyásolt egyetemisták mernek manapság Petri György világa és világképe, esztétikája és versen kívüli kommunikációs törekvései mellé illeszteni. A Mi szél hozott? (1989), majd a Bábel (1990) és a Magánterület (1991), e részint már síron túli üzenetek pedig két évtized múltán is maradandó minőségnek mutatkoznak. A betegség, halálközelség, haldoklás csak borzalmas ok és alkalom a versre. A betegség gúzs, mely az általános szabadsághiánnyal kötöz le. Az emberben pusztító kór az emberiség-végzet megnyilvánulása, az éjszaka nem csupán a kórteremre, hanem az ezredvég európai kontinensére, Közép- és balkáni Európájára ereszkedik.

E búcsúhangban (mint Petrinél) mindig is ?az öreg Arany? fájó gép SenkiPálságát éreztem visszalüktetni, bár a formálás olykor mintha egy popzenekar húrjaira és torkaira küldte volna a szövegeket. Az Alig valami, az Élektra él-e?, az Ah, Daimonion és nem egy verstársuk komolyan veszi a klasszicizálást, emelkedetten és méltósággal beszél a fenyegetettségről, miközben a szókészlettel, a ritmussal, a tónussal már fordítja is át a hangot a késő avantgárd színezetű, a posztmodernen átlábalt újérzékenység felindultságába. Egyfelől működésbe lép a versek lengéscsillapítása, másfelől súlyosabban méri-gyűjti be adatait a lírai torziós inga. ?a polcon rám talál / a választékos bábhalál / s visszaszippantott rémimák / sorjáznak ex privát? (Bábjáték) ? ezt énekelni, ordítani, dobolni kell, ahogy (bármennyire félelmetes) a halálos ágyon írott sziverikben is a kiáltó-dünnyögő dallam az elfogadó gondolat legfőbb szövetségese. A Sziveri-vers olvasása bensőséges esemény, de nem mehet végbe privátim.

A vissza-út mégsem az utolsó versektől ? azaz a külön ciklust alkotó Gyerekversektől ? indulhat, hanem a Reményi József Tamás által válogatott-szerkesztett gyűjtemény további szövegeinek is a végére érve. A Dramatikus művek a Mészöly Miklós és Pilinszky János utáni, Tolnai Ottó melletti magyar dramaturgia színpadjainkon kellően nem hasznosított alkotásai. Az Esszék, alkalmi írások részben a képzőművésznek indult Sziveri nézeteit összegzik, részben öncenzúrát nem ismerő, ezért a maga idejében cenzúrázott, le- és betiltott irodalom-felfogását reprezentálják. Az Önéletrajzi írások, vallomások igen erős fejezet: a Keresztury Tibor és a Zalán Tibor készítette interjú is elsőrendű forrás, A rövid élet titka pedig Sziveri János fanyar autobiográfiája, a rövid curriculum vitae-k egyik megrendítő mintája.

Ha a fenti utat megtéve indulunk vissza a négyszázadik lap tájáról az elsőre, más megvilágításban tárul fel, amit első nekifutásra ? és mai viszonyításban ? kissé kevésnek, kissé elegyesnek, kissé feltűnősködőnek, nem mindig jól rontottnak (a hangpróbánál viszont jelentékenyebb életmű-alapításnak) summázhatunk. Az oda s vissza kalandozás az életút végének nagy összegző verseit jelöli ki olvasói bázisul, felkínálva minden egyes sort, szót (s e legkisebb egységekben a könyvet mint egészet) a mérlegesnek. A Bábel, a végzetesen egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenének verse a közelgő consummatum est éjszakájában arról is vizionálhat, miért épp a nem a halál szótárába tartozó igét ismétel a négysoros strófák páros rímeinek kifutása, az antropológiai-történeti tehetetlenség vallomása. A beteg test tájait ölő kommunikációs összezavarodottság üzeni a tér- és időbeli univerzum irodalmi műben alig(ha) elbeszélhető káoszának és a benső elbábelesedésnek az együttes, torokszorító panaszát: ?Az éjben eső felesel, rólam locsog ? / járdára zuhog, csattog a mocsok. / Lóg az orromból műanyag kábel; / dühöng a szívem, dühöng e Bábel?.