Férfi-női játszmák a világháborúk és '56 árnyékában

A nő és a férfi rendületlenül játszik. Játszmáik tagadhatatlanul komolyak. Nem lehet kegyelmet adni a másiknak, hiszen mindennapjaik értelme válna kérdésessé az esetleges engedményekkel. Mindketten tudják, hogy az unalom és a boldogtalanság ellenszerét egymás határainak áthágásai nélkül nem kapják meg. Ezért vágnak a másik fejéhez olyanokat, amelyeket másnak nem mernének.

Fejes Endre Vonó Ignác címmel írt komédiája a népszínmű színpadi műfajának városi, budapesti, még pontosabban nyolcadik kerületi változata. A címszereplő szimbóluma a hatalomból kisemmizett tömegeknek, mégis hús-vér figura. A szituációk, a helyszínek hasonlítanak, ám a könyörtelen idő múlik, a politikai rendszerek változnak. Négy évtizedet fog át a színdarab az első világháború éveitől az 1956-os forradalomig.

A 2015-ben elhunyt Fejes, többek között a Rozsdatemető, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem írója méltatlanul elfelejtett szerző. Az életművét a Kádár-korszakban publikáló írónál kevesen tudták találóbban megfogalmazni a magyar történelem és politika huszadik századi vérzivataros útvesztőiből kiutat kereső Embert. A labirintus azonban magába zárja az emberibb körülmények közé vágyót. Mert Fejes szövegei hiába gyökereznek saját korukban, hiába került az író neve az irodalomtörténetbe realizmus címszó alatt, valójában a megnyugvásra, a boldogulásra vágyó lélek misztériuma ábrázolódik a műveiben. Az osztályharcosnak tűnő hevületet felülírja az individualizmus ereje. A történelmi fordulatokat, kataklizmákat mindig alulról, a kétkezi munkás szemszögéből mutatja meg az író.

A Karinthy Színházban Verebes István rendező az eredetileg három felvonásos darabot két részben játszatja. Szünetig lassú és vontatott az előadás. Ennek az lehet az oka, hogy a két főszereplő, az első világháborúban a kézfején megsérült Vonó Ignác és szállásadónője, özvegy Mák Lajosné verbális csörtéje inkább tűnik évődésnek, így nem alakulhat ki a drámaszöveg kínálta kegyetlen feszültség. Nem hat ránk a felismerés és feloldozás erejével a szituáció vége, miszerint kettejük összecsapása előre megbeszélt játék csupán.

A második részben szélesebb történelmi horizont nyílik meg a publikum előtt. A mellékszereplőkkel teljesebb világot kapunk. Dobra Mara a messzeséget fürkésző tekintete sokat mesél Mater Terézia rettegéséről a körvonalazhatatlan jövőtől. Az első világháború után hivatalszolgaként dolgozó Vonó Ignác (Előd Álmos) lelkesen suvickolja főnöke, Del Pietro Antal (Maszlay István) cipőjét. Maszlay finom árnyalatokkal érzékelteti a tanácsos vélt arisztokratizmusát. Aztán a társadalmi változásokkal egyre lejjebb csúszik az egykori hivatali elöljáró, mind kevesebbet értve a világból, miközben felesége is megszökik tőle.

Különösen a függőleges irányú társadalmi mozgásokat működteti érvényesen a produkció. Mindez egy frappáns miniatűrben látszódik a legjobban. A még bizonytalan végkimenetelű forradalom perceiben biztos, ami biztos alapon Vonó Ignác gyorsan megpucolja a nemesi származású Csatáry (Karácsony Gergely) lábbelijét.

Nem Vonó Ignác a főszereplő, hanem a Se veled, se nélküled alcímmel ellátott előadás női karaktere. Balázs Andrea érezhetően komoly színészi energiákat mozgat meg az alakítás kedvéért. Özvegy Mák Lajosné tenyeres-talpas, magabiztosnak látszó nő. Az özvegy az egyetlen társadalmilag önazonos karakter. A többiek hasonulnak, vagy legalábbis megpróbálnak idomulni a rendszerekhez, ő ezt meg sem kísérli. Balázs nagyszájú kifakadásai, perlekedései mögött az örökre magára maradt nő sziluettje látszik. Mákné elszántan próbál játékban maradni, ám Vonó Ignác már régen kiszállt egykori közös játszmájukból.

Verebes rendezése elmosódott fényképek sorozata, hiszen mindenütt lehetne élesebbre állítani a szituációkat. Mégis,

Mondhatni, hogy a remény halt meg utoljára. A boldogabb, a biztosabb jövőt, a békét tervezte már mindenki, amint azt az előadás vége felé a szereplők teszik. Természetesen ki-ki a saját szempontjait próbálta érvényesíteni. Semmi nem biztos, csak körvonalai látszanak az eljövendő politikai berendezkedésnek. Aztán valahonnan messziről nyugtalanító morajlás hallatszik a megkapó záróképben: a Budapest utcáin egyre közeledő szovjet tankokat halljuk.

Fotók: Forgács Bea / Karinthy Színház