Vörös Béla nem akarta, hogy Picassóhoz hasonlítsák

Vörös Béla hétgyermekes család hetedik gyermekeként született Esztergomban, és bár csak 11 és fél éves koráig élt a városban, mégis – ahogyan fogalmazott – oda volt kötve „elválaszthatatlanul élete utolsó napjáig” – hangsúlyozza Szakálos Éva, a kiállítás kurátora. A művészettörténész több mint tíz évig foglalkozott középkori felvidéki freskókkal, ám mint mondja: belesajdult a szíve, hogy ott állt Vörös Béla több mint 300 darabos hagyatéka a raktárban. És mivel kisgyermekei mellett utazásra is kevesebb lehetősége jutott, elkezdte beleásni magát a grafikus-szobrászművész életébe és munkásságába, amelyhez a legnagyobb fogódzót kiterjedt levelezése jelentette.

– Vörös Béla apja – ahogyan ő írja – egy kókler volt, aki elkártyázta a házukat, jószágaikat, így mindig szűkölködtek, 15 évesen pedig, hogy ne legyen otthon annyi éhes száj, elküldték bútorasztalos-inasnak Budapestre. Amikor a cég megszűnt, Hűvös László szobrászművészhez került, aki Rodin tanítványa volt. A műhelyét tartotta rendben, így került kapcsolatba a művészettel – meséli a kurátor. Itt egy kicsit ködös a kép, hogy miként kezdett el maga is ezzel foglalkozni, és hogyan keltették fel Szinyei Merse Pál figyelmét a kezdeti munkái, de azt bizonyosan tudjuk, hogy a festőművész ajánlotta be Vöröst az Iparművészeti Főiskolára, ahol Strobl Alajos, majd Vedres Márk szobrászművész tanítványa lett. – A kiállításon szerepel három-négy szobra az 1920-as évekből, és ezeken erőteljesen érezhető a mestere hatása. Miután a szobrász szakról politikai okok miatt kirúgták, festőnek felvételizett, és Csók Istvánhoz került, azonban – ahogyan Vörös írta később – „a puhány, finomkodó színeket kereső embernek” nem tetszettek a munkái, így maga kérte, hogy átmehessen Vaszary Jánoshoz, akivel jól megtalálták a közös hangot.

Már két éve nála tanult, amikor mestere azzal fordult hozzá, hogy „Vörös, nagy megtiszteltetés éri magát. Csók meg akarja vásárolni a kiállított rajzait, és ajánlom, ne kérjen sokat értük, hogy meg ne gondolja!” A fiatal művész azonban önérzetesen elutasította az ajánlatot. Amikor arról kérdezem Évát, hogy vajon Vörös mennyire lehetett nehéz ember, ha sorra mestert kellett váltania, azt feleli: – Amennyire a levelei alapján sejtem, ő egy munkásszobrász volt. Nem politikai vagy esztétikai értelemben, hanem a hozzáállását tekintve. A párizsi éveiben sem vegyült a kávéházi művészkörökkel. Úgy gondolta, ezek az alkotói körök csak arra jók, hogy egymásnak hencegjenek a nem létező sikereikkel. A fia, André azt mesélte, hogy soha nem látta például inni az apját. Semmilyen értelemben nem vonzotta a bohém művészélet, ő mindig dolgozott. Számára az alkotás nem önkifejezés volt, hanem munka – véli a kurátor. Mosolyogva azt is hozzáteszi, hogy a franciaországi emigránsok közül egyedül Tihanyi Lajos festőművésszel találta meg a közös hangot, de ő idős volt és nagyothallott.

De vissza a budapesti évekhez: Vörös Béla a főiskolán ismerte meg feleségét, Karikás Ilonát, aki ugyancsak Vaszary tanítványa volt. A Balassa Múzeum kiállításán helyet kapott egy Karikás Ilona-önarckép is, ami igazi kuriózum, mert az asszony fiatalon elhunyt, keveset festett, és a hagyatéka szétszóródott. – Érdemes lenne ennek is utánajárni, mert egyáltalán nincs benne a neve a köztudatban, de ha mégis aukcióra kerül egy-egy alkotása, akkor az csillagászati áron kel el – jegyzi meg a kurátor.

Ahogyan nézegetjük Vörös Béla szobrait, kiderül, hogy jól fellelhető más művészek erőteljes hatása az alkotásaira. – Neki nincsenek különböző korszakai, éppen ezért nem is kronologikusan, inkább stilárisan rendeztem össze az itt kiállított szobrokat. Vörös következetes ember volt ebben is, amit látott, azt beépítette az alkotásaiba.

Amikor 1925-ben Párizsba érkezett, még javában tartottak a „bolond évek”, a francia fővárost euforikus pezsgés jellemezte. Vörös Béla ösztöndíjjal és komoly ajánlólevelekkel, köztük Rippl-Rónai József méltató soraival jutott el oda, és egy darabig kereste a helyét a számára idegen környezetben. – Akkoriban Párizsban is tarolt az Afrika-őrület, Vörös pedig az egyik ilyen témájú kiállításra vitte el a faragványait, amelyet meglátott egy amerikai kereskedő. Ő azzal foglalkozott, hogy az Afrikából hozott elefántcsontot – főleg fiatal – emigráns művészekkel kifaragtatta, majd visszavitte, és jó áron eladta a turistáknak mint helyi szuvenírt. Vörös sokáig ezzel kereste a kenyerét, idővel vásárolt egy nizzai házat, ahol nyolc évig Matisse szomszédja volt. De sosem ment át hozzá – teszi hozzá.

Éva is sokat töprengett azon, mi lehetett ennek az oka, és a büszkeségében látja a megfejtést. – Vörös többször le is írta Dévényi Iván esztergomi művészeti írónak és műgyűjtőnek címzett leveleiben, hogy őt ne hasonlítsa senki Picassóhoz vagy Matisse-hoz, mert ő nem akar senkihez hasonlítani. Ebben az önérzetes állásfoglalásban benne lehetett a származásából adódó kisebbségi érzés is – véli. Éva megjegyzi, hogy bár a szobrait is nagyon szereti, a legőszintébbnek a grafikáit érzi, amelyeket a kiállítássorozat előző alkalmán nézhetett meg a nagyközönség, most pedig legfeljebb a raktárban vethetünk rájuk néhány pillantást.

A család aztán visszatért Párizsba, ahol egy kisebb villát vásároltak. Éva megjegyzi, hogy Vörös több alkalommal is megkísérelte, hogy hazatérjen Magyarországra, ám például az 1950-es években ugyancsak a kereskedőtől hitelbe kapott budai villáját államosították, és mivel megtartotta a magyar állampolgárságát, komoly adót szabtak volna ki a Franciaországban szerzett javaira is, így előbb-utóbb feladta ezt a törekvését.

– Az egyre erősödő, Esztergomhoz kötődő művészkör azonban kapacitálta, hogy legalább néhány alkotását adományozza a városnak, hogy az a tervezett városi galéria gyűjteményének alapját képezhesse. Végül 306 mű került a Balassa Múzeumhoz – a művész térítésmentes adományaként –, és letéti anyagunk is van. Ebből mintegy hatvan elefántcsont, hatvan grafika és festmény, százhatvan pedig bronzszobor. Az anyagot 1975-ben nagyszabású kiállításon mutatták be, azóta azonban a raktárban állt. Többször belekezdtek a tervezett Városi Galéria létrehozásába, azonban a terv – gyakran már a helyiségek átépítésekor – meghiúsult. 2023-ban – egy Interreg-pályázatnak köszönhetően – megújult a Balassa Múzeum időszaki kiállítótere, így pedig volt rá lehetőségünk, hogy ezeket az alkotásokat elővegyük a raktárból.

Amikor arról kérdezem Évát, hogy ha Vörös ennyire erősen idézi más művészek sajátos jegyeit, akkor vajon miben rejlik az ő egyedisége, vagy számára mitől olyan szerethető, azt feleli: – Ezekben az alkotásokban megvan a sajátos, „vörösbélás” íz. Talán ha összegyúrnánk Maillol és Lipchitz alkotásait, akkor abból kijönne valami „vörösbélás”. Nála – ahogyan Németh László fogalmazott – egyszerre jelenik meg a súlyosság és a dinamizmus. Vörös kiváló művész volt, azonban egyáltalán nem volt beágyazva a magyar kulturális életbe, ebből a kívülállóságából adódóan pedig könnyen elfelejtették.

Vörös Béla fia most is a család Párizs melletti, sèvres-i házában él, a szobrászművész hamvait azonban 1983-ban hazahozták, és – Magyarországon egyedülálló módon – az esztergomi Irinyi utca sarkán álló köztéri szobrának talapzatában helyezték el.

Éva azonban azt mondja: Vörös Béla munkásságában még rengeteg felkutatnivaló akad, mert bár a kiterjedt levelezése egy részét ismeri, a hagyaték jelentős hányada dobozokban áll, amelyet a művész fia a rendelkezésére bocsátott, már csak idő és energia kell, hogy a francia birtokon ebbe is beleássa magát.

A harmadik, elefántcsont faragványokat bemutató tárlat augusztus 19-én este nyílt meg.

Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu