Te játszod a főszerepet Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének színpadi adaptációjában a Vígszínházban. Olvasgatsz lányregényeket?
Nem. Bevallom, ezt sem olvastam korábban. Ami viszont nagyon élénken megmaradt bennem, az Emily Brontë Üvöltő szelek című regénye, amit a Balaton-parton olvastam jó pár éve. A Büszkeség és balítéletet csak most vettem elő, amikor kiderült, hogy játszani fogok benne.
Mennyire vagy romantikus alkat?
Talán furcsán hangzik, de néha úgy érzem, mintha a lelkem egy része a romantikus korban élne. Ezt a romantikát gyakran hiányolom a mai világból. Volt valami varázsa annak, amikor leveleket vagy képeslapokat küldtek egymásnak az emberek, mert ezekben sokkal árnyaltabban fogalmazták meg az érzéseiket, gondolataikat. Ma pedig a legtöbben egy like-ot vagy egy OK-t küldenek válaszként.
Minden szerepnél igyekszel feltérképezni a karakter „életét”, történetét, vagy ennyire nem készülsz tudatosan?
Tudatos abban vagyok, hogy szeretem minél előbb megtanulni a szöveget. Ezáltal a sajátommá válik, ezen keresztül ismerem meg az adott karaktert, az ő bensőjéből fogalmazok.
Azért érdekes Elizabeth karaktere, mert okosabb és racionálisabb, mint a testvérei.
Bizonyos értelemben racionális, de éppen úgy keresi a szerelmet, ahogyan a többi lány. Nagyon szeretem azokat a részeket az előadásban, amikor egy-egy szereplő a kamerába beszél, és hátul kivetítve, közelről látjuk az arcát. Egészen finom rezdüléseket lehet így megmutatni: a tekintetünkből mindent ki lehet olvasni. Ebben az epizódban Elizabeth elmondja, hogy őt is foglalkoztatja a szerelem, keresi a társát, csak nincs benne görcsös akarás.
Te akartál valaha valamit görcsösen?
Nem. Soha nem volt olyan célom, amit annyira eltökélten szerettem volna elérni, hogy közben ne vettem volna észre az élet adta más lehetőségeket. Az emberek gyakran tűznek ki ilyen célokat akár a magánéletükben is. Mondjuk harmincéves koromra férjnél leszek, és addigra kell szülnöm két gyereket. Az a baj az ilyesmivel, hogy ha nem teljesül, akkor a legtöbben megkeseredetté és hitehagyottá válnak. Nem minden nőnek ugyanaz a sorsa.
Nem is voltak ilyen elképzeléseid?
Voltak, de aztán elengedtem őket. Nem lehet úgy boldognak lenni, ha csupán a saját elképzeléseinknek élünk, és észre sem vesszük, ami körülöttünk van. A világ színesebb annál, mint amit elképzelünk. Nyitottság kell ahhoz, hogy ezt meglássuk.
Az említett előadásban minimális, jelzésértékű díszletben játszotok, elsősorban nektek, színészeknek kell megmutatnotok a gyors helyszín- és helyzetváltozásokat. Mekkora kihívás, hogy szinte végig színpadon vagy?
Én nagyon élvezem. Sokkal jobban izgulok, ha ki kell jönnöm, majd 15 perc múlva visszamennem. Itt a második felvonásban bemegyek, végig színpadon vagyok, történnek velem a dolgok, és tudok az érzésekre, a kollégáktól érkező impulzusokra hagyatkozni.
Egyébként is inkább a partnerekből építkezel?
Legtöbbször igen. Ezért fordulhat elő, hogy egy-egy előadás minden este kicsit más, mert arra reagálok, amit a partner hoz. Fontos is, hogy friss legyen és ott szülessen meg. Ez gyakran hajszálnyi különbség, amit a néző észre sem vesz. A Büszkeség és balítéletnél ezzel lehet is kicsit játszani. Nehéz volt megtanulnom ezt a szöveget, mert a nyelvezete eltér a hétköznapi mondatszerkesztéstől, szóhasználattól. Múltkor azon mosolyogtunk a kollégákkal, hogy – jó néhány előadással a bemutató után – már tudunk ebben a stílusban improvizálni. Ez felszabadít.
A pályád elején beszéltél arról, hogy szereted az alternatív helyeket, a kicsi színházakat, ahol közel van a közönség. Ehhez képest a Vígszínház nagyon más. Mi az, amitől mégis otthonos?
Próbálgatom és figyelem magamat. A Büszkeség és balítéletben is szerepel az említett közeli kamerakép, ami – a nagyszínpadi közegből kilépve – az előadás egy pontján sokkal letisztultabb, eszköztelenebb játékot kíván.
Mi az, amit ilyen nagyszínpadon lehet igazán megtanulni?
Amikor Az üvegcipőben először álltam egyedül a Vígszínház színpadán, kezemben a kisfiúval, és vártuk, hogy felmenjen a függöny, akkor abban a húsz másodpercben minden félelmet átéltem, közben pedig hihetetlen adrenalinlöket volt. Sokat jelent a nagyszínpadi tapasztalat, de amikor elmegyek megnézni a barátaimat a Jurányiba vagy egy egykori gyárépületbe, akkor azért megdobban a szívem.
Mi a közös az apácában, a fagyiárusban és a színésznőben?
Én!
Mert gyerekként mindegyik akartál lenni.
Sok minden tetszett. Nem tévézhettem gyerekkoromban, a szüleim eldugták a távirányítót, de én megtaláltam, és titokban romantikus sorozatokat néztem. Elkezdett vonzani a színészet, ahol olyan szabadságot tapasztalhatok meg, amit a civil életben ritkán. Bár erre kellene törekedni. A színházban bármi lehetsz és bárhogy.
Mi volt a legtávolabb eső karakter, amivel komolyan meg kellett küzdened?
Az egyetemen Olasz Renátó rendezte a Kitagadottak című előadást, amit Schiller Haramiák drámája ihletett. Abban az intrikus Moor Ferencet játszottam, egy irigy, álnok embert, aki ésszel, nem szívvel él, és azzal nagyon megszenvedtem. Ilyenkor kell hozzá a rendező, aki látja bennem a karaktert és megdolgoztat. Nyáron éltem át hasonlót Nemes Jeles Lászlóval az Árva forgatásán. Jó értelemben megdolgoztatott. Nagyon szép és meghatározó munka volt számomra.
Hiszel a szerencsében? Mert olyan, mintha a pályádon néha megsegített volna. Szinte filmes fordulat volt már az is, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész osztályába vettek fel, de aztán – egy visszalépés miatt – augusztusban Máté Gábor felajánlotta, hogy az ő prózai színész osztályába járj.
Hiszek a gondviselésben. Hogy minden okkal történik. Ez segít a nehéz helyzetek elfogadásában is. Akadtak furcsa fordulatok. A szüleim szokták mondani, hogy: „Nálad mindig olyan kacifántosak a dolgok.” Így volt az említett filmmel is, ahol egészen más szerepekre hallgattak meg, és az utolsó pillanatban, egy vidéki hétvégéről hívtak be a castingra, amin kiderült, hogy az anyát, Klárát játszom majd.
Az üvegcipő Irmája nagyon komoly feladat, és gyönyörű utat, nagy amplitúdókat jársz be Mohácsi János előadásában.
Érdekes, hogy az a szöveg azonnal a fejembe mászott, Molnár Ferenc világához, különleges nyelvezetéhez ösztönösen utat találtam. Szép találkozás volt Mohácsi Jánossal, azt éreztem: értjük egymást. Irmában a belső tűz valahogy rokon az enyémmel.
Mi az, amivel egy rendező jól tud terelni téged?
Azzal, hogy kendőzetlenül őszinte.
És azt bírod?
Abszolút. Szerintem az őszinteség a jó munka alapja. Van két hónapunk, amiben rosszat és jót is kell csinálni ahhoz, hogy ráérezzünk, mi működik. Mindig izgalmas, ha egy rendező új munkamódszert hoz, és azon belül kell megtalálnom a saját helyem.
Most az Árva című filmben játszol majd, nemrég a Lepattanóban dolgoztál. Közel áll hozzád a film?
Nagyon. A filmnek varázsa van. Sokkal személyesebb, az ember valahogy közelebbről tudja a lelkét megmutatni.
Introvertált vagy?
A szeretteim és barátaim körében oldott vagyok, de bizonyos közegekben bezárkózom. Olasz Renátóval forgattunk egy filmet nemrég, a Minden csillagot. Ez egy testérpárról szól, akik Budapesten élnek, és sok év elteltével hazamennek vidékre. Találkoznak a régi barátokkal, szerelmekkel, s kérdés, hogy ez még mindig ugyanolyan, vagy ez már a múlt. Én is vidékről kerültem ide, és talán ez az egyik oka, hogy számomra ismeretlen közösségekben introvertált vagyok. De ha meglátok egy hazait, az már más.
A hol vagy otthon kérdésre Pestet mondanád?
Amikor utazom Balmazújvárosba, azt szoktam mondani, hogy megyek haza, és amikor onnan indulok vissza Budapestre, ugyanúgy azt mondom: hazamegyek. Sokszor turistáskodom Pesten, a mai napig nézem a Google Mapset, amikor egy-egy castingra tartok, és rácsodálkozom a szép épületekre. De egyre jobban hiányzik a természet, hogy érezzem a tavaszt, a fű illatát, szóval a nyüzsgésből is lehet sok.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
