Wirth Abigail: Szégyelljük bevallani, hogy emberiek vagyunk

Hogyan dőlt el, hogy művész leszel?

Valahogyan mindig is evidens volt, hogy valamilyen kreatív dologgal fogok foglalkozni. Művészcsaládban nőttem fel, anyukám csomagolás-, apukám szemüvegtervezéssel is foglalkozott, így nálunk a barkácsolás, kézművesség természetes közeg volt. Waldorfba jártam első általánostól érettségiig: ott a kézzel való alkotás nem hobbiként, hanem létezésmódként van jelen. A legelső kerámiaemlékem pedig alsós koromból való.

Először a Mod’Art divattervező szakán kezdtél tanulni.

Talán dacból, mert mindenki azt mondta, hogy menjek grafikára. A nagymamám varrónő, én gyerekként vele is sokat varrtam – a textilek, a velük való felületképzés, az általuk létrehozható térbeliség mindig jobban vonzottak, mint a sík. A képzés során Alexander McQueen, John Galliano, Christian Lacroix világa teljesen elvarázsolt: az haute couture-világ, amelyhez erős koncepció, köré épített show, jelmezek társulnak – a ruha, ami túlnő a „használati tárgy” kategórián, és átcsúszik a performatív művészetbe. Aztán közbejött pár dolog, így ezt a képzést csak később fejeztem be.

Ekkor fordultál a Képző felé?

Igen, jelentkeztem, elsőre fel is vettek Radák Eszter osztályába, akit nagyon kedveltem, inspiráló volt a tudása, kíváncsisága, a jelenléte. Azonban a Képző intézményi közege nekem ellentmondásos volt, nem igazán éreztem jól magam akkoriban, majd egy idő után rá is jöttem, hogy ez nem az én utam.

Hogyan találtál rá a saját hangodra?

Először hímzéseket készítettem: főként parafrázisok, „lassú rajzok” születtek meg a textilen, de akkor még nem volt ilyen népszerű ez a műfaj, mint most, így sok kritikát kaptam: nem időtálló, nem elég kortárs.

Ez később a festményeimen is megjelent: aprólékosan kivitelezett, részletgazdag képeket festek.

A közönség a Godot Intézetben megrendezett Hinni akarok című kiállításon ismert meg igazán: sokáig ezekhez a macskás sorozathoz kötöttük a neved.

A Godot felhívása hozta meg ezt az áttörést: ők rendezték meg az első önálló kiállításom. Addig leginkább vásárokra küldözgettem munkákat, így a macskák szó szerint kinyitották  a művészeti világba vezető ajtót.

Eredetileg nem terveztem „macskás sorozatot” festeni, inkább érzéseket szerettem volna elemelten megjeleníteni. Ezek a képek önreflexiók arról, hogyan tudok kapcsolódni egy másik emberhez. A macskák így lettek az érzelmi önboncolásaim szereplői: ők vitték el helyettem a vonzódás zavartságát, a bizonytalanságot, a groteszk és a báj ingadozását – és a humort, ami nélkül ezt nem lehet kibírni. A technika is alakította őket: aprólékos típus vagyok, pici ecsettel építettem rétegről rétegre a felületeket, mintákkal törtem meg a síkot, mintha a díszítés mögött bujkálna a történet.

Izgalmasan billegsz a groteszk-cuki tengelyen. Honnan ered ez?

A groteszk mindig is izgatott. Talán a kamaszkori darkos korszakból hozom, Tim Burton korai világa nagyon közel állt hozzám. A groteszk számomra nem horror, hanem humánus torzító tükör: egyszerre nevettet és felszabadít, miközben kicsit kényelmetlen. A macskák is akkor működnek igazán, ha egyszerre vonzóak és „picit csúfak”. Az egyik kedvenc visszajelzésem épp egy szomszéd kislánytól jött a kiállításon: „Ez a macska olyan rusnya.”

A képeid gyakran ornamentálisak. Mi vonz a díszítettséghez?

Mindig is szerettem, ha egy kép nemcsak „egy jelenet”, hanem felület, amelyen el lehet időzni. A minták nálam nem puszta háttérmotívumok: ritmust adnak, elcsalják vagy terelik a szemet, feszültséget hoznak létre a figurával. Az ornamentika egyfajta játék a síkkal – mintha a díszítés mögött külön rétegként futna egy rejtett történet.

Tudom, hogy különösen vonzódsz a középkori művészethez: Bosch világához, az iniciálékhoz, a pokolábrázolásokhoz.

Imádom a középkori kéziratok szélén bujkáló furcsa figurákat, a margináliák humorát és szabadságát. Bosch részletgazdag világa is közel áll hozzám: az a fajta történetmesélés, amely sok apró jelből áll össze, nem pedig egyetlen nagy jelenetből.

Ateista családból jövök, számomra ezek vizuális jelek, amiket „olvasni” lehet – közös kulturális kódrendszer. A macskáknál is ilyen szimbólumokból, jelekből építkeztem, hogy a néző úgy rakja össze a narratívát, mint egy gyerek a Tesz-Vesz városban – keres, rábukkan, megért.

Hogyan jelent meg a kerámia a művészetedben?

Véletlenül csúsztam bele a kerámiába a Covid idején. Nyár volt a Balatonon, az unokahúgaim egy táborban agyagoztak, és akkora lelkesedéssel jöttek haza, hogy vettünk egy nagy adag agyagot „játszani”. Fogalmam sem volt róla, mi hogyan működik, aztán gyorsan kiderült, mennyire jót tesz nekem a kerámia lassúsága. Nem lehet sürgetni: együtt kell maradni a munkával, kivárni, amíg megszárad, amíg kiég, amíg „megszületik”. Ez a tempó valahogy helyretett.

A figurák itt is megmaradtak, kicsit más felbontásban: például a „szőrös szent” parafrázisa a középkori ikonográfiából, vagy a különös testű, apró jeleneteket hordozó alakok. A kerámiában is ugyanazt keresem, mint a festményeken: szimbólumot, narratívát, aprólékos részleteket.

Ezekkel a munkákkal tavaly az am projects-ben mutatkoztál be, azóta azonban történt egy dimenzióváltás: a Hybrid Projectspace-ben nemrégiben egy több elemből álló, hatalmas munkát láthattak a nézők.

Teljesen organikusan nőtt meg a méret. Az elején piciben mertem gondolkodni – tenyérnyi figurák, próbálgatások, technikai tesztek. Agyaggal dolgozni eleve alázatra tanít: gyorsan kiderül, mi reped, mi dől össze, és mi bírja el a saját súlyát. A kis formák biztonságot adtak, de egy ponton éreztem, hogy szűk a tér.

Az első „nagyobb” darab szinte véletlen kísérlet volt. Kíváncsi voltam, meddig lehet feszíteni a határokat: mi történik, ha a figura már nem egy polcon ülő kis lény, hanem jelenlét a térben. A nagy forma másfajta beszédmódot hoz.

Miért lett pillangóforma?

A lepke formája nagyon tetszik, azonban több, mint egyszerű forma: a tünékenység, átmenet, türelem szimbóluma. A pillangó a maga természetében is ellentmondás. Egyszerre gyönyörű és mulandó. Amikor anyává váltam, a mindennapok hullámzásában ugyanezt a törékeny szépséget éltem meg. Hogy minden csak egy pillanat: átlibben, mint egy lepke, és már más is az élet. A pillangó pontosan ezt tudta elmondani helyettem.

Az artist statementedben szerepel, hogy a művészeted „egyéni és generációs szorongásokról” szól. Mit jelent ez a gyakorlatban?

A macskákban a szerelemről, a kötődés és elengedés hullámzásáról beszélek; a kerámiákban az anyaság témái jöttek elő – türelem, kimerültség, kontroll és kontrollvesztés. Mindarról, amiről nehéz beszélni, mert szégyelljük bevallani, hogy emberiek vagyunk, és nem úgy működünk, mint az idealizált képek az Instagramon.

Ha őszintén megmutatok egy saját félelmet vagy szorongást, a néző magára ismer benne. A mű hirtelen már nem rólam szól, hanem rólunk: leveszi a vállunkról a szégyent, és átfordítja: normális, hogy így érzünk.

A már említett kiállítás a Fűz Art Group munkáit mutatta be. E művészkollektívának te is a tagja vagy.

A Budapest Art Mentor alatt találtunk egymásra 2021 körül. Először csak ötletként röppent fel, aztán lassan kialakult a közösségünk, ami a sisterhoodra épül: nemcsak közösen állítunk ki, de segítjük és támogatjuk is egymást. Nekem ez azért is jó, mert nem igazán vagyok jó önmenedzselésben; itt megoszlik a teher, és van valódi visszhang. Megmutatjuk egymásnak a félkész munkákat, ha elakadunk – nemcsak technikai, hanem gondolati szinten is. Van szakmai tükör, és van érzelmi megtartás. Jó érzés tudni, hogy ha bajban vagyok – szakmailag vagy emberileg –, egyszerűen írhatok a lányoknak. Ez számomra óriási érték.

Mik a terveid most?

Egyelőre nem rohanni szeretnék, hanem tovább építeni azt, ami most kezdett igazán a sajátom lenni. A nagyobb testű tárgyakkal tovább kísérletezem. Érdekel, hogyan lehet az objektumot narratív felületté tenni — mintha történetek, érzelmi rétegek ülnének rá, nem csak minta. Több, egymással összeolvasható, sorozatszerű munkában gondolkodom.

Közben készülök a következő önálló kiállításra is a Molnár Ani Galériában – még nem sürgetem, de érzem, hogy lassan érkezik az anyag. A közösség is fontos marad: jövőre újabb csoportos kiállítást szervezünk a Fűzzel. Most azt érzem: az irány megvan. A következő évek célja nem a nagy ugrás, hanem hogy mélyebb gyökereket eresszek abban, amit már megtaláltam.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu