Eleve izgalmas, hogy ez a kiállítás Rieder egyik korábbi projektjét, a Sárvári Zitával 2022-ben a Kieselbach Galériában rendezett Youhu-tárlatot írja tovább, amely szintén az 1980 és 2000 között születettek generációjának útkeresését, érdeklődését, valamint az alkotói hangok változatosságát emelte ki. A mostani kiállítás a térből adódóan szélesebb megfogalmazást tesz lehetővé, ugyanakkor az anyag adottságai folytán van egy fókusz, az MNB gyűjteményezési stratégiájának sajátosságai is érzékelhetővé válnak ebben a koncepcióban.
Rieder a kurátori koncepcióban is jelzi, hogy nem törekszik teljességre, ez nem művészettörténeti összefoglaló, ugyanakkor felvillant olyan utakat, amelyek jellemzőek e nemzedék körében, s izgalmas alkotókkal és művekkel illusztrálja őket. A rendezés szellős, az anyag maximálisan befogadható, ugyanakkor valamennyi kiállított alkotás megkapja azt a teret, amely szükséges ahhoz, hogy önmagában, minden kontextustól függetlenül is élvezhessük. A kiállítás így egyszerre mutatja fel az egyéni teljesítményeket és a korszellem bizonyos sajátosságait.
Fontos kiemelni, mert eléggé ritka jelenség, hogy a falszövegek szintjén is megjelenik ez a fajta könnyedség, kifejezetten szórakoztató olvasni Rieder gondolatait, amelyek lényeges momentumokra tapintanak rá. A közvetlen és jól fogyasztható stílusnak köszönhetően a tárlat a szélesebb közönséget (végre) éppúgy meg tudja szólítani, mint a szakembereket.
A bevezető terem a nemzedéki arcélt „vázolja” három művön keresztül: Batykó Róbert festőgéppel lehúzott, lecsúszott maszkja, Balázs Nikolett ipari nyersanyagokból és fémforgácsokból fabrikált plasztikája, valamint Szabó Menyhért klasszikusan induló, végül mégis meggyűrt portréja egyaránt a formálódást, az átmenetiséget, az identitás folytonos újragondolásának kényszerét jelzi, azt, hogy ebben a világban szinte napról napra újjá kell gyúrnunk magunkat és pozíciónkat. Ugyanakkor ezzel a három művel Rieder az Y generáció változatos anyaghasználatára, ötletességére és innovatív szellemiségére is rámutat.
A következő tér a természethez kapcsolódás változásáról szól, a neoromantikus vágyakozásról, ugyanakkor arról is, ahogyan a fa megjelenik e generáció anyaghasználatában. Anthony Vasquez és Bernáth Dániel művei nem meglepők ebben az egységben, de öröm itt látni kettőt is Dóra Ádám korai kompozícióiból, amelyeken még jól felismerhető az alkotó szoros kötődése a plein airhez.
A Testvirágok a kiállítás legszenzitívebb egysége. Női természetrajz a biológiától az erotikáig, írja Rieder, ehhez pedig Barabás Zsófi, Gáspár Annamária és Balázs Nikolett munkái mellett Knyihár Bence orchideás sorozatát is beválogatta, ami lehet szokatlan, azonban ez a három mű épp annyira árnyaltan beszéli a női nemiség kódnyelvét, mint Barabás Zsófi organikus érzeteket keltő vásznai.
A tárlat szól a létbevetettségből fakadó szorongás alapélményéről is, arról, hogy mindannyiunkat megvisel a világ folytonos és sebes változása, a struktúrák törékenysége. Erre az állapotra Szinyova Gergő és Pintér Dia játékosan, bolondosan reflektál, Fábián Erika és Horváth Lóczi Judit csendesen, a rituáléban rejlő monotonitás és a rendteremtés erejét kihasználva próbálják oldani szorongásaikat, míg Kis Róka Csaba a káoszban rejlő esztétikumra fókuszál.
A következő egység arról szól, hogy a világ olyan gyorsan változik, hogy szinte már minden múltbeli lesz, mielőtt elkezdődhetne: minden retró, hiába indul sci-finek, legyen szó Góth Martin videójátékok esztétikájából inspirálódó kompozícióiról vagy akár Tomas Piarsz retrofuturista kapszulákból épülő játékos képéről.
Az Ipari geometria elnevezésű részben a hagyományos anyaghasználaton túllépő műveket látunk. Szuper, hogy Varga Ádám CMYK-színkódokat ismétlő sorozata egyben szerepel most, de hasonló öröm itt látni Felsmann István legóból készült művét, Nemes Márton spaniferrel összetartott képtábláját, Kóródi Zsuzsanna üvegplasztikáit vagy Tivadar Andrea két kompozícióját is, amelyeken az absztrakt geometria ipari fémcsövekké lényegül át.
Rieder a popkulturális és digitális hatások felerősödéséről is szól többek közt Kusovszky Bea, Benkő Barnabás vagy Szentgróti Dávid művein keresztül. A képgenerálás és a klónozás kapcsolatának vizsgálata is izgalmas, az pedig, hogy ehhez behozza Melkovics Tamás 3D-s szoftverrel tervezett, variabilitást és bővíthetőséget ígérő szobrait, egészen rendkívüli.
A tárlat utolsó egysége az Emlékező tárgyak címet viseli. Ide egyrészt talált tárgyakból építkező kompozíciók kerültek, másrészt olyanok, amelyek archaizálnak, vagy játékba hozzák a múltat és az emlékezetet, rámutatva, hogy az idő mennyire fontos építőeleme lehet a műveknek. Van itt Csató József-kompozíció, Pintér Dia-kollázs és Szinyova Gergő-mű.
A kiállítás nagyszerűségét bizonyítja az is, hogy az egyes egységek nem lezárt buborékok, hanem nyitottak. Rieder rámutat, hogy van köztük átjárás, mégpedig úgy, hogy az egyes alkotók több témában is felbukkannak egy-egy mű erejéig. Szinyova Gergővel, Góth Martinnal, Kóródi Zsuzsával vagy Kis Róka Csabával is a kiállítás több pontján lehet találkozni, így az alkotók közötti párbeszéd még elevenebbé válik, és a látogató is érzi, hogy e kortársainkat sem csak egyetlen dolog foglalkoztatja a világból, hanem éppúgy fluidálnak a különféle témák között, ahogy mi magunk is.
A kiállítás április 27-ig látogatható.
Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum
