Gryllus Vilmos szerint a vers és a zene titka az élő találkozásokban rejlik

A zene sokszor olyan mély, preverbális érzelmeket szólít meg, amelyeket a szavak nem képesek kifejezni, míg a vers ezeket az érzelmeket fordítja gondolatokká, szavakká. Miként érzékeli alkotóként ezt a kettősséget, és hogyan jön létre a két médium közötti kapcsolat?

A kapcsolat ebben az esetben én vagyok… csak azért zenésítek meg verseket, legalábbis amikor felnőtteknek szóló költeményekről beszélünk, hogy én elénekeljem őket. Igazából nem is versmegzenésítésnek, inkább verséneklésnek hívjuk. A vers gondolatai által keltett érzelmeknek próbálom megtalálni magamban a zenei megfelelőjét, beszorítani a szavak alkotta keretbe és egy egységbe simogatni őket.

Amikor egy verset zenévé formál, mikor és hol dől el először: a ritmus diktálja a dallamot, vagy a szavak íze szabja meg a zenei ívet?

Verse válogatja, hol az egyik, hol a másik az erősebb hatás. Egy kötött ritmusú versnél, pláne egy időmértékesnél, mint például Áprily Lajostól a Március, nem lehet megtörni a ritmust, ilyenkor a dallam kell hogy alkalmazkodjon a szöveg hangsúlyaihoz. Ezek a hangsúlyok sokszor nem esnek egybe a zenei hangsúlyokkal, ezért a dallam lejtését kell úgy alakítani, hogy a hangsúlyos szótagok hangsúlytalan helyen is kiemelkedjenek. Olyan versnél, ahol a belső ritmus nem ennyire meghatározó, ott diktálhat inkább a dallam íve, és a szavakat lehet úgy tologatni, a szótagokat úgy elnyújtani vagy rövidíteni, hogy a mondatok, szavak és a dallam hangsúlyai egybeessenek.

Milyen alkotói stratégiákat alkalmaz annak érdekében, hogy a zene ne nyomja el a költői képeket, hanem inkább kiemelje azokat, mindezt úgy, hogy a vers is teret adjon a zenei játékosságnak?

Erre nincsenek kész stratégiáim, ahány vers, annyi megoldás.

Kányádi Sándor bácsi mondta egyszer, hogy „A Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Nem ráerőszakolják a maguk szerzeményeit, hanem kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, szív-némaságra született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti eredeti dallamot.” Igyekszünk is ennek a gyönyörű megfogalmazásnak eleget tenni… Sok dalban van azért olyan rész, amikor a vers szünetet tart, és az általa inspirált zene kicsit kibontakozik, persze akkor se lép ki a vers hangulatából.

Van olyan pillanat, amikor egy vers egyszerűen „nem engedi magát” megzenésíteni, és ha igen, hogyan zárkózik el a zene elől?

Szerintem nincs. Mindent el lehet énekelni, még a prózát is, hiszen például egyik lemezünkön négy Örkény-novellát is elénekelünk. Az biztos, hogy egy jó ritmusú, kötött szótagszámú vershez könnyebb hozzáilleszteni egy dallamot, de talán ilyenkor a közhelyességnek is nagyobb a veszélye. Később ez az előadáson is múlik, hiszen lehet, hogy éppen az ellentétek erősítik majd egymást, és így ér célba a vers. Nincsenek receptek. Az persze lehet, hogy nekem nem mindig sikerül úgy megzenésíteni egy verset, ahogy szeretném, de ez nem a vers hibája.

Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a vers szimbolikus képei és a zene közvetlen hangzásélménye között olyan értelemben, hogy a befogadó egyszerre érezze mindkettő hatását?

Jól kell elénekelni, elmuzsikálni a verset, és akkor a hallgatóság remélhetőleg azt érzi majd a dalból, amit én bele szerettem volna írni.…

Mennyiben érzi azt, hogy a gyermekdalok esetében a költészet és zene ötvözése egyfajta „szemléletmód” közvetítése, amely túlmutat a puszta szórakoztatáson és az irodalmi értékek átadásán?

Abban bízom, hogy az én esetemben ez tényleg így van. Sok olyan dalt írtam gyerekeknek, amelyeket nemcsak meghallgatásra, hanem közös éneklésre szántam. Ezek viszonylag egyszerű, sokszor pentaton dallamok, hibátlan, nem túl bonyolult ritmussal, kis hangterjedelemmel. És ebben van egy jó adag zenei nevelési szándék is. Jó néhány ilyen dalomat az óvodában, iskolában tanítják is a gyerekeknek. És rengeteg visszajelzésem van külföldön élő magyaroktól, hogy mennyit segítenek ezek a dalok az idegen nyelvi környezetben felnövő gyerekeknek az anyanyelv elsajátításában, a magyar identitás kialakulásában. És ez nagyon jó érzés…

Egyszer azt mondta, hogy a színpadon „meglehetősen félelmetes dolog négyszáz gyerekkel szemben megállni, és farkasszemet nézni velük”. Mi ad erőt vagy biztonságérzetet ilyen helyzetben, és hogyan alakult át az évek során a közönséggel való kapcsolata?

Van, aki erre születik, de az nem én vagyok… Majd két évtizeden át gyerekeknek csak Levente Péter társaságában játszottam, aki viszont kimondottan erre született. Nagyon jól kiegészítettük egymást. Mellette kezdtem megtanulni, hogy hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet. És ebben persze sokat segített az is, hogy 1990-ben megszűnt a hanglemezgyár monopolhelyzete, és végre kiadhattam az első, közös éneklésre szánt daloskönyvemet. A dalok gyorsan elterjedtek, és onnantól kezdve, ha elkezdtem énekelni, hogy „Lassan jár a csigabiga”, rögtön velem énekelt mindenki. Akkor kezdtem egyedül tartani a gyerekműsoraimat, és ha eleinte félelmetesnek is tűnt „400 gyerekkel farkasszemet nézni”, ebből később csak az öröm és az izgalom maradt.

A digitális világ megváltoztatta a művészeti befogadás módját. Milyen lehetőségek és kihívások rejlenek a zene és a költészet egységében a mai online térben?

Valóban nagyon sok mindent megváltoztatott a digitális világ, de szerintem ez a költészet és a zene egységére cseppet se vonatkozik, legalábbis a mi esetünkben. A fiatalabbak persze sokszor egészen más módszerekkel dolgoznak, mint például Ábris fiam is, akinek természetes közege az elektronika, és a zene és szöveg egysége nála nyilván egész más elvek és más gyakorlat szerint alakul. Mi viszont – lassan már 56 éve – változatlan elvekkel, módszerekkel, gyakorlattal énekeljük a verseket az újabb és újabb generációknak, és a koncertek hangulata se változott. És ez szerintem az otthoni zenehallgatást se befolyásolja. Igaz, hogy régen hanglemezről, aztán kazettáról, később CD-ről, most meg QR-kód segítségével szól a zene, de ez szerencsére nem minőségi kategória.