„A Teremtőtől kapott erőnk van, nem mindegy, mire használjuk” – interjú Heinczinger Miklóssal

Mikor és miért kezdett el foglalkoztatni a szabadság gondolata? Hogyan találkoztál ezzel a fogalommal?

A legelső ilyen élményem Petőfi volt. Az általános iskolában, amikor tanultuk a Petőfi Sándor-verseket, a Nemzeti dalt és az összes többit. Ezek összefüggésben voltak március 15-ével is, és nálunk, a családban a nemzeti ünnepek nagyon fontosak voltak – már amelyeket a hetvenes-nyolcvanas években meg lehetett ünnepelni, és nem ránk erőltették.

Egy tízéves gyereket reálisan meg tud szólítani a szabadság gondolata? Mi volt ennek a valódi kontextusa?

A felkészülés az ünnepekre. Az általános iskolában volt egy nagyon jó kórusunk. A szabadság gondolata engem mindig az éneklés alatt kapott el leginkább. Énekeltünk a Kossuth-nótáktól kezdve mindent, a fenyőünnepeken is énekeltünk, meg mindenhol, ahol meg kellett jelenni. Tehát Petőfi Sándor volt az első impulzus, utána a zenét mondanám, de ugyanezt érzem, ha az erdőn járok is. Amikor énekelek, zenélek, vagy amikor csak zenével vagy versekkel foglalkozom, akkor érzem magam teljesen szabadnak.

Ez hány éves korod óta van így?

Gyerekkorom óta zenélek és énekelek. Édesapáméknak vannak magnókazettára felvett emlékei, hogy ugrálok az ágyon és énekelek egyfolytában. Ez a családból jön. Édesapám lagzis zenész volt, meg bálokban muzsikált, nagyapámék és dédnagyapámék is énekeltek a nagymarosi férfikarban. A zene az egész családban jelen van. Az unokatestvéreim között is fölbukkan egy-egy kántor, hangszerkészítő, zongorista, gitáros vagy énekes.

Mi volt a zenében az első olyan tudatos élményed, ami aztán a későbbiekben is meghatározó volt?

Úgy 13–14 éves koromban, amikor édesapám bakelit-lemezjátszóját összekötöttem a Regent hangfalával, fogtam egy nagymarosi ember által készített, Claptonra hajazó basszusgitárt, és elkezdtem hallgatni a Deep Purple-t, a Hush című dalt. Amikor az elindult, és bejött az első farkasvonyítás, onnantól kezdve megőrültem. Szóval akkor, ott kezdődött valami. Addig is zenéltem, klarinétoztam meg nagydoboltam a nagymarosi fúvószenekarban, de nem gyakoroltam annyit, hogy élvezzem is, egyébként végigkíséri az életemet a klarinéttal való küzdés, ami egy jó dolog. Néha nagyon szépen meg tud szólalni, de ez az a hangszer, amelyikkel, ha nem gyakorolsz egy hétig, akkor újrakezdheted az egészet.

Volt egy időszak, amikor abbahagytam a zenélést. Nyolcadikban, amikor az öcsémék focizni kezdtek, gyerekszemmel azt láttam, hogy hétvégén vannak a focimeccsek, és akkor édesapám elment ezekre, vagy el is kísérte a csapatot máshova. Általában pénteken voltak a kamarakoncertek, amikre viszont nem tudott eljönni. De a focimeccseken ott volt. Azt gondoltam, hogy azért, mert a koncert nem érdekli. Arra jutottam, hogy én is abbahagyom a zenét, és focizni fogok. Édesapám azt mondta, fiam, neked elment az eszed… De ha ezt akarod, akkor csináld. Életemben egy egyeneset nem tudtam belerúgni a labdába. Most is így vagyok ezzel.

A zenében hogyan éled meg a szabadságot?

Akkor kikapcsolok. Akkor megszűnik minden, és csak a zene van. Ez egy nagy belemerülés, mint hogyha a tengerben úsznék, vagy kint állnék a Madarasi Hargita tetején, a verőfényben, és jön a levegő.

Milyen volt szembesülni a ténnyel, hogy a zenében különleges tehetséged van? A zenészek között sem túl hétköznapi, hogy valaki húsz hangszeren játszik.

A Jóistentől kaptam egy adományt, hogy meg tudok szólaltatni sok hangszert, de tudom, hogy mindegyiken lehetnék sokkal jobb, ha még több időt tudnék a gyakorlásra fordítani. Néha úgy érzem magam, mint egy zenebohóc, mert mestere egyik hangszernek sem vagyok, csupán meg tudom szólaltatni őket úgy, hogy az zenei élményt képes nyújtani a másik embernek is, nem csak nekem.

Mi a te valódi hangszered?

Az ének. A többi hangszerrel kísérem magam.

Nincs olyan, ami különösen kedves a szívednek, vagy amin otthonosabban érzed magad?

Attól függ, milyen dalról van szó. Ami sazon van, azt nem nagyon szeretem gitáron játszani. A gitáros dolgokat meg nem raknám át sazra, mert azok a versek azon a hangszeren szólaltak meg. Amikor leülök elolvasni egy verset, körberakom magam a hangszereimmel. Elkezdek olvasni, amíg meghallok egy dallamot, és akkor hagyom megszületni a dalt. Fölveszek egy hangszert és elkezdem. Megkeresem, melyik tud segíteni abban, hogy ezt jól tudjam énekelni.

Ilyenkor hány hangszer van körülötted?

Két gitár, a fidula, a saz, a koboz, a furulya, a duda, a doromb. És újabban a tekerő is.

Amikor megszületik egy dal, melyik az a pillanat, amikor valamiféle szabadságélmény is felépül hozzá?

Az első szabadságélmény akkor van, amikor a dal kiszabadul a hangszerből – az olyan, mintha elérnéd az erdőt, és belépnél az erdő kapuján –, amikor megszólal az a hangszer, amely ahhoz a dalhoz kell. És amikor ez megszületik teljes valójában, amikor azt mondom, hogy na, ez így jó, az lehet fél perc, de lehet több nap, körülbelül ebben az intervallumban szokott működni ez a dolog. Valami jön, elindul, és belemegyek ebbe a hullámba, hagyom, hogy vigyen. Az első nagy élmény az, amikor először tudom eljátszani teljes egészében úgy, hogy nincs benne baki. Ugyanúgy az ének is megtalálja a maga dallamát, és ha mindez egyszerre meg tud szólalni, onnan kezdve az számomra a teljes szabadság, mert akkor megint valami megszületett. Lehet, hogy a szabadság maga. Nem is én vagyok szabad, hanem egy dal szabadult ki. Ezt szeretem.

Miért zenélsz?

Mert szeretek muzsikálni. Talán azért is szeretek verseket énekelni, mert akkor közös nevezőre jutok azzal az emberrel, aki írta az adott verset. Valami olyasmibe tudok belelátni, amibe előtte csak ő, mert ő látta, ő érezte, ő kapta ihletként, hogy leírja, de ezáltal jobban megismerem. Erre egy nagyon érdekes példa, mikor még a kilencvenes évek végén, egy jól átbulizott éjszaka után hajnali három-négykor értem haza, és nem tudtam aludni. Eszembe jutott, hogy a gitártokban vannak kinyomtatott versek. Az egyik lapon Ady Endre Párizsban járt az ősz című verse volt. Ismertük, tanultuk, de soha nem indított el bennem semmit. Olvastam, ott volt a gitár, elkezdtem játszani, és azt éreztem, megértettem az embert magát. Talán azért is szeretek muzsikálni, mert így jobban megismerem a körülöttem levő világot, mert ezáltal tudok kapcsolódni hozzá.

Nálad nagyon szoros a szöveg és a zene összefüggése. Hogy épül össze a két regiszter? A Deep Purple-ös élményed után ez hogyan alakult tovább? Irigyellek, hisz én is szeretnék tudni kívülről annyi verset, mint te.

Elmondani nem tudom őket, csak elénekelni. A Deep Purple-ös élmény után jött a gimnázium. Győrffy Ákossal jártam egy osztályba. Nagymaroson is együtt nőttünk fel, csak külön osztályban voltunk akkor, de később osztálytársak lettünk, ő akkor kezdett el írni. És hát csajozni kellett volna valahogy. Ott, Vácon elkezdtem járni egy „hippi bandába”, ahol ment a Doors, és sokan tudtak ott gitározni. Megtanultam én is, mert láttam, hogy úgy működik az élet, hogy aki gitározik, annak mindig van barátnője. Bari Janó festőművész eladott egy gitárt nekem, és akkor kezdtem el próbálgatni, hogy mi az a G-dúr, A-dúr, aztán jöttek először a Hobo-nóták, a bluesok, utána jött Sebő Feri és általa a megzenésített versek…

Hogyan szeretted meg a verseket?

Általános iskolában is nagyon jó magyartanárnőm volt, a gimnáziumban pedig két kiváló pedagógusnak is szerepe volt ebben. A nagyapám volt az első, aki először verseskötetet adott a kezembe.

Melyik volt az?

Petőfi. És utána regényt, Gárdonyitól az Egri csillagokat.

A Misztrállal hol találkoztál?

1997 tavaszán szólt az unokatestvérem, hogy van egy előadó-művészképző iskola, a Krónikás ének-zenede, és menjek el oda felvételizni, mert szerinte az jó nekem. Merthogy verseket énekelek, és ott is verséneklők vannak, a Kaláka tanít, Dévai Nagy Kamilla alapította az iskolát. Megpróbáltam. Akkor találkoztam másodszor Török Mátéval, azóta ez a kapcsolat már 25 éve tart. Évekkel azelőtt az unokatestvérem próbált minket összehozni Vácon, de fél óra alatt rájöttünk, hogy az így, abban a formában, abban a percben nem fog működni. Nem akkor kellett találkoznunk, hanem évekkel később. Az iskolában találkoztam Tóbisz Tinelli Tamással is, ő Felvidékről jött tanulni, és valahogy összeverődtünk. Az történt, hogy hasonszőrűek találkoztunk, akiknél nem ciki az, hogy verseket énekelünk, és ’97 óta együtt zenélünk.

Mikor derült ki számotokra, hogy az, amit csináltok, időtálló? Hogy a Misztrál valamiért egy sikerre predesztinált történet?

Nem tudom, hogy ezt észrevettük-e. Nem akartuk azt észrevenni, hogy ennek lehetne más kifutása is. Eldöntöttük, hogy ezt csináljuk, és idáig jutottunk.

Csupán elhivatottságból?

Igen. Amellett, hogy Török Máté akkor még egyetemista volt, Tóbisz Tinelli Tamás meg dolgozott. Nekem azt mondta édesapám, hogy nyugodtan zenélhetsz fiam, de egy polgári állásod legyen. Ő szintén zenélt, de volt polgári állása is. Észrevettem, hogy egy idő után ezt nem lehet más munka mellett csinálni. 2008 novemberéig volt polgári állásom, akkor volt a nagy gazdasági válság, akkor kerültem ki az állandó fizetésből. Ugyan a Misztrál működött, de annyi fellépés még nem volt, hogy meg lehessen élni belőle, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy külön is próbálkozom, de nem voltam benne biztos. Azt kértem a Jóistentől, mivel eléggé mély stádiumban voltam, hogy akkor mondd meg, mit akarsz. Mondd meg!

Közben már családod is volt.

Két gyerekkel, azaz már négyen alkottuk a családot. Akkor kaptam meg e kérdés után fél órára a Gyöngyöt az embernek című verset. És hazajöttem.

Ebben ott volt a felszólítás.

Igen, ez van. Ezt kell csinálni. Azóta csak a muzsika van. De jó! Ez egy ilyen életforma. Ha muszáj lenne, fix pénzért is dolgozhatnék, mert nem félek a munkától. Itthon is dolgozom a ház körül, gazdaságunk van, de biztos, hogy sokkal szabadabb vagyok, bár nem nyolcórás munkarendben dolgozom, hanem 24 órásban. Mégis különbség az, hogy mi osztjuk be, éppen mikor mit csinálunk.

A mély istenhitet honnan hozod magaddal?

A családból. Római katolikus család vagyunk, egy tősgyökeres nagymarosi sváb család. Gyerekkoromban, amikor már lehetett ministrálni, akkor ministráltam, ahogy a családban mindenki. Ez nálunk nem volt kérdés, mi voltunk az általános iskolában a csütörtöki csoport Bárány Béla káplánunk vezetése alatt, aki nagyon-nagyon jól bírt a gyerekekkel. Mindegyik nap volt egy csoport minimum tíz ministránssal. Ez nagyon jó közösség volt. Mi általában az unokatestvérekből jöttünk össze a csütörtöki csoportra, és ez is nagyon jó volt, az unokatestvérekkel együtt szolgálni az oltárnál zseniális dolog. Az istenhit innen jön: a nagyapámék, nagymamámék, édesapámék és nagybátyáim istenhite, meg amit láttam Nagymaroson, azokban a családokban, amelyekkel mi kapcsolatban voltunk. Isten mindig ott volt. Aztán volt egy időszak, amikor azt gondoltam, hogy ez hülyeség…

Gondolom, van valami nagyon durva, személyes istenélményed, ami aztán rendbe tette benned a hitbéli dolgokat.

Igen, de azt nem mondom el. Azt mesélem el inkább, hogy megtanultam, körbe kell nézni. Körbenézel, az emberekben is megtalálod Istent. Egyik legmélyebb olyan istenélményem, ami tényleg az Istenről, magáról a Teremtőről szól, a következő: tíz éven keresztül jártam be a váci fegyházba zenélni minden hónap első hétfőjén vagy a másodikon, ahogy éppen kijött. Az elítélteknek muzsikáltam. Oda is egy jó barátom szervezett be, aki azóta nincs velünk. Ő mondta, hogy gyere, Mika, pengess el egy-két dalt, én meg föl fogok olvasni. Ez tíz éven keresztül ment így, és az egyik alkalommal, nagyhét volt, húsvétra készültünk, és az elítéltek egy meglepetéssel fogadtak. Bementem zenélni, és azt mondták, hogy most nem te zenélsz, hanem mi szeretnénk neked valamit előadni. Köszönöm, mondtam. És Jézus szenvedéstörténetét adták elő. Mindenkinek megvolt a szerepe. Hallgatom, hallgatom, nézek magam elé, hallgatom, igen, ismerem a történetet, százszor elénekeltem, ismerem. Az volt a lényeg, hogy amikor Jézus beszélt, akkor az ő szavait az összes elítélt egyszerre mondta. Fölnéztem, és nem láttam mást, csak egy nagy fényességet, egyetlen nagy szájat, és mintha ott lett volna maga a Teremtő, ahogy mindenhol ott tud lenni. Mindenhol, még bennük is.

Ez is nagyon erős élmény, és onnantól kezdve újra teljesen másként kezdtem gondolni mindenre. Ki rab? Ki az, aki be van zárva? Én az életembe? És ki a nagyobb bűnös? Van-e különbség, ha lelkileg teszek tönkre egy embert vagy az életét veszem el? Nem ugyanakkora bűn-e? Tettem-e olyat az életemben, hogy nyugodtan ülhetnék én is ott bent, mert úgy megbántottam valakit, hogy talán azóta se tud kijönni abból? Nem vagyok szent ember, biztos volt, akit bántottam, és nem tudom, hogy ez milyen hatással volt az életére. És hol a szabadság? Mit gondolhatott a nagyapám, aki két és fél évig volt málenkij roboton Ukrajnában, mert sváb származásúak vagyunk, és elvitték őket? Mert mégis hazajött, és mindabban a kegyetlenségben és abban a megpróbáltatásban, amit egy könyvben le is írt, azt mondom, hogy még akkor is szabad tudott lenni valahol a lelke. És mi a szabadság mértékegysége?

Ha most kellene megfogalmaznod, te mit mondanál?

Én a szabadság rabja vagyok. Mert az, hogy 52 ezer kilométert utazom egy évben, az nem normális.

De biztos, hogy szabadság?

Lehet, hogy nem az. Viszont amikor zenélek, akkor szabad vagyok. Ehhez viszont utaznom kell. Dolgoztam 12 órákat a benzinkúton, akkor is úgy éreztem, hogy szabad ember vagyok, mert szerettem azt, amit csinálok. Szerettem emberekkel találkozni, azt, hogy reggel, amikor bejönnek és morcosak, a tankolás után úgy mennek ki, hogy mosolyognak. Mert ha csak két-három szót is tudtam hozzájuk szólni, meg rájuk mosolyogni, akkor már megváltozott a napjuk. Amikor bejön, hogy a hármas kút lesz, nem annyit mondok, hogy tízezer forint. Hanem: Adjon Isten jó reggelt! Mondom, örülök, hogy újra látom. Nem volt nálunk már egy hete… És ha ezt komolyan is mondja az ember, jót tesz vele a másiknak, szebbé teszi a napját. Szóval, teremtő nyelvünk van, teremtő képzeletünk. A teremtőtől kaptunk erőt, soha nem mindegy, hogy mire használjuk.

Farkas Wellmann Endre teljes interjúja a Magyar Kultúra magazin 2023/2. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád