Zenés portréfilmbe oltott korkép – Megnéztük a Bereményi kalapját

Kevés olyan szereplője van a magyar kultúrának, aki olyan sokszínű életművet tudhat magáénak, mint Bereményi Géza. A 76 éves alkotó a művészet minden területén rajta hagyta a kézjegyét. Filmrendezőként és forgatókönyvíróként olyan mozikat köszönhettünk neki, mint A tanítványok, az Eldorádó vagy épp a 2002-ben bemutatott A hídember, az irodalomban legutóbb Magyar Copperfield című önéletrajzi regényével aratott sikert, de a legnagyobb hírnevet bizonyára Cseh Tamás alkotótársaként szerezte.

Kalandos életútja, amely akár

a múlt századi Magyarország művészpályák tanmeséje is lehetne,

mindeddig hiába kívánkozott vetítővászonra – ezt a hiátust igyekszik betölteni a Papp Gábor Zsigmond által rendezett portréfilm. A közel másfél órás játékidőben megszólalnak a ma is alkotó Bereményi kortársai: kollégák, színészek, társrendezők és zenészek.

A filmmel kapcsolatban jó pár kérdés járhat a fejünkben, leginkább arról, hogyan lehet megragadni egy ekkora kaliberű és kényes kérdésektől sem mentes életrajzot úgy, hogy ne legyen se kapkodó, se unalmasan részletes, hű korrajzot adjon a 20. századról, és Bereményi pályájának újabb fejleményeivel is lépést tartson. Nem kis vállalás. Mint a sajtóvetítés utáni rövid beszélgetés során elhangzott,

a végleges változat nagyjából hússzorosát forgatták le (amelyet egyébként Bereményi szívesen kiadna könyvben).

Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a téma elég rendhagyó, és
Papp Gábor Zsigmond kellően rendhagyó formát választott hozzá. A Bereményi kalapja igen eklektikus
filmben igyekszik feldolgozni a főbb életeseményeket. A klasszikus, „beszélő
fejes”, archív felvételeket felvonultató dokumentumfilmek formuláit hátrahagyva,
változó időközönként videóklipszerű minifejezetek törik meg a múltidézést. A
klipszerűség ugyan ebben a kontextusban furcsán hangozhat, de mivel mégiscsak
Bereményi Gézáról van szó, talán nem meglepő, hogy a filmben folyamatosan jelen
van a zene. A klipekben sokszor maguk a dalszövegek elevenednek meg a vásznon,
és több helyen igazán szórakoztató kikacsintások tanúi lehetünk, ám azok
számára, akik inkább anekdotázásra vágynának, néhány ponton megakasztó lehet ez
a történetvezetési megoldás.

A dokumentumfilmként való műfaji besorolást megkérdőjelezi,
hogy Tóth Barnabás hiába kíséri és tartja Bereményit másfél órán keresztül folyamatosan
interjúhelyzetben, a címszereplő saját bevallása szerint végig színészi
munkaként tekintett a forgatáson betöltött szerepére, mint e nyilatkozata
tanúsítja: „Rendezői tapasztalatomból kifolyólag pontosan tudtam, hogy ha egy
rendező jelen van a forgatáson, akkor szereplőként nekem mit kell csinálnom. Jó
színész akartam lenni, épp ezért bármit kért volna a rendező, megtettem volna.
Ugyanakkor éltem a színész felelőtlenségének elvével: tehát végig tudtam, hogy
nem én vagyok a felelős azért, ami a kamera előtt történik, hanem a rendező.”

Ez meg is mutatkozott a filmben: a játékidő első felében, a Tóth Barnabással folytatott beszélgetéseken érezni lehetett, hogy Bereményi nehezen hajlik a természetességre.

Ellenállása csak az utolsó harmadra puhult fel teljesen, amikor a Balaton partján nosztalgiázva a Cseh Tamással kialakult alkotói kapcsolat emblematikus pillanatait, fordulópontjait elevenítették fel. Noha a film hátterében végig ott zizeg a múló idő ténye, az akkor és most különbségtétele, és szóba kerül az elmúlás is, a visszatekintés csak Cseh Tamás emlékének felidézésekor telítődik meg igazán érzelmekkel.

A Bereményi kalapja végéhez érve az a furcsa érzésünk támadhat, hogy a főszereplőt úgy láttuk, mintha múzeumban járt volna.

Mintha végigvezették volna a véletlenszerűen előbukkanó, mégis fontos, egymáshoz csak lazán kapcsolódó emlékeken, bizonyos stációknál elidőzve, néhányakon viszont gyorsan túllépve, annak érdekében, hogy minden beleférjen a nyitvatartási időbe. Aki mély magánéleti kitárulkozást vár, annak hiányérzete lesz. Persze mondhatnánk, hogy a főhőstől eleve elég messze áll ez az attitűd, ám egy 76 éves alkotó kvázi életrajzi filmjében talán több magánszál is elférne a gyerekkori történetmorzsáknál, a családfa nagyjábóli áttekintésénél és az erdélyi rokonok megemlítésénél. És ez nem (csak) a rajongók kíváncsiságának kielégítése végett illett volna bele a filmbe. Sokkal inkább Bereményi életművének epikussága és annak a modern magyar kultúrába való beágyazottsága indokolja az igényt, a cél pedig nem a bulvárérdeklődés kielégítése lett volna, hanem egy kalandos és fontos élettörténet megörökítése, abban a formában, ahogyan az érintett és mi emlékezünk rá.

Ettől függetlenül,

akármilyen várakozásokkal üljünk is be a moziterembe, mindenki talál érdekességet a film másfél órájában.

A legjobban valószínűleg azok járnak, akik Bereményire mint filmrendezőre és forgatókönyvíróra kíváncsiak. És ez nem meglepő. Mint a vetítés után a címszereplő rámutatott: életének ezt a részét a legkönnyebb bemutatni, mivel archív felvételek sokasága áll rendelkezésre az ábrázoláshoz. Ezeket a sok zenei anyaggal kiegészítve a film elsősorban a rajongók és a nosztalgiázni vágyók számára lesz kötelező darab. A többiek azzal vigasztalódhatnak, hogy az alkotó szellem láthatóan továbbra sem lankad Bereményiben. Ha rajta múlik, hamarosan érkezik a Magyar Copperfield folytatása, amelyben a húszas éveire fog koncentrálni. És elmondása szerint nem azért lesz könyv belőle, mert az jobb lenne, mint a film, hanem a megfelelő mélységű visszatekintés igénye hajtja a könyvírásban. A Bereményi kalapját ennek szellemében érdemes nézni igazán:

a film szükségszerűen a közös visszatekintést szolgálja, míg a könyv a szerző önmagában való utazása.

Az előbbi inkább korkép, az utóbbi pedig az önkép láttatása. A kettő közti különbségről szeptember 22-én, a Corvin moziban tartandó díszbemutatón, a rendező és a főszereplő jelenlétében is elmélkedhetünk majd.

Fotók: Filmworks/Kováts Zsófi