Rá kellett jöjjek, hogy a vízzel való kapcsolatunk ezúttal elszakadást jelent a természettől

Hogyan jutottál ki először Majulira, és mi vonzott erre a szigetre?

2019 decemberében mesélt egy barátom Északkelet-Indiáról, azon belül pedig egy ártéri szigetről, Majuliról. Tudtam, hogy nem feltétlenül a mainstream Indiát akarom látni, hanem egy kicsit kimennék a szélére.

Ez a kép volt a szikra, vettem is egy repjegyet, és kinéztem a környéken még más, izgalmasnak tűnő helyeket.

Ekkor már fotósszemmel érdekelt a régió?

Egyáltalán nem, sokkal inkább utazás és önismeret szempontjából. Persze magammal vittem a kamerámat, de nem olyan céllal, hogy életem anyagát fogom itt elkészíteni. 2020 januárjában mentem ki először, és hosszú, kanyargós úton sikerült eljutnom Majulira. Csodavilágba csöppentem: egy árterület, ahol mindenhol homok van és lábakon álló házak, ami számomra különösen nosztalgikus élmény volt, hiszen a Tisza-parthoz közel nőttem fel. Érdekes, hogy több mint egy hónapot utaztam, ám csak Majulin vettem elő először a kamerámat, ott volt rá először késztetésem. Ahogy napokon keresztül bicikliztem a göröngyös ösvényeken és falvakon és végtelen ártereken át, elkezdtem megismerni a szigetet.

Az első út néhány pillanata a könyvben is kiemelt szerepet kapott: például amikor két ember ül a vízben, és húz egy hálót. Ez az egyik kedvenc fotóm az egész anyagból, olyan halászati technikát örökít meg, ahol elkerítenek egy területet, beledobnak gallyakat, hogy a halak odamenjenek ívni, és utána kihalásszák őket. Négy órán át néztem őket, és rögtön éreztem, hogy itt egészen másképp működik a vízzel való együttélés. Önkéntelenül is visszagondoltam arra, hogy vajon tényleg ilyen lehetett-e Magyarország is annak idején.

A gyerekkorodból emlékszel hasonló ember-víz szimbiózisra a Tisza-parton?

Nagypapámtól kaptam az első horgászbotomat, és a haverokkal is lejártunk a Körösre a duzzasztóhoz, ilyen típusú szellemi együttélés viszont nem volt a vízzel. Itt a folyóból élnek: a képeken is a folyamatos tisztelgés pillanatait próbáltam megragadni. Az életük hullámzását, ahogy folyamatosan alkalmazkodniuk kell a természeti erőkhöz.

Amikor először jártam ott, szerettem volna megérteni a sziget történelmi és kulturális hátterét, és azt, hogy hogyan gondolkodnak az ott élők.

Hogyan tudtál kapcsolódni a helyiekkel, és hogyan alakult ki az öt év alatt az anyag narratívája?

2020-ban még tapasztalatlan fotográfus voltam. Próbáltam intuitíven közelíteni – majd úgyis lesz valahogy. Az első élményem ott az volt, hogy ez a homoksziget csökken. Gátakkal és homokzsákokkal próbálják védeni, de végül el fog tűnni.

Például az, hogy valaki négy órán át halászik, és utána szétosztja a faluban a zsákmányt. Az sem feltétlen igaz, hogy az itt élőknek el kell menekülniük: leszúrják száz méterrel arrébb a bambuszházukat, és ott fognak tovább élni. Felveszik a folyó ritmusát, és próbálnak benne keresni egy helyet maguknak. Ők nem a természet felett állnak, hanem együtt, a részeként léteznek. 

Mit tanultál az ott élő emberektől?

Lelassulást, elmélyülést, és annak megértését, hogy végtére is mi vonzott Északkelet-Indiába magyar emberként ennyire hosszú ideig.

Kerestem a magyar szálat, ahogy az örmény anyagomban is: a családból elsőként mentem vissza Örményországba, miután meghaltak a nagyszüleim. Még a MÚOSZ-ban tanultam, és volt az utazásban egyfajta identitáskeresés is, hiszen az őseim örmények voltak, egy erős vágy a megértésre, az emlékek gyűjtögetésére, és hogy egyáltalán ki vagyok én.

Utólag mindig leesik, hogy miért kellett odamenj, amikor pedig már tudatosabban mész vissza, az voltaképpen már örömjáték, hiszen tudod, mit akarsz, és miért vagy ott.

A képeidben mindig találni egy kis lírát, metaforákat, személyességet. Hogyan teszed bele saját magad ezekbe a történetekbe – anélkül, hogy elnyomnád a narratívát?

Mindez puszta intuíció, nincs megtervezve, hogy mi fog történni. Sokat utaztam, és nagyon kíváncsi vagyok. Szeretek mindenféle emberekkel találkozni, beszélgetni, időt eltölteni velük. Kifejezetten keresem ezeket az alkalmakat. Nincs rá módszerem, csupán olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amik személyesen engem is megérintenek, innentől kezdve pedig minden egy kicsit líraibb lesz. Az önismeret segíti az alkotót abban, hogy megtalálja a témáját. Az indiai anyag mondhatni egy előtörténet: az előfeltétele volt annak, hogy megcsináljam a Blue Memoirt itthon.

Fontos, hogy legyen egyensúly abban, hogy amit csinálsz, belső indíttatásból történjen. Persze kell egy adag spontaneitás is, mert a legjobb képek mindig akkor születtek, amikor nem gondolkodtam, de ugyanúgy fontos a kutatómunka is, hogy tudjam, hova kell menni és kivel érdemes találkozni.

A filmre való fotózás lelassít, és felerősíti az intuíciót. Jobban meggondolod, hogy mire szánod azt a kockát?

Amikor elkezdtem, ez is volt a célom vele. Türelmetlen típus vagyok, kissé szeleburdi, aki rengeteg dolgot csinál egyszerre. A filmre való fotózás segít megállni, elmerengeni az adott pillanatban. Nem megoldás mindenre, csupán egyéni alkotói hozzáállás, ami lehet, hogy másnál nem működik.

Minden anyagodat filmre fotózod?

Mindegyik sorozat ugyanazzal a kamerával, egy objektívvel készül. Ha egyszer elkezdted, akkor már így is kell befejezned – de én nagyon szeretem a módszertanát is.

A képeknek is van egy másfajta hangulata: rögtön látszik rajtuk, hogy nem digitális kamerával készültek.

A film esztétikája megkérdőjelezhetetlenül különleges – még ha a válogatás, archiválás és rendszerezés elképesztően sok munkával jár is. Törekszem rá, hogy felismerhető legyen a stílusom. A konzisztencia hosszú távon – talán – kifizetődik. Bizonyos értelemben kísérletező vagyok, de nem feltétlen a kameraváltásban látom a megújulás titkát, sokkal inkább a belső munkát próbálom magamra erőltetni. Attól fogok máshogy fotózni, nem pedig attól, hogy más géppel csinálom meg a képet. Ettől függetlenül szívesen fotózok digitális kamerára, mert praktikus tud lenni – no és jóval kevésbé megterhelő anyagilag.

A Blue Memoir 2022-ben indult: ebben a sorozatban a hazai vizeket és azoknak a hiányát próbálod lencsevégre kapni. Miből indult ki a vizsgálódásod?

Szentesi vagyok, így az otthonommal kezdtem: ezeket az embereket ismerem, a földijeim, így szerintem itt tudok a leghitelesebben mesélni. Kicsit ugyanaz volt, mint Indiában: befogadtak, megetettek, megitattak, csak itt még nyelvi korlátok sem voltak. A munka során arra kellett rájönnöm, hogy az ember-víz kapcsolat ezúttal elszakadottságot jelent a természettől. 2022 ráadásul rekordszáraz év volt. Szomorú, de jó képek születtek, majd egyre inkább azok az emberek kezdtek el érdekelni, akik még valahogy kötődnek a vízhez. A jó gyakorlatokat próbáltam megfogni, Balogh Péter volt az első, akit követni kezdtem – ő már húsz éve figyelmeztet, hogy a tájban kell megtalálnunk a víz helyét. ‘24-ben aztán sok önkéntes szerveződés elindult, amely a vízmegtartást tűzte ki céljául.

Mindenhol gyűjtöttem egy befőttesüveg vizet, és elhatároztam, hogy bármennyire is komforton kívüli, de naplóként fogok tekinteni erre az anyagra. Kényelmetlen helyzetben akarok lenni, miközben alkotok.

Ezzel kötelezed magad arra, hogy akkor már végig kell csinálni?

Inkább arra, hogy gondolkodnom kelljen. Nem kipipálni akarom a feladatot. Ha csak egyszerűen odamegyek és lefotózom, akkor nem lesz mélysége, és akkor mit érek el vele? Az örmény anyagomnál, amelyben fiatal sportolókat fotóztam, például azt csináltam, hogy noha Jerevánban volt két hely, amelyet végig fotózhattam volna, inkább kikértem az Örmény Olimpiai Bizottságtól az összes adatbázisban lévő edzőterem listáját, felvettem a hátizsákomat, és elmentem mindegyikbe.

A Blue Memoirnál is van bennem egyfajta újításra irányuló vágy, ami normális, hiszen közben én is érettebb lettem. Nem akarom ugyanazt csinálni ötven évig, rém unalmas lenne.

Mi lesz a következő projekted?

A Blue Memoirból is egy könyvet szeretnék készíteni. Intenzíven fotóztam most tavasszal, de a héten is ezen dolgozom.

És itt mi lesz a húzótörténet?

Vizuálisan sokkal nagyobb kihívás volt, mint Majuli. Sokszor nem történik annyi „akció”, hiszen érződik az emberek elszigetelődése a tájban. Kerestem azokat a kiemelkedő karaktereket, protagonistákat, akik viszik a fáklyát, és akiknek a történetén keresztül azért el lehet mesélni a nagy egészet, és mutatni pár jó példát. Hogy hogyan áll össze szerkezetileg? Halvány gőzöm sincs (nevet). Azzal viszont, hogy ezeket az alakokat kiemelem, valamiféle reménysugarat próbálok mutatni.

Fontos az ilyen hosszú távú anyagoknál a te véleményed a témáról?

Van egy személyes megélésem, ami biztosan érezhető is a képeken. A fotózásban az a szép, hogy senki nem tudja lemásolni: soha senki nem fogja tudni ugyanakkor megnyomni a gombot, mint én. Ez egyébként nagyon megnyugtató számomra. Van benne egyfajta feloldozás is, hogy valójában csak a saját utamat kell követni, úgyis egyedi és különleges lesz.

Kicsit meg is kell álljak, nem pedig rögtön keresni a következő kihívást. Kell a reflexió, hogy amit csinálok, az hatással van az emberekre – nem feltétlenül a személyemen, de a történeteken keresztül. 

A ma Budapesten is bemutatandó könyv nemzetközi csapattal készült. Milyen volt a közös munka?

Örülök neki, hogy olyan könyvet tettünk le az asztalra, amelyre azt mondták Arles-ban, hogy magas színvonalú, és hogy nagyon szépen, finoman nyúl hozzá egy univerzálisan érthető témához. Jellemző rám, hogy mindent egyedül csinálok. Úgy veszem, hogy nem számíthatok senkire, nekem kell kikaparnom a gesztenyémet. Ennek a könyvnek az összeállítása volt az első pillanat, amikor azt éreztem, hogy nem akarok már az a fotós lenni, aki mindenhova egyedül megy a hátizsákjával.

Fontos volt, hogy közösen csináljuk a kiadóval, a szerkesztővel és a grafikussal (Carmencita Film Lab — Albert, Elyse és Maria), a végeredmény pedig pont a párbeszéd miatt lett ilyen jó. Nekik is az első könyvük volt a Flood me, I’ll be Here, és nagyon figyeltek arra, hogy én mit akarok elmesélni. Olvashatóak a naplóbejegyzéseim, de van benne egy spekulatív levél is, amelyet egy indiai barátom írt. Szerettem volna egy ilyen gesztust, hogy olyasvalaki írjon a könyvbe, aki helyi és jobban érti és érzi Majulit. A könyv címe pedig az állhatatosságra és az emberek kitartására utal, ami nemcsak az ő történetüket, de kicsit az enyémet is keretezi: eláraszthattok, mi itt leszünk. Földrengés ide, áradások oda, ők tényleg ott maradnak. 

Visszatekintve mit adott neked ez az öt év a Brahmaputrával?

Majuli számomra is olyan hellyé vált, ahol megdobbant a szívem, ahányszor visszatértem. Tisztelgés az elemek előtt, a folyó és a hegy előtt. Bazsin van egy présházam: amikor oda megérkezem, akkor is ugyanazt érzem, hogy minden fának jelentősége van. Felmerül persze a kérdés, hogy egy városban vajon hogyan alakul ki a kötődés. Tudsz kötődni a Duna-parthoz, de ahhoz már kevésbé, hogy most itt megállt mellettünk a troli. Az anyafölddel való kapcsolat létkérdés. Örményországban is ezt látom a fiatalokon, hogy dacára a tragikus történelmi múltjuknak, bármit feláldoznak a számukra fontos sportért. Ez a fajta kötődés áthatja minden projektemet, és remélem, hogy a jövőbelieket is át fogja, bármerre visz majd az utam.

Ha a kötődésnél tartunk: független dokumentarista fotósként dolgozni ma nem kis kihívás, noha a képeid a Washington Posttól az El Paíson át a Le Monde-ig a legjelentősebb nemzetközi lapokban jelennek meg, a hónod alatt a Hemző Károly-díj, és a világ első számú fotófesztiválján jelenhetett meg a könyved. Hogyan éled meg ezt a hullámzást?

Az élet, amit választottam, valóban nem a legstabilabb, de sosem az anyagiakra fókuszáltam, hanem jóval idealisztikusabban fogtam fel ezt a munkát. Normális, hogy vannak hullámvölgyek és nehezebb időszakok. Most az univerzum visszaadta a befektetett energiát, amiért nagyon hálás vagyok, noha érzem, hogy sok mindenen változtatnom kell.

Makacs ember vagyok, aki akkor is véghez viszi, amit eltervezett, ha lila hó esik – ebben persze nagyon ki lehet pszichésen fáradni, pláne, amikor nem jön a visszaigazolás. Nem lehetnék boldogabb a könyvnek és azoknak az élményeknek köszönhetően, amelyeket megéltem, de fontos ráeszmélni arra is, hogy azért nem kell ebbe belehalni. A dolgok megvárnak, a fotónak pedig jót tesz az idő. Ehhez viszont 34 évesnek kellett lennem, hogy megértsem.