Zoób Kati rovata – A szövetborítók története

A 16. század előtt egy selyemgézszerű anyagból készültek a szövetborítók, amelyeket csak olyan kivételes könyvekre, mint például a császárnak átadandó tekercsekre tettek. A Kínából származó importáruk Európába áramlása nemcsak a teaszertartásokat emelte be az arisztokrata és a nagypolgári szalonok mindennapjaiba, hanem egy új divathóbortot, a selyem iránti rajongást is teremtett. A különböző típusú selymeket az öltözködésen, lakberendezésen kívül könyvborítók készítésére is kezdték használni az új könyveken, sőt még a 16. század előtti kötetek sérült vagy szennyezett borítóit is selyemborítóval konzerválták.

A könyvkötészet történetében mégis az egyik legfontosabb fejlemény a könyvvászon kifejlesztése.

Archibald Leighton londoni könyvkötő 1823-ban egy nyomdásszal együttműködve alakította a sima pamutszövetet könyvek burkolására alkalmas anyaggá. Az első „könyvkendő” a festett kalikó, a kenőanyaggal sűrített, ragasztásra alkalmas textil. Bár kezdetben egyszerű és karakter nélküli borítókat használtak, a szövet mégis jelentős szerepet játszott a könyvkereskedelem és a könyvkötőipar hirtelen fejlődésében. A könnyen kezelhető, egyszerűen díszíthető vászon jelentősen olcsóbb volt, mint a bőr, és szinte csak „bedobálták” a külön elkészített nyomtatott füzetet a borítóba, és már össze is állt a könyv. Eleinte még a könyvkötő feladata volt a kalikó beszerzése, festésének és töltőanyaggal kitöltésének megszervezése is. A szálak befedésére, a bőrhatás utánzására irányuló vágy azonban arra késztette őket, hogy olyan textilkikészítőkkel dolgozzanak, akik gördülő présekkel vagy szalagdomborítókkal képesek voltak bármilyen mintákat létrehozni a textilen. Először csak a fa erezetéhez hasonló mintázatú moarét használták, majd később az egyenes szálú marokkót. Az előbbit kétségtelenül az öntözött selyem ihlette, amelyet körülbelül 1828-tól használtak könyvek borítására.

Az 1840-es évekre a könyvvászon gyártása külön üzletággá vált. Ekkortájt kezdtek el felhagyni a kötőanyagok 1830-as évekbeli nagyméretű, szalaggal domborított mintáival, és olyan egyszerűbb mintákat választottak, mint például a pelenka (egy kis ismétlődő geometriai minta) és a borda.

Egyes minták, köztük a „kavics”, a „finom átlós borda” és a „mintás homok” olyan kicsik, hogy nagyítás nélkül alig észrevehetők. A már 1860-ban használatos, de 1880-ig nem általánosan elterjedt Buckram kendőt úgy tervezték, hogy ellenálljon a nagy könyvtári igénybevételnek.

A selyemkönyv

1886–1887-ben Lyonban, a textilipar központjában a Roux könyvkiadó gondozásában létrehoztak egy teljes egészében jacquard szövőszéken selyemből szőtt imakönyvet, a Livre de Prières tissé d’après les enluminures des manuscrits du XIVe au XVI siècle-t. A 17 × 13,5 centiméteres kötet 25 bonyolult szövésű monokróm selyemlapból áll; a lyoni érsek jóváhagyásával, a 14–16. századi kéziratos órakönyvek mintájára tervezte R. P. J. Hervier. A szövést a J. A. Henry cég vállalta, és valószínűleg mindössze ötven-hatvan példányt készített. Az imakönyv míves szegélyekkel, dekoratív kezdőbetűkkel és három miniatúrával gazdag lapjai a szövőművészet, a Jacquard-szövőszék technikai virtuozitásának csúcsteljesítményét jelentik. Sok ezer lyukkártyába szerkesztették a könyv terveit, amelyeknek ugyan nem ismert a pontos mennyisége, de a becslések szerint 200 000–500 000 darab kellett a 400 vetülékszálhoz 2,5 centiméterenként, legfeljebb csak tizedmilliméteres gépmozgásokkal. Finom minőségű szürke és fekete selyemszálakat használtak a két évet és közel ötven próbadarabot igénylő első sikeres példányhoz. Az elkészült, törékeny selyemlapokat óvatosan félbehajtva egy-egy leheletvékony kartonra ragasztották, amely a szükséges merevítést adta a finom anyagoknak. A fakszimile-kéziratok és illusztrációk, mint a Születés, a Krisztus a Szűzzel vagy A keresztre feszítés az olasz reneszánsz festményeket idézik. A neogótikus kéziratok újbóli felértékelődése, az elegáns, bár szokatlan kiadvány teljes mértékben megfelel a kor ízlésének.

A francia Joseph Marie Jacquard (1752–1834) szabadalmaztatott szövési technikája, a lyukakkal vagy azok hiányával programozott szövőszék nemcsak forradalmasította a textilipart, de programozhatóvá tette a bonyolult mintákat is. A Jacquard-szövőszéken készült imakönyv tekinthető az első programozással létrejött kötetnek. Bár a selyem könyv több mint egy évszázados tárgy, mégis valódi kapcsolata van a mai életünkkel.

A hímzett könyvborítók művészete

A 16. és 17. században a vallási vagy a jogi szövegek másolatait hímzett borítókba kötötték, a bőrkötés pazar alternatívájával lehetővé téve a könyvek egyéni díszítését. A díszesen hímzett kézműves könyvkötészet rendkívül népszerű volt a 19. században. Angliában például kiadványokban és a folyóiratokban, könyvkötés- és gyűjtéstörténetekkel ösztönözték a középosztálybeli nőket, hogy a kifejezetten hazafias történelmi hagyományok stílusában hímezzenek. A British Museum rengeteg kora újkori hímzett könyvet szerzett be a II. György által 1757-ben alapított Old Royal Library eredeti hagyatékából. A 19. század végi fényképezési és a nyomdaipari újítások segítségével pedig reprodukálták ezeket, hogy szélesebb olvasóközönség is megismerhesse. Az 1899-ben kiadott Embroidered Book-bindings 52 könyv hímzett borítóját tette közzé, színes vagy félárnyékos fekete-fehér kiadásban. A borítókat és a hozzájuk tartozó leírásokat szövettípus szerint – vászon, bársony vagy szatén – és kronológiai sorrendben is bemutatták. A sorozat kiemelkedően gyönyörű darabjai Christopherson püspök 1569-es Historia Ecclesiasticájának másolatai. A mélyzöld bársonyba kötött borítók középére a királyi címert hímezték kék és vörös szatén rátéttel, aranyszálakkal és színes selymekkel hímzett girlandokkal, amelyeket apró gyöngyökkel díszítettek gazdagon. A könyvek I. Erzsébet királynő könyvtárába is bekerültek.

A sorozat, amely leginkább a kora újkori hímzett kötéseket reprezentálta, a férfiak évszázados könyvgyűjtési hagyományára épülve új könyvgyűjtő hullámot indított el. A „bibliománia” a 19. század elején óriási divat lett az angol felsőbb osztályok körében. A könyvek iránti érdeklődés nemcsak a hazafiasság, hanem a nemzeti irodalmi örökség megteremtését is szolgálta Nagy-Britanniában.

A könyvhímzés művészetével egy átlagos középosztálybeli angol nő csatlakozhatott a királynők társaságához, hiszen a legfelsőbb osztályok asszonyai is rengeteget hímeztek, kifejezve érzelmeket az írott szó és a kézművestudás összefonódásán keresztül.

A cérnával írás különös története

A hímzéssel díszített ruhák ősidők óta rejtenek titkos üzeneteket. A más módon szinte elmondhatatlan történetek, a hímző nők rejtelmes életmeséi különleges értékei a kézműveskultúrának. A hímzéssel mesélés egyik kimagaslóan gyönyörű példája az a 120 éves kabátka, amely Ágnes Emma Richter szomorú életét idézi az utókornak. Mai szemmel akár egy világmárka couture-kollekciójának ikonikus darabját is láthatnánk benne, hiszen a durva felületű organikus anyagból szabott karcsú sziluett a finoman varrott sűrű írásokkal rendkívül korszerűnek tűnik. Pedig a Richter-kabát része annak a gazdag hagyománynak, amikor a nők szavakat varrtak a ruhákra, a tinta és papír szerepét átadva a cérnának és a textilnek. A hímzés és a kézimunka női hagyománya, a „tűsnők” meséi a kézműves örökség játékos erejének jelképeivé váltak.

A hímzés készségeit, technikáit, történelmi mintáit hagyományosan a családokon és közösségeken keresztül örökítették át, majd a 19. században a közép- és felső osztálybeli fiatal nőknek más művészeti és tudományos tárgyak mellett már iskolákban tanították. A hímzés jelképezte a vonzó női tulajdonságokat, és megerősítette a lány házasságra való alkalmasságát. A hímzett ruhanaplókba rejtett üzenetek, kijelentések, suttogások vagy felkiáltások, a varratokba fűzött elgondolkodtató életfoszlányok gyönyörű szimbólumok lettek. Bár a hímzés a női nevelés eszköze volt, mégis a nőiesség korlátaival szembeni ellenállás fegyvere is lett. Kétélű tőr, ami egyszerre az eszményi háziasság megerősítésére, valamint ugyanannak a megkérdőjelezésére szolgált. Számos hímzést ismerünk az 1800-as évekből, iskolás lányok és fiatal nők munkáit, rengeteg hímzett információval a lakóhelyükről, családtörténetükről, lánykori nevükkel, jelentős családi események, mint például a halál, a betegség vagy a házasság részleteivel. A hímzés fontos forrássá vált a történészek számára, mert a mindennapi élet hírei mellett gyakran ez volt az egyetlen felület, ahol egy fiatal nő kiadhatta titkait, akár szokatlan gondolatait, vágyait.

Napjainkban rengeteg művész nyúl vissza a hímzéshez, keresztszemes szlogenektől a gallérokra varrt káromkodásokig rengeteg példát láthatunk erre a 21. századi divatban. Ez nemcsak az öröm egyik kreatív forrása, hanem egyben kifejezése a korábbi generációk tiszteletének. A fonal-szövet kombináció tökéletes kifejezőeszközévé vált a költészetnek, a gyónásnak, a megemlékezésnek, sőt a politikának, tiltakozásnak, és az egész kultúrtörténetet összefűzi. A technológiák fejlődése ellenére a ruhákra festett vagy nyomtatott szavak helyett sokan választották a hímzés rendkívül bonyolult, időigényes módszerét. Amíg a tollal firkált jegyzetek képesek lépést tartani a gondolatokkal és örömteli spontaneitást adnak, addig a hímzett szövegek precíz szerkesztést igényelnek minden szó esetében.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában olvasható.
A nyitóképen Szemes Fruzsina A kert című verse tüllkabátra nyomtatva. Fotók: Bézsenyi Zsolt / Katti Zoób Divatház

A Magyar Kultúra korábbi lapszámairól, előfizetési lehetőségéről itt lehet tájékozódni.