Háy Gyula a leggyengébb darabjáért kapott Kossuth-díjat

A Pest megyei Abonyban született, apja a Gerje és Perje Vízszabályozó Társulat igazgató főmérnöke volt. Háy a ceglédi gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti József Műegyetem Építészmérnöki Karán tanult. Már egyetemistaként részt vett az I. világháború ellen tüntető mozgalmakban, majd lelkesen üdvözölte a forradalmat.

A bukás után az ellenforradalom elől emigrációba kényszerült, előbb Breslauban (ma: Wrocław, Lengyelország) volt díszletmunkás, majd Berlinben és Drezdában díszletfestőként és -tervezőként dolgozott, és expresszionista irodalmi körökben forgott. Első írói próbálkozásai is expresszionista hatást mutató prózai művek voltak. 1923-ban hazatért, s nagyobb lélegzetű műbe fogott. Az 1929-ben megjelent Színhely: Budapest, Idő: Tíz év előtt című regényében a hajdani úrifiú forradalmi lelkesültségéről és a forradalomból való kiábrándulásáról ad hiteles képet, a Nyugat folyóiratban Schöpflin Aladár írt róla kritikát.

A regény megjelenése után nem sokkal ismét Németországba ment, ahol immár rátalálva saját igazi műfajára, drámákat kezdett írni. 1932-ben a Deutsches Theater Max Reinhardt rendezésében parádés szereposztásban mutatta be az Isten, császár, paraszt című történelmi drámáját. A darab a közönség körében egyértelmű sikert aratott, ám már másnap éles hangú kritika jelent meg róla a Der Angriffban.

Háy menekülésszerűen Ausztriába távozott, ahol egy kommunista újság szerkesztéséért lecsukták, ám rövid idő múlva nemzetközi tiltakozásra kiengedték, s egyúttal ki is utasították. Innen Svájcba ment, majd 1935-ben a szovjet írószövetség meghívására Moszkvába utazott, s tíz éven keresztül a szovjet fővárosban élt és alkotott. Ezekben az években írta meg egyik legjobb, legmegrázóbb darabját, a század húszas éveiben nagy port kavart tiszazugi arzénes gyilkosságok témáját feldolgozó Tiszazugot.

A háború után tért vissza Magyarországra, s hamarosan az akkori időszak egyik legnépszerűbb írója lett, egymás után adták elő darabjait. 1945-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is tanított, 1951 és 1956 között a dramaturg szak vezetője is volt. 1951-ben talán leggyengébb darabjáért, az ideiglenesen felállított Kossuth-híd építését elmesélő Az élet hídjáért Kossuth-díjat kapott.

1955-től az ellenzéki írócsoport vezető személyisége lett, Nagy Imre szűkebb köréhez tartozott. Az 1956-os forradalom előtt számos cikket publikált, többnyire az Írószövetség lapjában, az Irodalmi Újságban, s itt jelent meg 1956. október 6-án, Rajk László újratemetésének napján maróan ironikus publicisztikája a pártmunkásokról Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? címmel. A forradalomban ismét lelkesen vett részt, a szovjet intervenció megindulásakor 1956. november 4. hajnalán feleségével együtt ő olvasta fel a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán az Írószövetség segélykérését.

1957 januárjában letartóztatták, s november 13-án a forradalom szellemi előkészítésében viselt vezető szerepéért hatévi fegyházra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult, csomagjában 19 drámafordítással és a Mohács című történelmi drámájával, amely elérte korábbi jelentős darabjainak színvonalát.

Mindennapjait ismét az írás töltötte ki, elkészült az Attila éjszakái című drámája, s saját összeállításában a történelmi darabjait összegyűjtő Királydrámák című kötet 1964-ben. Közben fordításból élt, németből és oroszból fordított drámákat és klasszikus regényeket.

Útja ezúttal Svájcba vezetett, itt töltötte utolsó éveit is, s itt írta meg utolsó jelentős művét, visszaemlékezéseit Született 1900-ban címmel.

Két nappal hetvenötödik születésnapja után, 1975. május 7-én hunyt el Asconában. 1995-ben posztumusz Nagy Imre-emlékplakettel tüntették ki. 2017-ben az 1956-os forradalomról szóló Appassionata című darabjával kezdte meg működését a budapesti Tesla Teátrum.