Tanulmányait húszévesen a kortárs tánc irányába fordítja, és magas kitüntetéssel járja ki a híres Északi Kortárstánc Iskolát. Akram Khan huszonévesen (2000-től) már saját társulatának koreografál, miközben nem áll le a színészet és az indiai tánc művelésével sem. A táncművészet legmagasabb köreiben az a projekt teszi híressé, melyet a párizsi sztárbalerinával, Sylvie Guillemmel készít, míg az általánosabb értelemben vett közönség akkor kezd hallani róla, amikor elkészíti az Oscar-díjas Juliette Binoche-sal készített kettősét. Legújabb feltűnő ötlete a Kínai Nemzeti Balett társulatával hozható kapcsolatba.
- Hogyan jutott eszébe, hogy éppen kínai balettművészekkel dolgozzon?
- Első körben ők választottak engem, nem én őket. Meghívtak a Kínai Nemzeti Baletthez: készítsek nekik koreográfiát. Az nem túlzottan érdekelt volna, hogy betanítsam nekik egy darabomat: akkor már ahhoz támadt kedvem, hogy dolgozzunk valamin közösen. Ez izgatott igazán: több kultúra találkozása a színpadon. Érdekes az is, mennyire másként hat az ő testükön ugyanaz a klasszikus balett technika, mint mondjuk egy francia táncosén.
- A klasszikus balett mennyire meghatározó eleme műveinek?
- Fontos, persze, hiszen különösen az utóbbi időkben egyre többet foglalkozom vele. Én magam pocsék voltam balettból annak idején - túl későn kezdtem -, nekem inkább a kortárs ment az iskolában. Ennek ellenére őszintén csodálom és tisztelem ezt a precíziós technikát, és ha olyan partnerekkel alkothatok, mint amilyenekkel mostanában megtehettem, akkor az nagyon inspirál. Amit én alapjában véve a legmélyebben ismerek, az az indiai tánc, ehhez adódik hozzá minden más.
- Hogyan reagáltak a stílusára, szemléletére a kínai balettművészek?
- Nagyon nyitottak voltak, legnagyobb meglepetésemre. Mert a független táncosok nyitottsága persze nem lep meg, sőt még Sylvie Guillemé sem, hiszen ő óriási utat bejárt már ekkorra, de a Kínában élő táncosoktól ezt bizony nem vártam. Élvezték, hogy teret hagytam nekik, hogy megjelenhet a színpadon az egyéniségük is, hogy személy szerint számítok mindnyájukra. Sokat-sokat beszélgettünk: beszéltettem őket. Ami köré ugyanis ez az előadás épül, az a kérdés: kinek mit jelent az "otthon". Gyönyörű volt az a folyamat is, ahogyan egységes társulattá alakult az előadás vegyes származású stábja.
- Mit üzenne a magyar nézőknek az előadás elé?
- Azt, hogy nagyon féltékeny vagyok a társulatra, mert én magam nem lehetek ott személyesen ezen a turnén. Mindig is vágytam Budapestre. Ismerőseim mutattak nekem felvételeket magyar néptáncról, és teljesen beleszerettem: gyönyörű a világa, a ritmikája, az ereje!
- Akkor hát az is lehet, hogy a következő koprodukciós projekt magyar néptáncosokkal jön létre?...
- Miért is ne?
